A death metalt a technikásabb végéről megközelítő Fleshgod Apocalypse egy nemrég alakult olasz csapat, amely mindössze egy csupa ifjonc talján brutalizátort felmutató spliten szerepelt eddig (Da Vinci Death Code – innen talán a Septycal Gorge neve lehet még ismerősebb néhányaknak), ám alig két évvel a megalakulás után a Willowtipnél debütált, ami önmagában biztosíték arra, hogy az irányzatot kedvelők egy bizonyos szintet már megütő produkciót fognak kapni. A kiadó úgy reklámozza a lemezt, mint 'a Suffocation, a Cannibal Corpse ötvözése Bach-al és Beethovennel', de mint oly sok esetben, ezúttal sem ártott volna az óvatosság a nagy szavakkal. Valóban előfordulnak a lemezen klasszikus zenei megoldások, szintetizátor-, és zongorafutamok, amik színesítik a produkciót, s némiképp fellazítják az általános szigort, ami a fénysebességű death metal témákból árad, ám nem beszélhetünk – hogy egy általam etalonnak tartott példával hozakodjak elő – emperori szintű ötvözésről; ezek alkalmazási módjában a Fleshgod Apocalypse nem különbözik a metal bandák kilencvenkilenc százalékától. Azaz, ezek az elemek megmaradnak pusztán átkötők, számok végi levezetők vagy épp intrók szintjén, szó sincs arról, hogy a zenével összefonódva egészen drámai magasságokba korbácsolnák fel annak erejét, vagy lényegi pluszt tennének hozzá, így magasabb rendű célt nem szolgálnak. Leginkább az As Tyrants Fall végi keringő-szerűség, és az Infection Of The White Throne miserészlete esetében lóg ki a lóláb, amik inkább giccsek, mintsem jó példák a két zenei világ ötvözésére; míg a lemez végére feltett címadó és az Embodied Deception gregorián zongoratémái még a jobb pillanatok közé tartoznak. A metalos részeket tekintve a fentiek helyett pedig inkább az utolsó Deeds Of Flesh lemez, a Severed Savior (a Post-Enlightenment Executor némely riffje csak egy példa) és a Hour Of Penance közé lehetne belőni a hallottakat. Utóbbi nem véletlen, az itt főképp dobosként, énekesként és a felvételek alatt gitárosként közreműködő Francesco Paoli (élőben Tommaso Riccardi nyúzza a hathúrost helyette Cristiano Trionfera mellett) ugyanis abban a bandában szintén oszlopos tag. Sok párhuzam is vonható a The Vile Conception és az Oracles közt, a bombasztikus hangzás és az ének nagyon hasonló, az intenzitás szintén, s a gyakori tempó-, és témaváltások, a végeláthatatlanul áramló precíz riffek egy része ugyancsak elférne Francesco anyabandájában. Ugyanakkor a két anyag közt van néhány különbség is: egyrészt az Oracles dalaiban több a harmónia – a Requiem in SI Minore dallamos kezdőtémájához hasonlóval a Hour Of Penance-ban például nem találkozhattunk – és itt neoklasszikus ihletettségű virgák szintén előfordulnak a töméntelen csépelésben (halld csak a Sophistic Demise-t).

A szaggatott, modern témákkal nyitó In Honour of Reason teátrális szintetizátorbetétje mellett a háttérben, nagyon halkan még mintha női ének is szólna, ám az extráknak ezzel vége szakad; a fentieken túlmenően a lemez többi részén csak a sűrű és precíz riff-áradat uralkodik, melynek intenzitása és töménysége lehengerlő, ám Dalok még a sokadszori meghallgatás után sem igen bontakoznak ki az embertelen mészárlásból. A Hour Of Penance épp abban jobb a hús isteneinél, hogy ők erre a nagy darálás mellett is odafigyeltek, így az Oracles, bár van egyfajta atmoszférája, s a színesítő részek miatt meg lehet őket különböztetni számtalan pályatársuktól, egy paraszthajszállal elmarad tőle.