Furcsa lemez került hozzám.
Az 1994 óta aktív, olasz Theatres des Vampires nevű társulat friss anyaga, amely 8. a sorban (plusz több EP-jük, válogatásuk is megjelent) nem kifejezetten metalos anyag, sőt én megkockáztatom, hogy ez még gót rocknak is csak nehezen menne el, mégpedig azért, mivel igencsak domináns a szerzeményekben az elektronika.
Ha ettől eltekintek, akkor viszont kaptam egy hangulatos lemezt. A név alapján ugye mit is várhattam volna, ha nem vámpírromantikát. Na ezt meg is kaptam, csak hát én azt kicsit másképp képzelem. Így bár régebben nekem bejöttek a szintivel megtámogatott dolgok, itt ez valahogy nem igazán bírt megfogni.
Gyengébb idegzetű, gyanútlan hallgatók - akik gitárokat várnak egy lemezen - talán el is ijednek a lemezt nyitó Kain hallatán. Ugyanis kezdésként kapunk egy rakás szintitémát, a gitárok csak később jönnek de nem hoznak sok extrát, sajnos. És a helyzet a többi dalban sem sokat javul ezen a téren. A dallamokat a billentyűs hangszerek hozzák, a gitárok inkább csak riffelgetnek, azt is eléggé hátra keverve.
De nézzük a dalokat!
A Dust-ban Depeche Mode témák (billentyű) köszönnek vissza, a From the Deep egy zongorás lassú, ami finom darab, egy karcos lemezen nagyon kellemesen pihentetne a lemez közepe táján.
Meg ott a Rain, ami egy The Cult feldolgozás. S mint ilyen nem is sikerült rosszul. Asthbury és Sonya hangjában vagy még inkább a stílusában van valami hasonlóság, ez pedig javít az öszzképen, amit az elektro hangzás okoz.
Talán a leginkább rocker füleknek való dal a Butterfly. Itt többnyire a gitárok uralják a teret, igaz nem valami különleges, amit játszanak, de jól esik. Ráadásul ebben a nótában Sonya Scarlet mellett a férfi ének is dominánsan jelenik meg.
Sonya hangja egyébként egész kellemes, jól is illik a csapat által felvállalt zenéhez. Kissé ugyan affektálós a stílusa, de ez azt hiszem még bőven belefér.
Az interneten található információk szerint a gitáros Stephan Benfante az egyedüli az öt tagú csapatból, aki nem veszi ki a részét a vokálokból.
A másik három férfiú (Fabian Varesi: billentyűk, Zimon Liyoi: Basszusgitár, Gabriel Valerio: dob) amellett, hogy korrekten teszi a dolgát a hangszereinél, besegít a vokálokban. A kórusok mellett nem is lehet szó nélkül elmenni. Jól esik hallgatni.
A dobok viszont, hát míg nem néztem utána felmerült bennem a dobgép is. Annyira nem karakteres az egész.
A billetyűkről már szóltam korábban, de azért még egyszer megemlíteném, hogy szinte az ének mellett ez viszi a hátán az egész produkciót. Ami igazából sok hallgatás után, ahogy megismertem az albumot és sikerült a kezdeti idegenkedésem legyűrni egész kellemes perceket okozott.

Viszont, ha többé nem akadunk össze a zenekarral, akkor sem fogok sírni.