Brendan Perry
Ark (2010)
A legendás Dead Can Dance-t talán ismerik néhányan a ’forgács olvasói közül. A Brendan Perry és Lisa Gerrard alkotta duó 1980-1998-ig működött. Stílusként leginkább a világzenét szokás ráaggatni munkásságukra, de számos meghatározás érvényes lehet, már csak azért is, mert szinte minden lemezük más és más jellegű volt. De valóban, a legjellemzőbb az európai folk, a középkori reneszánsz házasítása világi ritmusokkal, neoclassicallal és ambienttel. Nem kevés rock/metal zenekarra is hatással voltak és vannak a mai napig. 1998-ban felfüggesztették működésüket, aztán Lisa és Brendan elkezdték külön útjukat járni. Vendégeskedtek, szólólemezeket készítettek, majd 2005-ben kísérletet tettek az újjáalakulásra, de ez a terv csupán egy búcsúturnét eredményezett.

Brendan 1999-ben jelentkezett saját lemezzel, amely az Eye Of The Hunter címet viseli, aztán síri csend következett. A folytatást az anyazenekar körüli teendők is hátráltatták, s mikor teljesen nyilvánvalóvá vált számára is, hogy egykori zenésztársával összeilleszthetetlen zenei irányba mozdultak el (Lisa a nyugati, míg Brendan a keleti zenék megszállottja lett), akkor fogott bele az Ark című második szólólemezének előkészületeibe. A multi-instrumentális zenész-zseni elvonult hát a világtól az írországi Quivvy Church-ben berendezett saját stúdiójába (a Dead Can Dance albumok többsége is itt készült), hogy megírja második szólólemezét. (Akit érdekel, hogy is néz ez ki pontosan, itt megnézheti.)

A megjelenést hatalmas várakozás előzte meg, hiszen az Eye Of The Hunter sokaknak csalódást okozott, ami neofolkos és bluesos dalok sorát vonultatta fel. A művész terebélyes munkásságát ismerve kétségtelen, hogy kiemelkedőnek egyáltalán nem nevezhető az a próbálkozás, de ha figyelembe vesszük, hogy közvetlenül az anyazenekar feloszlása után készült, valahol érthető is. Majd 2010. májusában megérkezett a várva-várt Ark.

A nyitó Babylont a 2005-ös Dead Can Dance turnén Saffron címmel prezentálták, így nagy meglepetést nem okozott. Ami viszont egyből szemet, illetve fület gyönyörködtet, az a hangzás. Megérte a befektetett időt és energiát, amit Brendan a zeneszerkesztő és mindenféle elektronikus kütyük kiismerésére szánt. Tökéletes producer vált belőle! (Természetesen a hangszereket nem váltotta fel teljesen a gép, itt is használt gitárokat, csembalót - a teljesség igénye nélkül -, az ütősökhöz is az általa rögzített hangmintákból válogatott.)
A The Bogus Mannel kezdődik tulajdonképpen az igazi ismerkedés. Szétpanorámázott effektekkel kezd a dal, majd egy trip-hopos dob-basszus alapozza meg azt. Brendan éneke eléggé laposnak tűnhet itt, de pont ezt a szenvtelen kántálást követelte meg a zene és a dal mondanivalója. Orgánuma viszont még mindig pazar. Nagyon egyszerű témák uralják a dalt, amiben az elektronikáé a főszerep, mégis a gyönyörűen kikevert hangszínek, és a tökéletes hangzás egy másik világba utaztatja a hallgatót. A mélyen búgó basszus pedig itthon hallgatva is szétszedi a gyomrom. Egyszerű, de nagyszerű.
A Wintersunban már érezhetők az anyazenekar "hatásai". Ahogy kibontakoztatja jellegzetes dallamvezetését a simogató billentyűszőnyegre, az leírhatatlan... Melankóliát, édes szomorúságot közvetít a dal, ugyanúgy, mint az előző, de itt már érezhető a feloldás lehetősége is.
Az Utopia című szerzeményt már a lemez megjelenése előtt közzétette myspace oldalán, igaz, a lemezre egy rövidebb verzió került fel, néhány plusz hangszerrel kiegészítve. Ha nem gépi dobalapra támaszkodna a dal, azt is gondolhatná az ember, hogy a Toward The Within című DCD lemezről maradt le:



Az Inferno egy sötét, baljós hangulattal bíró darab, kísérteties vonósokkal a háttérben; nagyon hatásos! A This Boy kezdése a Portisheadet juttatja eszembe. A vonósok hajlításait hibátlanul megoldotta, dallamvezetéseit pedig nem tudom szavakba foglalni. Lehet, túlágosan elfogult vagyok, de mégis: lenyűgöző, egyszeri és megismételhetetlen Brendan Perry zenei érzéke!
Szomorkásan kezd a The Devil And The Deep Blue Sea, majd a dal közepénél ahogy hangját a magas tartományokban kiengedni... Hm! A Crescent szintén ismerős a búcsúturnéról, igaz némileg ez is újra lett hangszerelve, de a dal hangulata így is megmaradt. Igazi kései DCD-szerű darab. Tökéletes lezárása a lemeznek.

Brendan Perry bevallása szerint még ma is hatást gyakorol rá a DCD előtti punk zenekarainak szellemisége: most is erősen él benne a hatalomellenesség és a politika megvetése, amik sokszor visszaköszönnek a dalszövegeiben. És akiknek csalódást okozott az 1999-es lemez, azoknak talán sikerült felsóhajtaniuk az Ark hallatán.
Olyan lemez ez, ami a hallgató hangulatától függően a mélybe ránthat, felemelhet, elmélkedésre sarkallhat vagy egyszerűen csak kikapcsol. Számomra a 2010-es év legjobb nem metal lemeze.

(Tisztában vagyok azzal, hogy nem igazán illik e kritika a ’forgács profiljába, mégis abban reménykedem, hogy lesznek olyan emberek, akik érdeklődést mutatnak majd. Aki kicsit nyitottabb más stílusok irányába is, annak remélhetőleg egy különleges zenei élményben lesz része.)

Brendan_Perry_Ark_2010
Kiadó:
Stílus:
Electro-world music
Értékelés:
 
Pont
: 10 / 10
 
Külalak
: Gyönyörű
 
Hangzás
: Kiváló
Dalok:
1.Babylon (06:09)
2.The Bogus Man (06:12)
3.Wintersun (06:02)
4.Utopia (05:56)
5.Inferno (06:38)
6.This Boy (06:59)
7.The Devil And The Deep Blue Sea (07:36)
8.Crescent (09:36)
Írta:
zeba
2011. augusztus 6., szombat, 22:21
Facebook:
Arcana - As Bright As A Thousand Suns (2012)
Kritika, zeba @ 2012. július 20., péntek, 23:25
Dark Gothic Folk Night - 08 dec 5 Szombathely
Koncertbeszámoló, Van der Graaf @ 2008. december 7., vasárnap, 09:33
Koncertek
© 2001-2024 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.018 seconds to render