„Nem a szeretet, hanem a gyűlölet egyesít.”
/Gilbert Keith Chesterton/

Nem tudom a Goat the Head kinek mint mond, mint név (hülye szójátékát leszámítva). Mindenesetre a kritika után mindenki egy kicsit okosabb lesz – remélem. A norvég csapat 2005-ben alakult Trondheimben, 2006-ban egy kislemezt, egy évvel rá a Simian Supremacy címre keresztelt debütöt, idén pedig a folytatást tették le arra a bizonyos asztalra. Nem tudom, hogy a promót a csapat maga vagy a kiadójuk küldte-e be a 'forgács szerkesztőségébe (esélyesen a kiadója – bizonyos Aftermath Music), de lassan 2011-be érve elég szégyenteljes érzés írni egy ferdén kivágott színes nyomtatóval kivitelezett lappal felvértezett írott CD-én kapott anyagról, főleg úgy, hogy még annyit fáradtságot se vettek, hogy ráírják az előadót és a korong címét egy tetves filccel. Az embert ez leginkább akkor zavarja, ha a zene jó, s így rá kell jönnie, ez bizony így a szemétbe landol... Már csak azért se értem a spórolás ilyen megnyilvánulását, hiszen az Aftermath Music norvég, tehát nem bulgár-magyar-román gazdasági szindrómákkal játszanak, illetve megfordult a csapatban nagyobb név is, az előző dobosuk a Vegar "Vyl" Larsen volt, aki olyan formációkban teljesített-teljesít, mint pl. a Keep of Kalessin, Subliritum, Headspin vagy a Gorgoroth. A jelenlegi dobosuk se éppen a szomszéd kölyök a garázsból... hiszen a ritmusok mögött Kenneth Kapstad feszít a Thorns-ból. Amin meglepődtem még, hogy a csapatot rengeteg helyen aposztrofálják ősember vagy barlang death metalnak. Nos, lehet az én felfogásommal van a gond, de a Goat the Head bunkó stílusa ellenére is túl komplex az imént említett műfaj kritériumaihoz képest...
...hiszen a témák egy nagy része lényegében lebutítótt Mastodon, aminek a hátterében ott van a korai Gorefest vagy Benediction illetve késői Entombed, de lényegében ilyesmi zenét nyomat a Lair of the Minotaur is, mikor igyekszik dallamosabban aratni. Néhol punkos, és Per Spjøtvold orgánuma és stílusa gyakran juttatja eszembe az egykori Gwar munkásságát, abból is elsősorban a Dave Brockie égisze alatti időszakot. Ha kategorizálni kéne a zenét, nehézkes helyzetbe kényszerülnék a primitív death metal alapokra feszített komplex thrash, punk, heavy, black, rock'n'roll és crossover elemek miatt. A végeredmény mindenképpen érdekes és elbűvölő, már amennyire egy ilyesmi torzszülött csöppség szép lehet és aranyos. Arányaiban a bagázs nagyon is ügyelt arra, hogy minden adalék megfelelően hasson, viszont a végeredmény nagyon paradox, hiszen egyszerre érzem bulizósnak-könnyednek és keménynek-lehúzósnak is, ez pedig olyan kicsengés amely meglehetősen egyedi kromoszómát ad nekik a metal nagy petefészkében. Mellékesen külön kiemelném a This Tube is the Gospel című tételt remek ipari rock'n'roll és himnusz szerű női vokáljával, ez a nóta is annak a tanubizonysága, hogy bizony vannak akkora bohócok, mint Devin Townsend és a Strapping Young Lad, s a hasonlóság nem csak mentalitásban közelíthető egymáshoz!


Norvég barátaikkal érdemes lesz azoknak ismerkedni, akik kedvelik a kísérletező hangvételű anyagokat, melyek a sok kémcső ellenére mégis csak kellemes ízű itallal veszik el a szomjunk, s ha már a garatnál tartunk; az Aftermath Music bekaphatja!