Az Arthemesia egy finn dallamos black metal zenekar, mely 1994-ben alakult Celestial Agony néven. A kilencvenes évek végén két demót jelentettek meg, debütáló nagylemezük, a Devs Iratvs pedig 2001-es keltezésű. A projektként létrehozott banda soraiban a kezdetek kezdetén olyan nevesebb zenészek tömörültek, mint a Wintersunos Jari Mäenpää, Kimmo Miettinen (mindketten ismerősek lehetnek az Ensiferumból, ahová Oliver Fokin dobos is innen került át), Janne G'thaur (Barathrum, Korpiklaani) vagy épp Kai Hahto (Rotten Sound, Wintersun). A mai felállásban azonban már egyikük sincs jelen, az Ensiferumból is csak Jukka-Pekka Miettinen (itt Mor Voryon) található a zenekarban, aki a tiszta ének mellett gitáron, basszusgitáron és billentyűkön is közreműködik.

Az a.O.a. (Alpha Omega Alpha) címre keresztelt második nagylemezen, melyre nyolc évet kellett várni, erősen érződik az eltelt köztes idő, a dalok ugyanis jobban kidolgozottak, átgondoltabbak, mint elődjén. A dallamos black metal stílusjegyek, klisék okosan forrnak egybe a Miettinen másik bandája által képviselt világból eredeztethető heroikus dallamokkal, akusztikus betétekkel, heavy metalos szólókkal – a legjobb példa erre a címadó dal –, így az eredmény egy nem kifejezetten sebesség-centrikus, elődjénél lassabb, egységesebb, könnyen fogyasztható albumban materializálódott. A lassú billentyűs felvezetés után hamisítatlan északi dallamokkal csapnak a húrok közé az emelkedett hangulatú Valkoinen Susi-val; Alpha Valtias Mustatuuli érces károgását S.M. NekroC gitár-, és az Ancient Ceremony-s Erna Siikavirta szintetizátordallamai ellensúlyozzák, míg a Moonsorrow-s Marko Tarvonen az alapokat biztosítja precíz dobolásával. Bár társaihoz viszonyítva gyorsabb, agresszívebb a szám, Mustatuuli torokköszörülését képzeletben elvéve egy kifejezetten könnyen emészthető darabot kapunk maradékul, mely nem követi szigorúan a Catamenia-stílusú bandák környékére helyezhető debütálás vonalát (mely helyenként még Emperor áthallásokat is felmutatott). A hatásokat most jobban elrejtették, s lenyestek a dalszerkezetekről minden felesleges sallangot, oda nem illő részt, így terjedelmük szinte fel sem tűnik. Jó példa erre az esős effekttel, téli melankóliát idéző hangulattal nyitó Pathene, mely 13 percével a lemez leghosszabbja, egy különösebb katarzis nélkül, ám megragadó harmóniákkal örvénylő lassabb, tűnődőbb szerzemény, s ugyanezen állítások érvényesek a természet-imádat jegyében fogant, szintén kimértebb The Noble Elements-re is. Az Arthemesia dallamai nem azok a kifejezetten felkavaró típusúak, messze nem olyan harsányak, mint az Ensiferumban, néhol még a Katatonia, vagy egy elcsökevényesedett Dissection is ráfogható a gitártémákra, de emlékezetességük miatt könnyen belebújnak a hallójáratokba. A Liber Omega (& The Macrocosm Manifest III)-ban még szaxofon is járul az összkép színesebbé tételéhez, ám a hangszer felbukkanása ma már egyáltalán nem szokatlan a műfajban, az Amorphis-tól a Nachtmystiumig sokan éltek már az általa biztosított lehetőségekkel.

Az a.O.a. 52 perce olyan hallgatnivalót rejt, melyet az északi dallamok híveinek fog elsősorban kellemes pillanatokat okozni. A sokszor számon kért eredetiség terén egyáltalán nem remekelnek, nem is igazán az én világom a zenéjük, de sokaknak szerezhetnek kellemes perceket. Akinek viszont Finnország hallatán a Beherit, a Satanic Warmaster, netán az Impaled Nazarene jut eszébe, mondanom se kell, kerülje messzire.