A kicsit Poe birodalmát sejtető sírontúli világba kalauzol el a norvég Funeral. A csapat stílusteremtő és beszédes múltú, s mellesleg 1991-ben alakultak Drammenben. Az új lemez, az eddigieknél is letargikusabb, amiben közrejátszhatott Christian Loos gitárosuk 2006-os öngyilkossága, de már korábban is történtek "radikális távozások"… 2003-ban a basszerosuk, bizonyos Einar Andre Fredrikse kezdte meg utazását abba a birodalomba, ahová a Funeral alakulása óta tart, s annak mezsgyéjén táncolva az ötödik nagylemezzel se okoznak a műfaj szerelmeseinek csalódást.


Zeneileg lassú és morajló mérget kapunk, cseppekben issza be magát tudatunkba és teremt életunt és semmibe hulló őszi tájat, sok varjúval és dél fele tartó madarakkal a kiszáradt fák ölén. A Candlemass hatása tagadhatatlan, nem csak azért mert egy dalban Robert Lowe vendégeskedik (engem alapvetően irritál a virtuóz és operás hangja – s mellesleg az In The Fathoms Of Wit And Reason-ben kap szerepet), hanem mert zeneileg is hasonló koncepciót követ a norvég társaság. A nóták törvényszerűen iszonyat monstrumok és vonaglóak, amolyan haldokló szívverései és lassú örök álomba szenderülés, a szenvedés kevés, inkább csak meg-megcsillanó, ahogy a szép szólók is. Ami még kicsit talán hasonló, az a korai Celestial Season és néhol a My Dying Bride.
A sok mélység és érték, búsuló billentyű téma ellenére (Jon Borgerud csak vendégzenészként szerepel a lemezen), az Old Man's Child-os Frode Forsmo hangja unalmas, kicsit eszembe juttatja a késői Katatonia és Anathema érzéseit (ez utóbbira amúgy a logó is igencsak hasonlít), de azoknál sokkal színtelenebb, jelentéktelenebb, s egy idő után egyenesen idegesítő - holott teljesen más hatást kéne elérnie. Sokat dobhatott volna az egészen, ha változatosabban éneke, ne adj Isten, néhol még hörög is, illetve a nóták még súlyosabbak és keményebbek. Persze, persze, akkor a Funeral meghazudtolná egykori önmagát és múltját, de így meg egy olyan lemezt hoztak létre, amiben rengeteg jó ötlet van, alapvetően jó anyag, csak éppen valahogy nem akaródzik átjönni a kripták rideg szele…


Kár érte, mert remek kis korong, megfelelő külsőségekkel, remek hangzással és igazi mély melankóliával, de ezek a könnycseppek, mégsem tűnnek valahogy őszintének, vagy csak a papírzsebkendőt vették valamelyik hipermarket polcáról le?!