Nem kertelek. Baromira nem nyerte el a tetszésemet Ihsahn mester friss szólóanyaga ismerkedésünk korai szakaszában. Mondjuk hozzátartozik a történethez, hogy éppenséggel én sem voltam éppen toppon… Na mindegy, mivel kedvelem a norvég mester munkásságát és a zenéhez való hozzáállását, így kezdeti ellenérzéseim sem tántorítottak el a részletesebb vesézés mellől. Egy korlátai közül még kitörni teljes mértékben nem tudó zenei zseni által kicsit vakvágányra vezetett Emperor album, pár év hallgatás illetve ilyen-olyan kooperációk után elérkezett az idő, hogy Ihsahn kiírja magából korlátok nélkül zenei vízióit, ami már egészen korai szakaszban trilógiának indulva most ki is teljesedett.

 Anno a The Adversary szinte a Prometheuson megkezdett emperori út továbbgondolásaként, kiteljesítéseként látott napvilágot, míg a 2008-as angL már egy tökéletesen letisztult, egyszerűségében is nagyszerű modern progresszív anyag lett. Talán az angL túlzott letisztulása, zenei alázata és finomsága okán idegenkedtem az Aftertől, ami ismét harsányságával, sokszor groteszk, hangos és nagyon intenzív cirkuszi előadásmódjával próbál az érzékekre hatni. Ismét előtérbe kerültek a tördelt ritmusképletek, a bonyolultnak ható, sokszor túlzsúfolt tömény hangzáskép és a hagyományosnak éppen nem mondható nótaszerkezetek. Érdekes, hogy bár Ihsahn kétségtelenül az egyik legelismertebb zenei agytröszt ott fenn északon, szólómunkáin az egyediségre való törekvés mellett, sőt kicsit túlsúlyban is, rendre felbukkannak a kortárs művészek hatásai. Ez akár szentségtörésnek is hangozhat sokak fülében, de kicsit úgy fest, mintha az elmúlt tíz-tizenöt év alatt beért és kiforrott zenei individuumok csoportjába igyekezvén a három szólólemez csak-csak megbotlik a kölcsönzött hangulatokon, zenei megoldásokon. Miről is beszélek? A The Adversary-n a kétségtelen Emperor újlenyomatok mellett pl. Garm és az Ulver szellemisége ütötte fel a fejét (Homecoming), az angL-t mélyen átitatta Mikael Akkerfeldt látásmódja, dallamvilága és folyamatos letisztulása, míg az After legkirívóbb, mondhatni kortárs művészi megoldásai a Solefald kisérleti zenéjének megtört tükörképeiként manifesztálódnak és épülnek be Ihsahn friss munkájába és pl. a tekerős, riffelős részeknél tagadhatatlan a Nevermore hatás is. De ezek a párhuzamok nem bírálatok, hanem egyszerűen a kortárs zenére nyitott alkotó elmében hagyott lenyomatok, amik összességében mégis sajátos ízt, értéket és érzelmeket közvetítenek a nyitott hallgató felé. A Grave Inversed tomboló őrülete, az After remek énektémája, a Frozen Lakes On Mars kíméletlen menetelése vagy az Austere prog.rock múltidézése mind, mind egy kerek, változatos egység tökéletes mozzanatai.

Ha valamit mindenképpen fel szeretnék hozni negatívumként, hát az bizony Ihsahn kárálása, ami sajna nincs partiban a kifinomult zenei megoldásokkal, hangulatban elüt, néha felesleges, valamint a valóban megjegyezhető számok, mint egységek hiánya lenne. A hangzás természetesen tökéletes és a profi kisegítőzenészekre sem lehet panasz. Aki szívesen veti bele magát a kortárs avantgarde zenék viharos tengerébe, azt az After sem fogja megfullasztani. Kellemes lubickolást!