Irigylésre méltó karriert tudhat magáénak Doogie White, akit Ritchie Blackmore mutatott be a nagyvilágnak azzal, hogy felkérte a Rainbow 1995-ben napvilágot látott albumának, a Stranger in Us All-nak az énekesi feladatainak az ellátására. A skóciai Motherwell-ből származó Doogie élete innentől kezdve a feje tetejére állt ugyan, de nem csúszott ki a lába alól a talaj, hanem megragadta a lehetőséget, amit közvetve ugyan, de Candice Night-tól kapott.
A legenda szerint ugyanis Doogie egy londoni Deep Purple koncert alkalmával nyújtott át egy kazettát (!!!) a Purple turné-menedzserének, Colin Hart-nak a következő szavakkal: "Ha majd egyszer Ritchie énekest keres...". Ezt a kazit évekkel később találta meg egy doboz alján a legendás gitáros felesége, mikor tájt Ritchie a Rainbow újra élesztésén dolgozott. Doogie tehetsége vitathatatlan volt, már csak referencia munkákat és ajánlásokat kellett végigböngésznie Mr. Blackmore-nak. Steve Harris, Cozy Powell és Neil Murray csak a három legismertebb név, akik elismerőleg nyilatkoztak Doogie-ról.

1997-ben a Rainbow megszűnt létezni. Nem úgy Doogie karrierje. A svéd gitármágus, Yngwie Malmsteen bandája volt a következő állomás, ahol az eltöltött majd' hét évben mindössze két albumot sikerült csak rögzíteni. De ha a Cornerstone-nal kiadott két- és azt a további négy albumot, melyen vendég énekesként is részt vett ugyanebben az időben is hozzáadjuk, akkor már nem olyan rossz az arány.

Jelenleg a Cornerstone és a Tank köti le Doogie ideje nagy részét. Ezek mellett szakított időt ezen iromány apropójára, melynek felvételei Floridában, Németországban és Skóciában zajlottak. A keverést pedig az a Pontus Norgren végezte Svédországban, akit a HammerFall-ból ismer a nagyérdemű.
Az előbb leírtak is jelzik, hogy Doogie folyamatosan úton van. Ahogy az elmúlt majd' 20 évben folyamatosan. Ezeken az utakon tett szert olyan barátokra, akik segítettek neki elkészíteni ezt az ugyan kicsit ötlettelen címre keresztelt, ám annál jobban sikerült első szólóalbumát.
Név szerint a következők: Patrick Johansson (Yngwie Malmsteen) dobos, Thomas Broman (Glenn Hughes) dobos, Derek Sherinian (Black Country Communion) billentyűs, Tony Carey (Rainbow) billentyűs, Neil Murray (Whitesnake) basszusgitár, Greg Smith (Ted Nugent) basszusgitár, Paul Logue (Eden's Curse) basszusgitár, a már említett Pontus Norgren (HammerFall) gitáros, Marcus Jidell (Royal Hunt) gitáros, Phil Hilborne (Queen Musical) gitáros, Mick Tucker (Tank) gitáros és a csodás hangú Patti Russo (Meatloaf, Cher) énekes.

Arról sajnos csak megérzéseim vannak, hogy melyik dal kinek a közreműködésével készült, mert megint csak egy csokornyi mp3-ból "dolgoztam", melyet a szerkesztőség postázott el számomra. Azt azért minden dalról elmondhatni, hogy hűen tükrözik Doogie zenei hatásait.
Ilyen a nyitó Come Taste the Band, ahol Patti Russo vendégeskedik és a Dreams Lie Down and Die, melyek a Deep Purple-Rainbow-Black Sabbath szentháromság legnagyszerűbb pillanatait elevenítik fel.
A Time Machine és a Catz Got Yer Tongue dalokban Doogie az AC/DC szomorú sorsú énekesének, Bon Scott-nak rója le tiszteletét azzal, hogy a dalok a semmi mással össze nem téveszthető AC/DC féle blues rock stílusban vannak előadva.
A Secret Jesus groove-os, soul-os blues rockja akár egy Glenn Hughes albumra is íródhatott volna, ahogy a Land of the Deceiver-ben is felfedezni velem a Rock Hangjának a hatását.
A Living on the Cheap dallamai erős Whitesnake hatásokat mutatnak, míg a Lonely inkább dallamos metal tulajdonságokkal van felvértezve. Itt a Tank gitáros Mick Tucker és Pontus barátunk közös munkáját vélem felfedezni, de ezt nem tudhatom biztosan.
A Sea of Emotion a "lassú dal" az albumon, ahol nekem a Soundgarden hangzása/hatása ugrott be, de megmagyarázni nem tudom, hogy miért. Nem sokat hallgattam a Seattle-i banda munkásságát.
Számomra az album legjobbja a lemezt záró Times Like These, ami olyan, mintha az összes az albumon szereplő dalt egybegyúrták volna. Epikus, középtempóban zakatoló, fülbemászó dallamokkal operáló darab, amelyben a lemez legjobb gitárszólója hallható. Tökéletes!

Ha eddig eljutottál az olvasásban, akkor már tudod, hogy az album nem változtat semmit ezen a csodás zenei műfajon, csak gazdagítja a legjobb Hard Rock albumok sorát. Igazi csapatmunka eredménye a fent felsorolt tíz dal. Több mint valószínű, hogy remekül érezték magukat a résztvevők az elkészítése közben, mert nem hallani vagy érezni görcsölést és mentes az erőltetett töltelék daltól is. Személy szerint nagyra értékelem azt, ha valaki szórakoztatni akarja a hallgatóit, mintsem szórakozni velük.

Az érettebb zenei irányzatok kedvelői úgyis beszerzik maguknak, de a fiatalabb korosztálynak is ugyanúgy tartogat mondanivalót ez a remekmű. Tessék csak kipróbálni!