Minden igazhitű viking-folk-black fanatikus skandináv üdvöskéje, Vintersorg és a Borknagar főnök Oystein Garnes Brun 2000-ben ráeszmélt arra a tényre, hogy nekik egyéb zenei aktivitásuk mellett életre kell kelteniük még egy side projektet, ami végül is Ion-ból Cronianra keresztelődött át. A korai ébredés eredménye öt évvel később érett be Terra néven, tavaly pedig, olybá tűnik, kedvezett a nordikus időjárás az Enterprise névre hallgató második nagylemeznek is. Kicsit tartottam az anyagtól, lévén kis túlzással, már a csapból is Vintersorg folyik, vagy legalábbis pár éven át folyt rendesen és egy idő után az elaprózódás krónikus jelei mutatkoztak hangszálakrobatánk munkáin. Szerencsére Oysteinnel megfelelően friss és ötletekben gazdag szerzőpárost alkot a két északi fenegyerek így a csalódás kizárt, még ha az öröm nem is felhőtlen.

  Az alapkoncepció egy az anyabandáktól elütő, különleges, filmzenei hangulatokat és metal elemeket keverő zenei világ felfedezése és új kapuk megnyitása volt, ami azért a szinfónikus északi metal -vagy mifene- megnevezés mögé bújtatott anyagra nem teljesen húzható rá. Először is az egyedi, ezer közül is felismerhető hanggal megáldott Vintersorg akármit is csinál, az egyszerűen Vintersorgos marad, illetve Oystein sem tud kibújni teljesen a bőréből és bár a végeredmény szellősebb és egyszerűbb, azért a Borknagar szellemisége igen is tetten érhető a Cronian rezdülésein is. A legnagyobb különbséget az anyabandákkal igazából az említett könnyedebb hangvétel adja, és a nagyzenekarinak tűnő szintibetétek aktív megjelenése. Sajnos a projekt egyik apropóját adó filmzenés szál böki leginkább a fülemet, vagy legalábbis azok megvalósítása, ami sokszor kimerül egy olcsóbb sampler vagy egyszerűbb zeneszerkesztő program adta hangzásbeli lehetőségekben. Ez pedig így 2009 elején szerintem már eléggé kevés. Gondolok itt a Cirque leginkább egy PC-s kalandjáték háttérzenéjére hajazó szöszmötölésére, vagy a szintén hasonlóan vékonyan meghangszerelt és ezáltal műanyagul csengő Deportation nagyzenekari aláfestéseire, de ide sorolható az End(urance) Pt. 2. outro is. Még mielőtt a jótékony feddés miatt lincshangulat uralkodna el a kedves olvasó fejében, közlöm, hogy a negatívumok sora ezzel nagyjából zárult is. Szerencsére a számszerkezetek kellően összetettek, Vintersorg pedig megcsillantja tudása legjavát, ami leginkább a kezdő Diamond Skies-ban és a progresszív, csapongó Arcades-ban eredményez lúdbőrös pillanatokat. Csak ezek a fránya Summoning szintű rézfúvós hangutánzatok ne zavarnának ennyire. Szerencsére a szőrszálhasogatásom okozta morgolódást a Nine Waves közepi, egyértelműen Quintessence kori Borknagar ihlette kétlábgépes vágta feledteti, mint ahogy a… őőőő. Valójában nem nagyon tudok mást kiemelni az albumról. A többi tétel is bőven rendben van, hozza a konstans középmagas színvonalat, de valahogy mégis összemosódnak egy csöppet. Persze ha nem tud az ember folyamatos csúcspillanatokat emlegetni, „csak” egyszerűen kellemes egyvégtében lepörgetni az anyagot meló, netezés vagy egy kis időterminátor flash játékot cseszegetve, már pozitív a mérleg. A gumifanfárokra meg majd legfeljebb nem figyelek oda…

 Bár szerintem senkinek sem fog a torkán akadni a Cronian kiruccanása, a projekt adta zenei szabadság kiélése és a kalandozás messze nem vitte a két északi zenészt olyan messze a gyökerektől, mint amennyire adott lett volna a lehetőség. Azért most már jöhetne egy vérbeli Borknagar album is!