Mivel itt a friss 1349 album, amit íziben be is vállaltam, nem bírom ki, hogy ne írjak először a 2009-es albumról, mert arról egyszerűen beszélni kell! Minden egyes alkalommal konstans közönnyel (tökéletesen biztos lévén abban, hogy mit kapok) szereztem be a banda eddigi munkáit, míg a Revelations of the Black Flame szó szerint pofán nem rúgott. A megjelenése óta eltelt már egy kis idő, és a friss anyag fényében is már bátrabban értékelhető a csapat legnagyobb port, értetlenséget kiváltó anyaga, ami személy szerint számomra a tavalyi év egyik csúcsteljesítménye volt black fronton.
Ki tudja, hogy a Black Flame írása közben mi a ménkű ütött a csapatba, de az eddig jellemző szélvész süvítő ortodox black metal vonalat megtörve egy teljesen egyedi, izgalmas és érdekes megoldásokban bővelkedő mérföldkövet tettek le az asztalra. Az első és legszembeötlőbb változás a tempóban következett be, ugyan is a Black Flame kimondottan vonszolós, lomha fekete őrület lett, ahol most a nagybetűs hangulat került előtérbe. Minden egyes mozzanat, megoldás és hang valami hihetetlenül nyomasztó sötét bomlott káosz építőelemei, ahol a szerkezettelenség nem hogy gyengítené az összképet, hanem csak mélyebbre taszít a zene közvetítette őrületbe. Egyszerűen az anyag minden nemű konvenciónak ellene megy, minden gátat lebont. Ahol be kellene gyorsulnia, ott lelassul, ahol ki kellene teljesednie az ép ész szerint, ott megtörik, szétbomlik és pusztít és pusztít és pusztít. De ez a pusztítás jelen esetben nem a hallójáratokban történik meg, hanem a lélek legmélyén. Nem a test, hanem az elme fordul ki önmagából. A Serpentine Sibilance inverz pumpálása, nem hogy lüktetne, hanem egyszerűen szívó hatást fejt ki. Beszippant, és kíméletlenül megsemmisít, hogy aztán beleköpjön aszott tetemként a Horns sivár semmijébe, ahonnan a pokol ismét egy mélyebb bugyrába csúszik le az ember. Azonban a Maggot Fetus nihil punk’n’black mocska hamar kevergő masszává sűrűsödik, mint az öntudatlan lelkek a Styx partjára érve, amint önnön marcangolásukba süppedve céltalanul bolyonganak. Szerencsére a kreatív őrületteremtés egy pillanatra sem szakad meg és a kétes pihenőt biztosító Misanthropy után az Uncreation ismét undorral és gyűlölettel telve mar bele az elmébe. És végre elérkezünk az album legmeghökkentőbb tételéhez, mégpedig a Set the Controls for the Heart of the Sun feldolgozáshoz, ami monoton lüktetésével és baljós mormogásával tökéletesen illik a koncepcióba és teszi teljessé azt. Kiváló és meghökkentő választás. Talán maga Roger Waters is értékelné azt a mélységet és plusz hangulatot amit kifacsart az 1349 ebből a Pink Floyd nótából. A Set the Control teljes megsemmisülés kapuján átlépve már csak a végtelen sivár fekete lebegés vár mindentől távol, mindentől elzárva…
Tökéletesen megértem, hogy sokan csalódottak, akik a soron következő konvenciózus aprítást várták a csapattól, és valami furcsa fortyogó masszát kaptak helyette. Azonban ez a massza maga a megtestesült gonosz. Nagy valószínűséggel egyszeri villanás ez a csapat részéről és a későbbiekben valamelyest vissza fognak térni a kitaposott útra. Azonban a Revelations of the Black Flame megszületett, itt van, megérteni szinte lehetetlen, csak fogadd el, mert EZ A BLACK METAL!
1. | Invocation |
2. | Serpentine Sibilance |
3. | Horns |
4. | Maggot Fetus...Teeth Like Thorns |
5. | Misanthropy |
6. | Uncreation |
7. | Set the Controls for the Heart of the Sun |
8. | Solitude |
9. | At the Gate... |
D4rkAv3ng3r | 2010. május 16., vasárnap, 13:00 | |
Csatlakozott:
2009. november 15. Hozzászólások: 553
|
Nekem is nagyon tetszik az album, bár bevallom első hallgatáskor nem jött be. A kedvencem az albumról az Uncreation. Az album meg tényleg 10/10. Mondjuk bevallom azért örültem annak is, hogy a legújabb album az ortodox bm felé ment el ismét. |