A Nidingr egy igazi black metal supergroup. Bár az elmúlt húsz évben Norvégiában olyan szintű keresztbe kasul mászkálás folyt le a színtér bandái között, hogy lassan ez a supergroup megnevezés teljesen okafogyottá válik. Körülbelük ugyan arra a negyven zenészre oszlik el az ország száznegyven black bandája és projektje. Ez persze nem feltétlenül baj, ott így mennek a dolgok és kész. Na most a Nidingr Teloch (1349, Ov Hell, Gorgoroth) projektjeként indult 1996-ban és olyan arcok zenélnek vele, mint például Blargh (Dödheimsgard), Cpt. Estrella Grasa (Kort Prossess) és a lassan félistenné váló emblematikus mítikus és misztikus Hellhammer. Na őt azt hiszem nem szükséges bemutatni senkinek sem, illetve a Wolf Father vendégzenészeként felbukkanó Garm sem kisebb név a szcénában. Az ex tagok terén is dúskálhatunk a jobbnál jobb referenciabandák zenészei közt.

  Általában az szokott ilyenkor történni, hogy valahol ezek közt a nevek közt eltűnik a lemez és a zene. Vagyis kikerekedik egy olyan album, amibe sehogyan sem lehet belekötni, de mégsem hozza a csillagászati magasságokba szökött elvárásokat a szereplőgárda nevét ismerve. A 2005-ös Sorrow Infinite And Darkness speciel szerény véleményem szerint ennek tökéletes cáfolata volt. Karakteres, szépen elkülönülő nóták, mindegyikben ott a szikra, apró zenei bravúrok tömkellege, az a kis plusz hangulat és a jéghideg szikár pusztítás nagybetűs zenébe ágyazva, amitől a mai napig borsódzik a hátam ha bekerül a lejátszóba. Cpt. Estrella Grasa különleges vokalizálása is megér egy misét, ami meglepő és stílusidegen módon leginkább Kirk Windstein orgánumára hajaz. Azonnal felismerhető védjegyévé és üde színfoltjává vált a csapatnak. Már annak, aki meg tudott vele barátkozni. Szóval bennem a csillagászati magasságos elvárások a Sorrow lemez után kicsit tovább nőttek, aminek a friss Wolf Father hivatott megfelelni, avagy elbukni. Azonban túl a sokadik hallgatáson sem tudok egyértelmű választ adni a megdicsőülés, vagy a bukás tekintetében. A borító gyönyörű, a mitologikus koncepció dicséretre méltó, Estrella vokalizálása továbbra is egyedi ezen a vonalon, még változatosabb is mint a Sorrow lemezen. De! Bár az impozáns vendégek ellenére két lábbal állnak a számok a korrektség talaján, valahogy mégsem sikerül azt a változatosságot és zenei izgalmat interpretálnia, mint a Sorrow-nak. Továbbra is maradt a szélvész, védjegyszerű északi szikár riffelés, azonban most az orkán méretű gyűlölet szűkebb és korlátozottabb zenei palettán érkezik. Így egy picit az összhatás visszacsúszott a teljesen korrekt szintre, ami a norvég blacket tekintve világviszonylatban még így is ultramagas, de azok a kis zenei csemegék, amik a Sorrow lemezt meghatározták, most elmaradtak. Egyik szemem sír, másik meg üveg, hiszen Garm ismét tökéletes, még ha csak egy rövid ideig is lehet élvezni kisugárzását, Estrella most lubickol korlátolt vokális keretei közt, Teloch jégcsapokat szúr gitártémáival a dobhártyákba és szívekbe, valahogy mégis elmarad összességében a végeredmény elődjétől. Szikárabb, klasszikusabb lett így a végeredmény zeneileg, azonban a vokális orgánumot leszámítva kicsit középszerű is. Valamint a hangzás sem sikerült most annyira pusztitóra.

  Ez az elmaradás mint már utaltam rá csak viszonylagos, saját mércéjük szerinti. A Wolf Father így is felsőligás érinthetetlen Svart Norge Kunst, de a fekete csillag neve továbbra is Sorrow Infinite And Darkness.