Ha egy kvízműsor negyvenmilliós kérdése az lenne, hogy nevezzen meg egy belga metal zenekart, vagy, hogy melyik banda belga a felsoroltak közül, valljuk be a legtöbben valószínűleg gondban lennénk.
Pedig példának okáért a „The Metal Archives” 922 belga hordát tart számon.
Közülük az egyik a Channel Zero, akik kb. annyira lehetnek közismertek, mint a legtöbb honfitársuk.
Pedig a ’90-es években négy minőségi, modern/groove/thrash metalt rejtő lemezt tettek le arra a bizonyos asztalra, amik simán fölvették a versenyt az olyan amcsi csapatok akkoriban megjelent opuszaival, mint a Pantera, Machine Head, vagy épp a Fear Factory.
És még ha azt is hozzátesszük, hogy a Channelnek volt/van egy Van Damme-ja…
No nem a világhírű Jean-Claude, de az ugyancsak izmos hanggal, torokkal rendelkező Franky De Smet.
És mégis a baromi jól sikerült ’96-os Black Fuel után a srácok beadták a kulcsot.
Hogy aztán a tavalyi évben reaktiválják magukat, idén pedig ott folytassák, ahol abbahagyták!
Már a lemezt felvezető Hot Summer klipje alapján mérget mertem volna venni rá, hogy egy bombasztikus visszatérő lemeznek lehetünk fültanúi!

Aztán a Navarone Ágyúi valóban olyan, mint amilyet egy ilyen cím hallatán az ember elképzel! Phil dobjai ennek megfelelően döngenek, mint állat.
Az Electric Showdown már thrashesebb vizekre evez, de a középrész tempóváltása, belassulása valami zseniális!
Mike groovejai földbe döngölik az embert, nincs menekvés, kész, konec!
Tino basszusjátéka is a „régi” időket idézi, gyomroz rendesen.
És csak jönnek és jönnek egymás után a jobbnál-jobb dalok, üresjárat nuku.


Egyébként több helyen a mi Wackorunk neve is beugrott, bár nem hiszem, hogy a belgák ismernék SlayerCsabiékat, hanem valószínűbb, hogy Mikiék gyűjteményében ott figyelnek a Channel Zero lemezek.
A Side Lines líraként indul, de hamar bekeményedik, aztán újra ellágyul, hogy ismét bedurvulhasson. Nem vadiúj recept ez a metal történelemben, de ők ezt sem sablonosan oldják meg. Frankynek ebben a dalban még nagyobb teret engednek és az akusztikus részeknél pl. olyan dallamokat hoz, amilyeneket Glenn Danzig fénykorában.
A Capital Pigs a kedvencem a lemezről, ez a modern groove/thrash metal alfája és omegája!
Bár bírom a Godsmack és a Disturbed zenéjét, de ekkora nótát egyikük se fog írni a büdös életbe se!
Talán majd a Wackor egyszer, hisz az Ammunition akár az ő szerzeményük is lehetne…
Az Ocean nagyszerű zárása az utóbbi évek egyik legjobb (nálam minden idők legjobb) visszatérő lemezének!
Danzig szelleme itt érhető leginkább tetten, de egyszerűen Frankyvel föl nem veheti a versenyt énekhang, erő, energia tekintetében.
És eme 12 menet végére a Channel Zero kiütéses győzelmet mért rám, nincs is ezen mit szépíteni.
Azért vigasztal a tudat, hogy egy Van Damme-tól kikapni nem akkora szégyen! :D