Leginkább azoknak adhat sokat a 2002-ben alakult gdanski csapat, akik rajonganak a kísérleti hangvételű, ám ennek ellenére összetett és építkező muzsikákért. A lengyel horda debütjéig várni kellett, míg az idő vasfogai megrágják, majd kiköpik ezt a fura egyveleget, melyet csak a 2005-ös Down In a spiral EP előzött meg, sejtetve, fura dolog lesz ebből… Nem is nagyon húznám az idegeket, lássuk mit is kapunk a Bar-do Travel (már címében is) furcsa közel egy órájában.
Először is kezdjük azzal, hogy nem az a fajta zene, mely éppen a kelet-európai régióból szokott burjánzani, az ilyesmi agymenések inkább a tengerentúlról érkeznek váltakozó minőségben és zsenialitással, nem is beszélve a vegyes érzelmekhez kapcsolható befogadásról. Ha halmazokba szeretném zárni a Proghma-C zeneiségét és fertőzöttségének apropóit, akkor először is a Tool neve merülhetne fel, kiegészítve olyan torzulásokkal, mint a matekos Meshuggah, a hatalmas és megkerülhetetlen Voivod, a progresszív csoda, avagy a Cynic, a későbbi Anathema emocionális süppedései és az elsőre hatalmas mélységnek tűnő, de pár hallgatás után erősen felszínes távlatokban gyalogló The Ocean, sarkítva a Deftones művészibb vergődései, ehhez vegyük hozzá néhol az új KoRn inkább érdekes, mint jó ötleteit, s persze ha már a Tool és a KoRn szégyenteljesebb pillanati kerültek elő, volt nekünk egy Depressive Age formációnk is. Mi lesz egy ennyire vegyes kotyvalékból?
Hát kérem szépen tisztelettel és seggig verjük bujdosó fejünk alázattal, ha belevesszük, a végén a jól sikerült Björk feldolgozást is (bár én jobban szeretem az izlandi művésznő tálalásában), akkor sokak számára elképzelhetetlen a produktum, s valljuk meg őszintén, valóban nehézkes dologgal állunk szembe. A nehéz az benne, hogy a számtalan levágós hatás ellenére mégse kezdjük köpködni a neveket, hanem elmerüljünk benne. Egyeseknek ez nehéz lesz, másoknak meg már alapvetően tetszetős a recept. Az atmoszférikus zajhalmazokból és elektronikus perspektívákból kifejlődő zene agyas matekkal szántott szaggatások, indiai vagy egyéb tőlünk (és a lengyelektől is) idegen kultúra folkos maradványain haladva, gyönyörű érzelmekbe hemperegve kerekedik ki egy progresszív muzsika, jazzépítkezésekkel és súlyos őrlésekkel. Az ének a dallamosabb és tiszta részeinél egyértelmű Piotr 'BOB' Gibner orgánuma Maynard James Keenan (Tool) és néhol Vincent Cavanagh (Anathema), néhol beugrik a betegebb Jonathan David (KoRn), akadnak helyzetek melyekben egy patetikus filmzenét hallhatunk, az igazán alternatív próbálkozás néhol erősen The Cure szerű némi post-rock friggyel lejti őrült táncát, adva az érzésnek, így tehát fúzió az egész és keveredés. A dallamos témák ellenére, itt-ott igencsak súlyos és matekos alapok vezekelnek, melyek olyan hatást keltenek, mintha a Meshuggah jammelni próbálna. Minden zenész nagyon a helyén van, de én leginkább Paweł 'SMAGA' Smakulski billentyű témáit emelném ki, melyek többsége egymagában is dalokat alkotna, ettől függetlenül ő emellett még gitáros is, és nagyon sok helyen érezni, hogy stúdió csapat; aki esetleg ezt várja majd tőlük élőben is, az majd nagyot koppanik. A sok talán túlmisztifikált mondatom és szócséplésem után egy pofon egyszerű hasonlattal próbálok zárni, ez pedig nem más mint, hogy a Proghma-C vitaminjainak egy része erősen hasonló színű kapszulában tetszeleg, mint a virtuóz Buckethead vagy az elferdített Devin Townsend cuccok, csak az említett művészúrnak, ahány doboza van, mind más és mást rejt.


Hogy a gdanski srácok művészetet hoztak létre ez kétségtelen, s a jól sikerült és összetett hibrid miatt talán az egyediség kérdése sem annyira problémás, ám ettől függetlenül senki se keresse a spanyolviasz egykori préselését. Illetve zavaró a túl tökéletesnek vagy csak éppen mesterkéltnek ható angol nyelv. A kiadásért a lengyel Mystic Production a felelős, akik profi hangzást és érdekes külsőségekkel (inkább tűnnek a dolgok valami ambient vagy kísérleti elektrónak) bocsátották a világ kegyeire Digi-pack formátumban.