Az esztergomi csajszibanda (plusz
Kolos úr), nyolcadik szülinapján megajándékozott minket első nagylemezével, a majdnem nyelvtörő címet viselő
Halhatatlantalanítás-sal. (A boltban, a beégető dadogást elkerülendő, ne kérjétek, inkább vegyétek le a polcról magatok, vagy marad a netes rendelés:-)
A 12 szám, mint egy hatalmas úthenger, úgy passzíroz a földbe, úgyhogy szólok előre, hogy akik a „Mit akarnak itt ezek a kis törékeny csajok?” beszólást fontolgatják, és még soha nem hallották őket, inkább fogják be, mert elég ciki össze..art gatyával szaladgálni.
Bizony-bizony a meglepetés garantált, mert a hirtelen sokktól megbénulva csak forog az ember, mint Ferike a repülőnapon, és elsőre nem is lehet mást felfogni ebből a hangzuhatagból, mint a súlyos kétlábgépes kalapálást, az agyszaggató, kissé megtorzított basszusfutamokat, az önkéntelen headbangelést kiváltó energikus riffhegyeket, és
Csilla földöntúli, a thrash/death/black szentháromság stílusában íródott hörgését, ordítását.
Aztán, mikor magunkhoz tértünk, fokozatosan kezd kiszínesedni az eddig csak sötét, rozsdás árnyalatú kép, és már be tudjuk fogadni a fülesbe szépen beérkező – az acsarkodó riffek mellett díszítésként alkalmazott -, hangulatos kilassulások őrlését, a finom, néhol direkt disszonáns bontások eleven hullámzását, a pár pillanatig megnyugvást adó átkötő effektek igazolt jelenlétét, vagyis egy nagyon „szórakoztató” korong lesz a jutalmunk.
Hogy bővebben kifejtsem:
A klipes
„Pörgés”-sel iszonyatosan bekezd a banda (kötelező néznivaló a csapat
myspace-es lapján), a
„Húsimádók” darabos riffjei pedig elsőre az agyba rögzülnek, hogy egy kis gondűző tisztítást végezzenek a bizarr gondolatok között. A harmadik szám, az
„Emlék”, címével ellentétben nem éppen egy könnyes visszaemlékezés, hanem egy pulzáló gitárriffel megpakolt energiabomba, az utána, negyedikként következő, és keleties gitártémákat is rejtő
„Nyolcadik” teljesen bedarál. Az ötödik dal, a
„Csak te” refrénjében érdekes ellenpontként,
Csilla szövegmondása mellett,
Jaya Hari das hangmérnök is szóhoz jut a magasabb hangfekvésekben (meg még két nótában), és az itt elővezetett szokatlan ritmusok különös lüktetést adnak az amúgy sem bárgyú számnak. Aztán van elmélázó, borult „
Látszat”, egy majdnem akusztikus levezetéssel, aztán hetedikként, az eszeveszett, őrjöngő verzékkel gyilkoló
„Ösvény”, majd a gonosz kántálással előadott „
Rohanó idő” következik. Kis szusszanásként az instrumentális „
16/2/P”, majd a totális sláger, az ősrégi „
Játssz!!!”, - ahol a
1 Kill Embrace-es
Kovács István mikrofon-, az ex-
WMD-os
Kovács Attila pedig gitárközelbe kerül - vezeti fel a csúcsszuper, voivod-os, panterás grindmondókát, a
„Meghaltokmind”-et, és ezek után nem is jöhet más, mint a feloldozást nyújtó leglassabb, legdallamosabb dal, a
„Születés”, ami méltó lezárása az albumnak.
Ez a lemezanyag rettentő sokat segíthet abban, hogy az
Angelus bebizonyítsa, nem csak a felállása miatt kuriózum, és ha még egy kicsit rádolgoznak az önreklámra, és az élő fellépéseken is állják a szúrós férfitekinteteket, akkor végleg tuti befutók lesznek.
Végső figyelmeztetésként csak annyit írhatok: Gyerek kezébe nem való!
A pontszám pedig nem lehet kérdéses, és csak azért nem kerek 10-es, mert akkor pl. egy
King Diamond mennyit érdemelne?
Kézcsók
Csillának (ének),
Évinek (gitár),
Cilinek (basszusgitár), és elismerés
Kolosnak (dob).