Mikor anno megkaptam a promó listát, direkt nem választottam az új
Limbonic Art-ot, mert engem valahogy soha se bírtak megfogni, így tehát a kritikám Isten igazából olyan felemás dolog lesz, hiszen nincs valós kompetenciám az 1993-ban alakult sandefjordi hordával kapcsolatban. Én nem vállaltam el, de
Zao vagy
Brandan „barátom-volt kollégám” igen, s gerinctelenül ezt sem írták meg, így ennek apropóján próbálom meg az elvarratlan szállakat letisztázni és elmerülni a világ egyik legkultikusabb szimfonikus black metaljában. Két ember alkotja;
Vidar Jensen és
Krister Dreyer akik nem egy nagyobb formáció oszlopos tagjai, segítséget pedig női vokálok terén vendégzenészektől kaptak rövidebb-hosszabb ideig.
A Legacy Of Evil az ötödik nagylemez, aminek sem hangzását, sem pedig külsőségeit nem értékelném, hiszen a promó a két említett volt kolléga valamelyikénél felejtődött…
..sajnos a
Limbonic Art mélységeibe soha sem voltam képes valósan elveszni, így igazán korrekt betekintést sem kaptam soha a norvég varázslók zeneiségéből, azért igyekszem kritikát írni és nem üres szavakkal dobálozni, pedig amennyire ismerem a csapatot; simán pötyöghetném, hogy egy újabb minőségi szimfonikus prodikcióval gazdagodott az Univerzum, és akik eddig szerették, ezután is fogják… avagy, korántsem tértek le a kijelőlt útról.
S valóban - nagyjából, azokat a témákat kapjuk alapvetően, mint amiket én is anno hallottam a 97-es
In Abhorrence Dementia című korongon (azt is azóta elcseréltem kitudja már mire…), s a
Limbonic Art soha sem az igazán nagy újítások délceg csillagközi hercege volt, hanem a megteremtett világuk két személyes ura. Néhol igencsak energikusak, és természetesen a már jól ismert monumentális bólogatások is társunkká szegődnek a sötétség és félelem inspirálta ismeretlen felé haladó üstökösön, mely közel egy órán keresztül repít, többnyire sebességgel és égő fénycsóvával, bár akadnak teljesen letisztult és elmélyülő részek is. Az én bajom mindig az volt, hogy soha se hallottam igazán erős riffeket, a dalok egy időután számomra összefolytak, eggyé gyúródtak és ennek a halmaz atmoszférája nem kapcsolt ki, nem vitt mélyre, számomra a norvég csapat egy pejoratív jelenség, melyhez kevés vagyok, hogy megértsem. Az összefolyás mellett a dobok egysíkúsága is kiakasztó, s ez utóbbi itt is néhol igencsak érzékelhetővé lesz, azonban a gitárok néhol ténylegesen riffelgetnek, és a nagy elszállás-felszállás energikusan hullik a klasszikus zenei felhők alá. Néhol emlékeztet a
Diabolical Masquerade zeneiségére, csak korántsem olyan sokszínű, s lehet ez az én bajom. Amúgy kapunk ügyes kórusokat, azonban egyáltalán nincs annyi teltsége sem ezeknek, sem pedig a szintetizátoroknak, mint a korai anyagjaikon, egy picit zsákutcának érzem, s bár nekem tetszik, hogy gitárcentrikusak próbálnak lenni (vagy csak a billentyűk hangereje csúszott volna lejebb?!), amolyan felesleges kiadványként determinálható a dolog amely egyáltalán nem rakható oda némelyik igazán jól sikerült korongjuk mellé. A múltra utaló jelek több helyen is szerepet kapnak, de egyik sem olyan igazán ötletes, mint ahogy anno megismertem őket és
Vidar Jensen vokálja se változott sokat, nekem régen is egysíkúnak tűnt, most pedig, hogy a zene is azzá „fejődött”, egyenesen szörnyű pár helyen, azért
A Void Of Lifeless Dreams és a
Seven Doors Of Death című tételeket kielelném (illetve érdemes odafigyelni a
Twilight Omen elejére is, ami erősen
Mortiis -
Crypt of the Wizard szerű, csak annál sokkal több rétű – én azt sem bántam volna, ha ilyesmikből többet is belecsempésznek
A Legacy Of Evil-ba…) , hiszen ezekben a nyers űr és pokol béli energia és fájdalom eszencia remekül hat, és a szimfonikus futamok is ügyesek, de még ezek sem érik el a korábban felállított mércét… mondom mindezt én, aki mint már írtam párszor; soha se szerettem őket és soha se bírtak teljeségében lekötni. Hogy én volnék kicsi a feladatra, vagy csak egyszerűen nem az én világom a
Limbonic Art, azt a fene se tudja, viszont azt igen, hogy
A Legacy Of Evil az eddigi leggyengébb termékük, amin akadnak kellemes pillanatok, tetszelgő égitest repedések és kozmikus magány utazások…
…a múlt nem csak délcegebb, de sokrétűbb, érettebb és korántsem akkora tucat, mint amit itt hallhatunk fárasztó közel egy órában. Hiányolom a remek felvezetéseket és a valóban monumentális dallamokat, s még oly sok mindent, de ez legyen az én bajom. Az viszont az igazság része, hogy ha még egy ilyet raknak le arra a bizonyos asztalra, akkor nem lesznek méltók a nevükhöz, s vagy kanyarodjanak vissza a gyökereikhez és merítsenek, merítsenek, míg részegek nem lesznek, vagy hagyják abba és a többi projectjükre koncentráljanak, de ez így ebben a formában sovány!