Kezdem komolyan megkedvelni az olasz csapatokat. Az új
Necrodeath korong után itt a
Bulldozer, amely szintén ősrégi banda és 20 esztendeje nem adott ki lemezt.
Lássuk, mi az, amit tudnunk kell a zenekarról! A
Bulldozer-t 1980-ban
Dario Carria bőgős,
Andy Panigada gitáros és
Erminio Galli dobos indította útjára. Egy esztendő után a csapat katonai szolgálat miatti kötelezettségek okán feloszlott, de
Andy 1983-ban
Alberto Contini basszusgitáros-énekes és
Don Andras dobos segítségével újraformálta a zenekart. Ez a felállás rögzítette a legendás
Fallen Angel demót, majd 1985-ben bemutatkozó
The Day Of Wrath nagylemezt, valamint az 1986-ban megjelent
The Final Separation albumot. A
The Day Of Wrath anyagát
Algy Ward, a brit
Tank és
Warhead zenekarok bőgős-énekese producelte, a dalokon egyértelműen nyomot hagyott a munkája.
A
The Final Separation kiadása után a banda viszonya megromlott a Roadrunnerrel, amely a lemezborító kiváltotta viták miatt nem promotálta megfelelően az albumot. A kiadóval történt szakítás a
Bulldozer-en belül is felszültségeket okozott, ezért a Metalmagicnél megjelent 1987-es
IX: Circle Of Hell lemezen ismét új muzsikus,
Rob Cabrini dobolt. Ez a felállás jegyzi a banda utolsó stúdiólemezét, a
Neurodeliri-t (1988) és az
Alive in Poland című koncertet (1990), majd a csapat újra feloszlott.
A legutolsó kiadvány, amelyen a
Bulldozer logó látható, az 1992-ben „posztumusz” megjelent
Dance Got Sick kislemez-trilógia, amely talán otromba tréfának indult, de Japánban akkora diadalt aratott, hogy az
Avex Trax a szigetországba hívta
Contini-t, hogy hasonló produkciókat készítsen.
Alberto ezt követően rengeteg időt töltött a kelet-ázsiai országban,
DJ Sick néven készített remixeket, de Milánóban saját produkciós céget is alapított.
2007-ben egy olasz power metal csapat, a
Labyrinth Japánban turnézott. A banda felkérte
Contini-t néhány
Bulldozer-klasszikus közös előadására. A műsornak óriási sikere volt. Ekkor fordult meg
Contini fejében a banda újjáalakításának gondolata – az igazsághoz hozzátartozik azonban, hogy ehhez a gondolat-megforduláshoz a lendkereket a
Labyrinth kiadója pörgette meg. Egy esztendővel később
Alberto és
Andy Panigada bejelentette, hogy a
Bulldozer újra él. Mivel
Rob Cabrini Sniffer Dog nevű
Korn/Soulfly-kópia bandája lekötötte minden idejét és nem akart részt venni a reunionben, így a zenekar új dobosa némi válogatás után egy
Death Mechanism nevű csapat ütőse,
Manu lett. Megkezdődtek a próbák, és 2008 augusztusában az olasz csapat hozzálátott az
Unexpected Fate dalainak megírásához, amely június elején került a boltokba.
A lemezre egészen véletlenül akadtam rá, miközben a
Necrodeath korongról készülő íráshoz gyűjtöttem anyagot. Milyenek a „véletlenek”! A
Bulldozer történetesen ugyanannál a kiadónál, a Scarlet Recordsnál szolgál (amelytől a reunion alapötlete is származik), mint a
Necrodeath, és a lemezük borítója is a Nerve Design munkája. Bár… nem sikerült olyan jól.
Az album anyaga viszont hasonlóan nívós, mint a genovai haverok új lemeze. A korong első három-négy nótája egyértelműen a régi időket idézi, a 80-as évek elejének thrash muzsikáját, amelynek alapjai a NWOBHM bandák; a
Tank,
Motörhead, a
Raven, de főleg a
Venom munkáin álltak. A címadó nótához, valamint az
Aces Of Blasphemy-hez vagy a
Salvation For Sale-hez hasonló őserejű talpalávalót annak idején többek között a
Slayer Show No Mercy lemezén vagy a
Sepultura Schizophrenia albumán, és talán a
Celtic Frost Morbid Tales vagy a
Bathory legendás bemutatkozó korongján hallhattunk.
Az ősi rítusok után a
Use Your Brain valamivel modernebb thrash esszenciát tol az arcunkba, amolyan „összamerikai” durvulás formájában, amely a földrajzi pozícióktól független, békésen megfér benne San Francisco és New York. Az én szőrös szívemnek ez a legkedvesebb fajta thrash muzsika, ezt művelte a fénykorban többek között az ausztrál
Mortal Sin, a német
Deathrow, a brit
Xentrix, a dán
Artillery és az amerikai
Atrophy is. Zenéjükben egyaránt jelen volt a a Bay Area technikás játékstílusa és az East Coast hardcore-os agressziója, mint ahogyan az
Unexpected Fate dalaiban is. Az anyag vízválasztó vonala, vagy leginkább kakukktojása a punkrockos dallamokkal küzdő Micro VIP, amelyet követően folytatódik az oldshool thrashelés.
Az anyag megszólalása nem a korszerű trendeknek megfelelő, hanem – minden valószínűség szerint szándékosan – inkább a 80-as évek extrém munkáira hajaz. Mély tónusok, fuzzos, szőrösre torzított gitárok, erősen kiemelt szólóhangszínek, csattogó nagydobok, kemény, fahangú pergőhangok jellemzik, ennek ellenére a hangzás arányos, minden tisztán kivehető.
Az album tehát szinte minden tekintetben kiváló munka, ám stílusidegen módon abszolút fénypontjait a szólók jelentik.
Alberto-nak jót tett a zeneiparban eltöltött idő, sok hasznos ismerősre tett szert produkciós menedzserként. Az albumra hívott is néhány vendéget, akik között igen illusztris művészek is vannak. A gitárszólókat Andy
Jennifer Batten-nel (
Jennifer Batten's Tribal Rage,
Jeff Back,
Michael Jackson),
Kiko Loureiro-val (
Angra,
Tarja Turunen),
Olaf Thörsen-nel (
Labyrinth,
Vision Divine) és
Anders Rain-nel (
Labyrinth) osztotta meg, a
The Counter-Crusade című nótában pedig
Billy Sheehan (
David Lee Roth,
Mr. Big,
Steve Vai,
G3) teker egy jóízű basszus-prímet. Nem állítom, hogy az album az említett muzsikusok nélkül laposabb lenne, de tény, hogy munkájukkal pazar módon hozzájárultak a lemez anyagának változatosságához.