A norvég Zeromancer neve nem lehet ismeretlen azok előtt, akik kedvelik az elektronikus alapkora fektetett hibrideket - illetve szerintem lesznek még olyanok, akiknek mond valamit a Seigmen szó, igen arra a tønsbergi gothic rock csapatra gondoltam, a Zeromancer már csak egy utód... A klónkkal, drogokkal és halott romantika függőségeivel foglalkozó formáció 99-ben alakította Kim Ljung (basszus és másod ének - Seigmen-ben csak basszeros) és Erik Ljunggren (billentyűk és programozás), és így tovább. A csapat 2003-ban megvált Chris Schleyer (gitárok) és a már imént említett szintetizátor gurutól. Sokan azt hitték ezzel véget is ért a Zeromancer jelene és jövője, s az utolsó nagylemez mindörökre a sikeres és felejthetetlen Zzyzx marad. A jég megtört, hiszen a norvég ipari rock katonák új emberekkel helyettesítették a veszteséget és gyakorlatilag 6 év munka után itt a nyakunkon a hihetetlenül gyenge fedővel (s szép CD koronggal és remek hangzással reprezentált drog domesztikáció, avagy a…) Sinners International.


Az imént némi füllentés volt ám, kedves olvasóm, hiszen a 6 év nem teljességében igaz; 2007-ben két EP-vel is hangozatták létezésüket, a Doppelgänger I Love You és az I'm Yours To Lose, természetesen ez a 2 dal komoly gerincét jelenti az új lemeznek is. A csapat meghatározó egyénisége Alex Møklebust frontember pozíciót tökéletesen betölti, énekelni se felejtett el, s ha a Zeromancer nem is a legjobb albumát készített el, azért a legutóbbi Project Pitchfork-ot súlyosan megalázza. Bizonyítéknak lessük meg a már imént említett kislemezhez készült klipet.


A norvég zenészeink alapvető koncepcióját a Depeche Mode féle szintipop jelenti, amelyek a Nine Inch Nails, Gravity Kills, Dope és KMFDM illetve a Die Krupps utóbadájának a DKAY.COM (azért kár a Krupps művekért, meghatározóak voltak, főleg a kezdetleges ipari szintipiop tánczenéik) féle témákkal egészülnek ki, benne fogant a függőség és a drogok és szintetikus világok imádata, a halállal való játék (ezek szegmensek többsége amúgy az EBM csapatoknál szinte kötelező jellegű komponensek) és a romantika, szeretet – szerelem s annak hiánya. Néhol érezni a 80-as és 90-es évek pop disco hangulatát is (főleg a refrének dallamaiban lehet észrevenni), mely a megfelelő atmoszférával és alapokkal tálalva korántsem tűnik bóvlinak. A gitárok nem túl vastagok, avagy a zúzda megint csak felejtős, de éppen elég ahhoz hogy érezzük, s ha belegondolunk a felsorolt formációk egyike se a brutális húros hangszerektől lett az, ami. Kapunk pár szép szólót és minimalista szinti alapokat, már-már Kraftwerk és And One szintűek, s ha már itt tartunk, az egész Sinners International-ben van egy érthetetlen visszásság, ez a paradox a modernségből és a retroból ered, ám mégis valahogy az alap aspektust a fiktív jelen uralja, amiben a műanyag könnycseppek és szintetikus fájdalmak által egy csipetnyi gothic-darkwave jelleg is kavarogni kezd, erre a legjobb példa talán a záró Ammonite című tétel (mellesleg, ha így nézzük, akkor a Theatre of Tragedy neve is megemlíthető, mondjuk a 2000-res Musique-nen hallani hasonlóakat, ekkortájt kezdtek el kurvulni, de ez a ringyóság akkor még valahogy jól állt nekik).


Ahogy kezdtem, nem hiszem hogy ez a legerősebb Zeromancer anyag, mégis azt kell, hogy írjam, a norvég ipari húszárok tovább haladnak kiálló csavarokkal és nyikorgó csontokkal húshoz rögzített lovaikkal. Az egyediség, mint minden társának, így itt is némileg sántít, de ettől még ez egy remek hallgatni való, majdnem hogy hibátlan lemez, amely alkalmas merülésre (lélekbe, szerbe, szerelembe), halkan pihenésre, ordíttatva pedig tombolásra…