„Kocaprogger” (ez nem egy pejoratív, degradáló kifejezés, még ha első olvasatra annak is tűnik!) körökben kétség kívül a szeptember 13-a legnagyobb eseménye az új Dream Theater megjelenése lehetett.
A rutinosabb prog. arcok viszont valószínűleg legalább akkora, ha nem nagyobb érdeklődéssel várták az első Arch/Matheos albumot, ami ugyanazon a napon került a boltok polcaira.

Ha valaki nem tudná, Jim Matheos a Fates Warning gitárosa, John Arch pedig a banda eredeti énekese, akivel az akkor még progos power metalban utazó zenekar első három albuma készült.
Mikrofonját pedig az a Ray Alder örökölte meg, aki azóta is a Warning énekese.
Bár jómagam Alder-párti vagyok, John különleges, delejező énekdallamait, magas fekvésű orgánumát is szeretem, úgyhogy örültem a 2003-ban megjelent A Twist of Fate EP-nek, ami fölfogható volt egy bő 15 évnyi csöndbe burkolózó énekes életjel adásaként is.
Természetesen már azon anyag elkészítésénél is a régi harcostárs, vagyis Matheos mester működött közre, a dobok mögé pedig maga Mike Portnoy ült be.

Aztán csak nem akart jönni a folytatás, pedig joggal számíthattunk egy nagylemez megjelenésére.
De ugye ami késik…
Majdnem 10 év kellett hozzá, de csak megjelent John visszatérő lemeze, igaz nem John Arch, hanem Arch/Matheos név alatt.


Ha megnézzük a banda felállását, akkor rögtön meg is állapíthatjuk, hogy itt bizony a valamikori és a jelenlegi Fates Warning tagjai egyesítették erőiket, és ha ez az Anthrax lenne, akkor Ray Alder helyében kezdenék egy csöppet aggódni!:P
De az élcelődést félretéve a dobokat a FW új ütőse, Bobby Jarzombek püföli, a bőgőt a szintén Warning tag Joey Vera bűvöli, a másodgitáros pedig az ex-Warningos, Frank Aresti.
Azt hiszem ez a felállás nyugodtan nevezhető „progsupergroupnak”!
Persze előfordult már jó párszor a rocktörténetben, hogy neves zenészek nevükhöz méltatlan lemezeket tettek le arra a bizonyos asztalra.

Szerencsére erről ezúttal szó sincs!
Ez az öt nagyszerű zenész egy hagyománytisztelő, mégis modern, előremutató albumot készített, ami magán hordozza a korai Fates Warning stílusjegyeit, de az utolsó 3 FW lemez modernitását is!
A kezdő nóta alapján megnyugodtam, mert nagyon úgy tűnik, hogy a kedvenc dobosomat, Mark Zondert a Warningban váltó Bobby Jarzombek a lehető legjobb választás volt!
Amit a cinekkel művel, az annyira finom, hogy minden valamire való progger szájában összefut a nyál a hallatán!
És ezt figyeljétek: a régi és az új dobos teljes, illetve vezetékneve ugyanazokból a magánhangzókból áll.
Mark Zonder – Jarzombek…
Ugye mókás!:D
Természetesen az is rögtön kiderül, hogy Arch mester hangja, dallamérzéke se vesztett egy fikarcnyit se régi fényéből.
A Midnight Serenade hallatán ez még nyilvánvalóbb lesz, ugyanis már a verzék is nagyon ragadósak, de a refrén maga a csoda!
Főleg ahogy mikor utoljára elénekli, az ismétlését vagy két oktávval magasabban tolja!
Bravúros!

A Stained Glass Sky radio edit verziója funkcionált a lemez felvezetéseként, de az piskóta volt a közel 14 perces albumverzióhoz képest!
Itt aztán nem fogják vissza magukat a srácok, mennek a virgák, már-már öncélú technikázásnak lehetünk fültanúi, de valamiért náluk ez nem tud annyira zavarni, mint Dreaméknél…
Talán azért, mert nem kiszámítható a dolog, nem tudhatjuk hogy a következő másodpercben mivel fognak előrukkolni, John pedig olyan nyújtásokat, keleties dallamokat prezentál, amelyek szinte hipnotizálják a hallgatót.
A tempó-és hangulati váltásoknak köszönhetően végig izgalmas tud maradni ez a 14 perc, ráadásul úgy, hogy közben a kompozíció se hullik darabjaira.

A további három szerzemény is ebben a szellemben fogant és bár tömény zenét rejt a Sympathetic Resonance, az 54 perces játékidő jóval egészségesebb, mint pl. az új DT majd 80 perce.
Engem meggyőzött ez a kooperáció és műfaján belül nálam eddig ez az év egyik legerősebb lemeze!

u.i.: Időközben Ray Alder, a jelenlegi Fates Warning-torok sem tétlenkedett, hanem fölénekelte az új Redemption opuszt, amelyről a közeljövőben olvashattok kritikát 9000Sanyi kollégám tollából!