A Sacred Steel olyan banda, amit lehet szeretni vagy nem szeretni, de nem lehet nem ismerni. 1997-es bemutatkozása óta a banda a német metal színtér egyik legérdekesebb és legellentmondásosabb csapata. Egyes vélemények szerint muzsikájuk színtiszta német fém, mások meg azt állítják, hogy amerikai ízű. Vannak, akik Gerrit Mutz énekest különleges toroknak tartják és vannak, akik a zenekar szűk keresztmetszetének.

Tény, hogy a Sacred Steel zeneileg minden kétséget kizáróan a Manowar, az Iron Maiden, a Judas Priest, az Accept és a Mercyful Fate legkisebb közös többszöröse. A többi között ez a lemez is bizonyíték arra, hogy Gerrit hangjában jelen van, ott vicsorog King Diamond és ott pózol Henning Basse. A banda heavy metal legklisésebb műfaját játssza, néha szinte már paródiának tűnik az egész. Ha hasonszűrű muzsikával találkozom, sokszor az jut eszembe, hogy a digó Nanowar tuti elmebeteg kvintettje pontosan így karikírozza jól láthatóvá a true metal zenei közhely-rendszerét. Mégis, a himnuszokat hallva az ember lelke szinte önkéntelenül vigyázzba áll.



Ha már a paródiánál tartunk, valamit ki kell jelenteni. Karinthy Frigyes mondta mindig, hogy csak az parodizálható, akinek jellegzetes a stílusa, tehát akit van miért. A power metal panelessége ellenére is markáns vonalakkal rendelkező műfaj. Vannak persze olyan bandái, amelyek szándékkal építkeznek a panelekből, és vannak, amelyek előállítják, gyártják azokat. Szinte elkerülhetetlen, hogy egy évtizedek óta alig változó műfajban ne hasonítsanak egymásra a csapatok. Mint a cápák. Évmilliók óta tökéletessé fejlődtek és éljenek bárhol a világon, főbb jellemzőikben egytől egyig megegyeznek. Mégis meg tudjuk különböztetni egymástól a tigriscsíkost, a kalapácsfejűt és a nagy fehért.


Hogy Karinthy mellett más óriást is idézzek, mondjuk Gátvéder Béla bátyánkat: „a gátvédelem az… az má’ nem mindegy”. És a minőség sem. Aki képes a műfaj korpájából kiemelkedni, azt nem eszik meg a disznók. A Sacred Steelnek ez sikerült, mivel muzsikájába az „előregyártott” elemek mellé sok-sok klasszikus és doom, valamint thrash és death metal elemet is integrált. Véleményem szerint a Carnage Victory lemez sem fogja a csapatot a disznók elé vetni. Be kell valljam, nem tudom ki volt az album producere, de a szörnyű pergőhangzást hallva Bob Rockra gondoltam. A Sacred Steel korábban olyan arcokkal dolgozott együtt, mint Harris Johns vagy Bill Metoyer, szerintem ezúttal sem adták alább. Az anyag tökéletesen szól, ha eltekintünk a néha fülsértően kemény pergőktől és Gerrit helyenként hamiskás, másutt pedig mosolyogtatón szűk hangjaitól.

Nos, száz szónak is egy a vége. Lehet vitatni a Sacred Steel és a Carnage Victory eredetiségét, de amikor ez a lemez egy gyorsvonat sebességével és irtózatos tömegével száguld feléd, te meg ott állsz a síneken, nem azon fogsz gondolkodni, hogy a mozdony vajon német vagy amcsi gyártmány, vagy azon, hogy kinek van pont ugyanilyen mozdonya és a legkevésbé azon, hogy néha mulatságos hangok törnek elő a gépszörnyetegből.