A dán Hatesphere immáron sokadik nagylemezéhez érkezett, a csapat 2001-ben alakult Aarhusban, ennek ellenére 6 nagylemezt és két EP-t tettek már le arra a bizonyos asztalra, de a dallamos thrash-death brigád nem csak minőségi korongokat gyártott le sorozatba, hanem tagságát is cserélgette, így tehát szinte nincs is olyan arc, akinek posztját ne más töltötte volna be. Ettől függetlenül a Hatesphere göthenburgi vonalat követte mindvégig, akadtak izmosabb és dallamosabb lemezek is, mondjuk a karaktereket mindig hasonlóak töltötték be, így tehát Jonathan Albrechtsen orgánuma igencsak megegyezik a néhai frontemberével Jacob Bredahl-éval (legalább is erre merek következtetni a Barcode paraszt és old school HC-s dolgai és énektémái miatt). Na de akkor most minden rendben van, és egy csonttörő, de dallamos anyaggal lettünk gazdagabbak?


A helyzet az, hogy igen, végül is nagyjából ez a válasz, bár nem állítom korántsem, hogy ez lenne a legerősebb Hatesphere lemez, mégis minden benne fogant, amitől egy ilyen intenzív, erőszakos és közben könnyedén befogadható lehet. Miből is áll? Nos, kérem szépen a recept kellően kevergetős és apró csipetek és nagy merőkanál, avagy a fortyogó üst a boszorkánykonyhában etalon érvényesül – szóval; vegyük a svédvonalas melodikus death metal (a már említett göthenburgi szegmenseket – had ne soroljak banda neveket, mert már könyökünkön jön ki a jelen metalcore trend alapjainak és hatásainak boncolgatásai közepette) illetve ezt egészítik ki penge éles thrash riffek, melyek némileg – s néhol HC-s jellegűekbe váltanak át – bár az sem kizárt hogy ezt már csak úgy kihalljuk a rengeteg jelen csapat kópiái miatt. Néhol egy kis heavy metal és rockos téma is előkerül (persze azért izmosan meghúzva), csapatok neveit direkt nem akarok írni (bár a Kreator nevét nehezen tagadhatnák le), hiszen nem egyedi az amit a Hatesphere csinál, soha nem is volt az, inkább egy ügyes és masszív csapat, ami remek témákat kapcsol össze, komplex hibridséggel, s melynek legújabb megkísértésben hemzsegnek az igényes szólók, monumentális klasszikus zenei alapok és csörtető szaggatások. Lehet, azért merem ezt is ajánlani a jelen trendek fullcap-es és vans cipős harcosainak, mert én már rég megcsömörlöttem a metalcore-tól, és annyira rég hallgattam, hogy el is felejtettem miből is áll az alapkoncepció…
…de ha emlékezetem nem csal, akkor simán tartalmaz olyan elemeket, amire vevő lehet könnyedén a társaság. A hangzás a vaskos és a riffek masszívsága, a vokál parasztsága (hörgés, üvöltés, és a divatcore szerű lüktetés – avagy némileg melodikus death metal reinkarnációk) ellenére mégsem üt olyan hűűű de kibaszott nagyot. Pedig a tudással nincs gond, s a dalok is jók, s unalomba se annyira fulladnak, mint pl. az előző Serpent Smiles and Killer Eyes lemezükön, mégis valahogy nem az igazi. Lehet velem van a baj, de úgy érzem, nagyon ügyesek és vérbeli profik a srácok, de a világmegváltástól nagyon messze citeráznak. A borító érdekes, legalább abban érzek némi egyediséget (nem úgy mint a zenében), bár erről a képről meg Hasfelmetsző Jack, vagy Dr. Jekyll és Mister Hyde ugrik be.