Az idén ez már a harmadik lemezismertetőm, amit a kultikus
Mood zenekarhoz lehet visszavezetni. Most a
Füleki Sanyi gitáros vezette
Wall Of Sleep friss anyaga, a
When Mountains Roar van soron.
Az igazság az, hogy nem sikerült korábban megbarátkoznom a bandával. Minden lemezzel próbálkoztam, de valamiért nem érintettek meg annyira, hogy gyakori vendég legyen bármelyik is a lejátszóban. Gyanítom, hogy az ok a csapatból tavaly távozott és ma már a
Magma Rise-ban érdekelt
Holdampf Gabi hangja lehetett, meg a jellegzetes énektémái. Ennek már csak azért is nagy a valószínűsége, mert a banda új énekesével (aki a karcagi
Stardrive frontembere,
Cselényi Csaba) készült dalok meg kis túlzással szinte azonnal hatottak, s rendre kedvem támad újra meghallgatni a
When Mountains Roar című lemezt.
Az, hogy a
Crowbar előtt élőben is láthattam/hallhattam a bandát, szintén előnyt jelentett, s arról csak annyit, hogy a 2010-es
WoS hozzám közelebb áll, mint eddig bármikor.
Ugyan nem vettem elő a korábbi lemezeket, mégis érzek némi változást a zenében is azon túl, hogy más az énekhang. Eddig számomra a zenekar volt a klasszikus Sabbathista doom hazai zászlóvivője, a friss lemez dalai meg ennél sokkal többet rejtenek. Azt azért nem mondanám, hogy kísérletezni kezdtek
Füleki Sanyiék, de mintha jobban előtérbe helyezték volna a hatásaikat. Merthogy itt bizony hard rockos, bluesos, sőt rock and rollos megoldásokat is hallhatunk.
Csaba hangja, énekstílusa - ami azért néhol eléggé eltér a másik csapatában alkalmazott megoldásaitól - remekül illeszkedik a dalokba, az nem kétséges, hogy magára talált a zenekar a
Gábor kiválása okozta sokk után.
A nyolc dalos, szűk háromnegyed órás album erényei között először is a jól eltalált refréneket (
Hell Sells, Into The Light) említeném meg. Zeneileg, mint azt már említettem változatosabbnak érzem a bandát, mint bármikor korábban.
A hangzás nagyon rendben van. A zenészek kvalitásait sem hiszem, hogy nagyon méltatnom kellene. Bizonyítottak már eleget, hogy tudjuk nem veszünk zsákbamacskát.
Csaba pedig bőven megállta a helyét.
A lemez grafikai munkáját a
Stereochrist-os
Felföldi Peti jegyzi, és nem kétséges kiváló munkát végzett. Még úgy is, hogy a szövegeket kissé nehézkes kiböngészni.
Már a nyitó
Hungry Spirits is sejteti, hogy itt valami nagyon jó következik, ahogy megszólalnak a gitárok.
A második
Receive the Pain a doomosabb vonalat viszi tovább. Már itt feltűnik, hogy a dobhangzásra érdemes odafigyelni, szokatlanul eltalált. Emellett a szóló alatt a ritmusszekció (
Preidl Barna, Szolcsányi Szabolcs) játéka is kiváló.
A
Raven Avenue-ban (az egyik kedvenc dalom) a
Kontrollzé-s
Kutrás Csaba billentyűi színeznek diszkréten. A dal számomra
Led Zep/Deep Purple hangulatokat idéz, amiben
Csaba megintcsak nagyot énekel.
A
Hell Sells a lemez másik legnagyobb nótája, lassú, de húzás rendesen. A lemez talán legjobb refrénjével megáldott nóta, ami igazi doom. A szólót meg nem hiszem, hogy méltatnom kellene, minden nótában kiválóak. S szerencsére nem is egysíkúak. Nagy erény szerintem.
Összegzésképp a végén megállípítom, hogy az idei felhozatalból - már ami a
Mood utódzenekarokat illeti - a
When Mountains Roar a befutó. Ez az a lemez, amit jó régóta hallgatok (bocs, az ismertető elhúzódásáért!), s kis túlzással bármikor és szívesen. Ebben nyilván szerepe van annak, hogy számomra az új énekessel (ha olvastátok a
Stardrive-val kapcsolatos írásaimat, akkor tudjátok miért) jobban befogadhatóbbak lettek a nóták, amik kellően változatosak, ráadásul a hangzás is kiváló.