"Így nőtt, szövődött a mese,
amíg a perc haladt.
Most vége. Összefűztem a
fura-szín szálakat,
s víg csolnakunk már hazatart
az alkonypír alatt. "
/Lewis Carroll - Alice Csodaországban/


Az Ukrán Darktrance debütje 2008-ban nem sikerült rosszul, rengeteg olyan ötletet vetett fel és dolgozott ki Dmitry Gubsky, melyek ígéretes folytatásra engedtek következtetni, s túl sokat nem is kellett várni a Kyyiv-i egyszemélyes formáció folytatásának. Szeptemberben kijött a Beyond the Gates of Insanity második felvonás, amit már nagyon vártam, s titkon reménykedtem, hogy megint kapunk promót a BadMoodMan Music jóvoltából, ami némi csúszással bár, de megtörtént.


A hangzás tiszta és professzionális, nagyon érezni az egészben a kidolgozottságot és a belé vetett hitet és töménytelen munkát, azonban a külsőségek az első koronghoz képest erősen elcsúsztak. A koszos és repedéssekkel, karcokkal és mocsokkal teli effektekkel jól ellehet játszani, de ha túlzásokba esünk, akkor kivehetetlen és értelmetlen végeredményt kapunk jutalmul, amely a Darktrance esetében nagyon is valós jelenség. Nem emelem ki, hogy mindkét mindkét lemezhez más és más font-ot használt a művészünk, logó gyanánt, melyek a Dafont-ról is letöltetőek – és még sorolhatnám az olyan mentalitást tükröző lecsengést, melyek többsége nem illik-való, ehhez a remek anyaghoz.
A mélységek inspirálta utazás most is rengeteg sejtelmes és rémálomszerű ambient lépegetést tálal, de sokkal inkább egészül ki metal jellegű részletekkel, talán kicsit éppen ebből kifolyólag szorult a háttérbe a billentyűk jelentősége-ereje. Üres, kimért és zaklatott zene fogad, amely a dark metal / ambient / és a depresszív black metal között lépeget, némi doom death morajlással, amolyan hullámokat keltő, s azokat meglovagló áramlat és atmoszféra harcosként. Sok helyen ugrott be a masszából kikerekedő zajok és dallamok közepette az LSD-s American McGee's Alice fejlesztés, a maga betegségével és nem kevésbé súlyos Lewis Carroll adaptáció gyanánt. A témák változatosok (a maguk halmazán belül) és végtelenségig kidolgozottak; talán ebben mutatkozik meg, hogy nem egy zenekar készítette, hiszen nem hiszem, hogy sok tagnak lenne türelme ennyi féle kísérletre, amiket Dmitry Gubsky pár gombnyomással, más hangszerekkel és hangzással hallgatgat vissza.


Erősebb és másabb is, mint a debüt, és korántsem mernék írni olyat, hogy jó úton halad, mert egyszer a maga ura, másodszor csak is ő ismerheti az ösvényeit és azokban rejlő lehetőségek hadát, mi pedig hallgatjuk, ha tetszik...