Immáron 5. nagylemezéhez érkezett az 1993-ban alakult norvég csapat, mely az Eight Ways címet kapta a keresztelő során.  A lemez május 11-én látott napvilágot, én azonban csak jóval később, szeptember elején futottam vele össze. Az igazság az, hogy ez a találkozás nem volt szerelem első látásra (hallásra), kellett 2-3 alkalom mire kiteljesedett a románc, onnantól azonban töretlen a szerelem.
Akik ismernek a hangpróbáról, azok tudják, hogy élek-halok a női énekessel felálló bandákért, így aztán igyekszem minden ilyen lemezt meghallgatni. Ennek fényében azt hiszem kijelenthetem, hogy hallottam már egyet s mást, és elég nehéz meglepnie egy lemeznek.  Az, hogy ez mégsem lehetetlen feladat, arra tökéletes példa ez az album.

Nézzük hát mitől is esett le az állam. Nem nehéz kitalálni; persze, hogy a női ének hallatán. Valami hihetetlen amit Agnete M. Kirkevaag produkál a mikrofon mögött; nehéz lesz megállnom, hogy ne essek majd túlzásokba a felsőfokú jelzők használatával.


Milyen is ez az általam már eddig is agyondicsért énekhang?
Először is erőteljes. Bizony itt nyoma sincs a sok kolléganőjénél fellelhető erőtlen, elhaló, szinte a háttérbe kényszerült éneknek. Még amikor lágyan énekel is szépen, tisztán hallatszik minden szava.
Másodsorban fantasztikusan változatos. Az angyalitól kezdve a szinte tébolyultig a skála minden eleme megtalálható itt. Azt hiszem amit az emberi hangszálakból ki lehet hozni azt Agnete ki is hozza, ettől több már az anatómia törvényei szerint lehetetlen.
Harmadsorban rendkívül kifejező. Érzésekkel, érzelmekkel tölti meg a dalokat, melyek szinte életre kelnek ezáltal.

A zene nagyon nehezen szorítható skatulyák közé: az atmospheric dark metalt nagyjából elfogadhatjuk, én azonban egy kis alternative rockot is mellétennék még. Leginkább azt mondanám, hogy teljesen egyedi amit csinálnak, főleg ha az énekkel kiegészült végeredményt veszem alapul.
Az elszállósabb részeknél nekem Anneke Van Giersbergen bandája az Agua De Annique és annak Air című albuma jutott eszembe sokszor, ami nagyon jó jel, hiszen imádom azt az albumot is.
A változatosság ami Agnete énekét jellemzi szerencsére elmondható a zenéről is, végig érdekes marad, nem fullad monotonitásba, egész idő alatt nagyon jól kiszolgálja kedvenc énekesnőnket. Azért ha a stúdióban lenyisszantották volna a hangsávot a lemezről, nem valószínű, hogy sokat pörögne nálam az anyag.


A csapat dalszerzői képességét dicséri, hogy gyenge dal nem került a lemezre, mindegyik más és más, de ugyanúgy szerethető. Azért két csúcspontja mégis akad a produkciónak, az egyik az A Different Kind Of Hell, a másik pedig a Get That Monster Out Of Here.

A CD hangzása szerintem tökéletes lett, nem tapasztaltam aránytalanságot semmilyen irányban sem, ahogy szoktuk mondani minden a helyén van, minden hangszer szépen hallatszik és nem is túlpolírozott.

Végszóként annyit, hogy Agnete M. Kirkevaag a kedvenc énekesnőmmé lépett elő, az Eight Ways pedig begyűjtötte az év albuma címet. Bátran ajánlom mindenkinek a lemez meghallgatását, nem csak a „csajos” zenék kedvelőinek.