Valami történik Franciaországban… és az ember tágra nyílt szemekkel ismét csak feltűzi a kék-fehér-piros lobogót a metal térképére. Én nem tudom, hogy mi történt, vagy a fogyasztásra tenyésztett csigák szenvedték meg a nukleáris üzemek melléktermékeit, vagy már baromira ideges mindenki Sárközi úrra, ami valami furcsa áttételes módon kihat a zenei élet eme kétségtelenül árnyék fedte szubkultúrájára is. Akárhogy is van a Reverence francia, nagyon beteg és nagyon jó. A csapatnak az Inactive Theocracy már a harmadik nagylemezük, amit a híres/hirhedt Osmose Production gondoz. 

 A másfél perces ipari zajok és klasszikus horrorok aláfestő zenéjének kollázsa kellőképpen megalapozza a zord zene berobbanását és a Faith Design azonnal meg is mutatja a leányzó fekvését. Teljes képet fest az egész lemez embertelen koszosságáról, mélységéről, de messze nem fedi fel az összes zenei finomságot, ami a hallgatóra még vár. Ami azonnal fület ütött nekem, az a Borknagar korszakos „Garm ének”, posztapokaliptikus kórus jellege, valamint az alaptémák hihetetlen kifacsartsága, morbiditása, ami leginkább a black metalhoz közelít, de sokkal több érből táplálkozik annál, mint hogy e cimkét lelkiismeretfurdalás nélkül rá lehetne aggatni. Sokszor csap át az összhatás valami végletesen mocskos technikás death metalba, amit azonnal vissza is fordít egy belassult pusztulat váltás. Adja magát a szintén francia és szintén kiemelkedően erős anyaggal előrukkoló Borgia is, de némi Rebel Extravaganzás Satyricon és Thorns áthollások sem ördögtől valóak, mint ahogy a szintén honfitárs Gojira kiforgatott ritmusalapjai is tetten érhetőek nem egyszer. A Hypothetical Paths of Silence tételben érzéssel bár, de Ihsahn és az Emperor szelleme is megidézésre kerül, míg a The Axis Of Horror a Covenant korszakos Morbid Angelt is behozza a képbe, de a Formulas Fatal To The Flesh lemezük kitekert megoldásai is tetten érhetők nem egy alkalommal. Furcsa mód, bizonyos hangulatokban az ének és a szintetizátor együttessen még a Code első lemezének avantgarde jellegét is megidézi. A számok felépítése inkább sztorizós, mint klasszikus szerkezetű. Építkezik, hömpölyög, folyamatosan változik, mint egy fortyogó fekete bűzös massza. Szerencsére a hangulat sokkal nagyobb szerepet kapott, mint a hangszeres tudás fitogtatása, így nincs semelyik tétel sem öncélúan széttechnikázva, széttördelve. Ahol kell érkezik a lassú és komor építkezés kellemes bongó basszusfutamokkal, ahol pedig kiteljesedik a káosz, ott forog a világ rendesen. Bár zömében az említett „Garm vokál” a mérvadó, azért e téren is kitettek magukért a srácok és attól függően, hogy mit kíván meg az adott pillanat, érkezik a hörgés, a katartikus szövegmondás vagy éppen a károgás. Sokszor támad az az érzése az embernek, mint ha visszafele játszanának egy-egy témát, mintha valami megtervezett disszonancia csavarna a hallgató agyán 180 fokot, hogy aztán egy kimért ütéssel leválassza azt a nyakról. Az itt ott megbúvó ipari zajok és effektek is jól vetik el a rideg gyűlölet csíráit, amik a mocskos hangzás táptalaján szöknek szárba és a bizarr megoldások tömkelegében bontanak virágot.

 A párhuzamnak felhozott csapatok alapján azonban félrevezető lenne arra gondolni, hogy ez a lemez kizárólag valami szikár hangzású szélvész tempójú gyűlöletorkán, mert mi sem áll távolabb az igazságtól. Nagyon is gyakori vendég a málházós középtempó és a bedurvulások is ritkán hagyják el a középgyors-gyors halmazt, megfűszerezve az egészet egy fröcsögős, koszos hangzással, ami tökéletesen passzol az összképbe. Illetve hát a domináns ének okán teljes párhuzam nem vonható egyik csapattal sem, így a végeredmény úgy lesz egyedi, hogy a részegységek önmagukban számtalan előd keze nyomát magukon viselik. Aki bírja ezt a mizantróp sivár betegséget, annak nem lesz gondja a lemezzel! Ja és a baromi ötletes és egyedi honlapért is jár a dicséret.