Nehéz úgy írni kritikát, hogy az ember hallgatja az anyagot heteken át, úton és otthon, reggel és este, fülesben és nagy cuccon, és minden egyes alkalommal ugyan az történik. Ami kimerül egy idő után, a frusztráló „semmi” képében. Nem lenne ez nagyon nagy gond, ha nem kéne írnom róla szépeket és jókat, meg rosszakat is, hogy a serpenyő mindkét oldalát megtöltsük ízes pro és kontra észrevételekkel. Persze nyúlhatnék a kézenfekvő mismásoláshoz, hogy a norvég kéttagú csapat 2005-ben alakult és jelen album a második nagylemezük és ennyi meg annyi tagcseréjük volt, háromszor étkeznek naponta és minden bizonnyal kocsival járnak munkába… Ez az amitől én speciel falra mászok és ha túl hosszú ez a maszlag, akkor el sem olvasom az adott kritikát, vagy csak az összegző utolsó bekezdést.

 Azért megpróbálok valami kis képet lefesteni az érdeklődők számára. A Revelations Of Reckoning Day egy tipikusan mai, modern melodikus black, olyan Old Man’s Child és szinfónikusoktól mentes Dimmu Borgir vonalon. Kellemes a megszólalás, a néhol heavy-s, thrash-es, akár húzósnak is mondható témák jó arányban keverednek a blastbeat-es pörgetésekkel. A vokál olyan kicsit semmilyen szürke károgás, de a nem zavaró fajtából, szépen belenyomva a zenébe. Szóval úgy igazából minden rendben van, csak éppen nálam nem működik az anyag. Valahogy a húzós részek annyira nem ragadnak magukkal, a szép részek annyira nem szépek, a kerek számok valahogy mégsem annyira kerekek. A sok esetben kimondottan tetszetős témák nem állnak össze tetszetős egészekké. Kivétel a Journey To Hel, aminek sikerült szerkezetet is varázsolni a témahalmazai mögé. Valahogy mindig azon veszem észre magam, hogy három szám után elkezdek olyanokon gondolkodni, hogy el kéne vinnem a kocsit a szervizbe, meg hogy megint mennyi a mosatlan a kanapén. Mindeközben elzörög az anyag, senkit nem bánt, rossznak egyáltalán nem rossz, néha még a fülem is hegyezem egy-egy ötletesebb megoldásra, de aztán megint jön az, hogy „a zsidó, a német és a pápa bemennek a kocsmába. Megvan?”

 Na mindegy… Úgy döntöttem, hogy nem pengetem tovább az idegek húrjait. Hallgassa meg mindenki, akinek van némi agykapacitása a harmincezredik közepesen jó, de semmiképpen sem rossz melodikus black anyagra, mert lehet, hogy valakinek pont ez fog bejönni. Aki meg süpped a selymesen sündörgő, semmitmondó sünzenék sivatagában, az várja meg a friss Old Man’s Child érkeztét!