Ismerkedjünk meg egy igazán depresszív lófasszal a belga földekről, amely torkunig nyomja a brét, aztán pedig magunk farcolunk be… patakozó vérünkben fürödvén emlékezünk egy szebb hajnalra, amikor a felkelő nap, nem a véget, hanem a kezdetet jelentette… egykoron. A scherpenheuveli két fiatalember korántsem nagy újítást dobott össze tavaly, mégis a celofánra ragasztott matricán nagy spanyolviasz melengetést olvashatunk (igen, a De Tenebrarum Principio eddigi egyetlen kiadványához sem volt szerencsém, mindenesetre azon ritka kiadók egyike, amely nem promót, hanem bontatlan eredeti CD-ét küld) – „Hypno-Depressive Black Metal in the vein of early Shining”… a korai Shining hatása valóban tagadhatatlan, de a depresszió és a mélység mondjuk némely Neurosis lemezen vagy a kezdeti Blood Axis-en mérföldkövekkel nagyobb tátongást hasít a lelkünkbe és személyiségünk katlanának leges legbelsejébe. A Trancelike Void-nak amúgy az érdekes nevű és borítójú Destroying Something Beautiful a debüt nagylemeze, melyet aztán még a tavalyi évben egy kislemez és egy split követett (természetesen mindkettő jófélén kézzel számozott ultra underground és extrán limitált dolgok, iszonyatosan true kiadókkal, mint pl. a Total Holocaust Records – néha röhögnöm kell az ilyesmiktől, máskor meg siránkozom). Ez évben eddig nagy kuss és hullaszag van, talán a kétfős legénység felkötötte volna magát, vagy farcolva utaztak egy másik világ metróján, s az az átkozott szerelvény az istennek se akaródzott megállni a Klinikáknál? Fogalmam sincs, de lássuk mit is hoztak össze, a mellesleg 2007-ben alakult és rengeteg kisebb projectben is vaskampókkal kapaszkodó belga balgák…


Mint már említettem az imént, a korai Shining neve akkor se lehetne tagadható, ha ők maguk tagadnák is, de mivel direkt arra hajaznak rá, így kézenfekvő a misztikus mélység manifesztálódás, avagy a klóros és mésszel átitatott Shining klón jelenléte. Zeneileg valahol az ambient és a dark dolgok között evickél nem kevés black metal morajlással s persze egy fél lakótelep kesergéssel, fájdalommal és könnycseppel. Infam kollégámtól nem rég olvastam szösszenetet a francia egyszemélyes Pensées Nocturnes korongról, bár az említett művet zeneileg nem ismerem, ám a belgák koncepcióját maximálisan kitölti, talán csak annyi különbséggel, hogy én a sok negatívum ellenére és oltások hátán is oltások mellett fel fogom pontozni a dolgot. Hogy miért? Mert a sok elrágott és kiköpött, használt és telibevert gumi és kondom mellett mégis csak tartalmaz valamit, ami magával ragad, no és persze a Pensées Nocturnes ellentétben itt a klasszikus zene csak, mint alattomos fertőzöttség jelenik meg, tetten szinte sehol sem érhető. Sőt! – néhol még a Katatonia és a Burzum neve is felmerült bennem, de miközben egyre többet hallgattam, elhessegettem a gondolatot…


Ami lényegében tetszett a Destroying Something Beautiful repedt tükrében, az az, hogy hűek voltak a mélységhez, a világfájdalomhoz és a megtoldott branürrel ereikbe csepegtetett higany állagához, a zene morajló, cammogó, lassú áramlás, amely szépen és jól szimbolizálja önmagunk alakította és zárolta börtönünk letargikus mindennapjait – ahogy a hangzás és a külsőségek is illenek az összképhez. A Trancelike Void lényegében mindenkinek ajánlott, aki egy kicsit el akar veszni, és süppedni szeretne, úgy hogy abból alkalom adtán ki is mászhasson, ám számomra más a mélység koedukált rézkarca, nekem ez egy olyan halmaz, amit a Neurosis vagy a Blood Axis, netán a Portishead tökéletesebben fejezett ki. A melankólia és az életuntság, a myself börtön egyaránt érzelmi síkokon zajlik, és ilyen téren az az előadó a „győztes”, amely több színben és szintről képes megközelíteni azt az átkozott hívogató pengét… hogy aztán jóféle rajongóként csuklónkat előre vetítve nagyot ugorhassunk szeretett és csillogó fényébe...