Köszöntelek a pixelek és 8-bites játékgépek szimuláns világában, avagy nyomunkban a gameboyok vezette HORSE The Band Los Angelesből. A 90’-es végén kezdtek neki őrült gombnyomkodásaiknak, izzad tenyérrel ínhüvelygyulladásig markolva a repedni vágyó gamepadot. A Natural Death címének megfelelő beteges és gyermeteg borítóval megáldva a harmadik nagylemezük, nincs mire várni, vessük is magunkat bele a hard és nintendocore kesze-kusza érzelmekkel teli kilengéseibe!


A nintendocore egy olyan műfaj, mely gyermeteg, beteg s a gore és pornocorehoz hasonlóan elsősorban öncélú dolog, ám a HORSE The Band esetében mindez kap némi kiegészítést olyan stílusok kavalkádjából, mint a post-HC, matek metal avagy egy okosabb metalcore anyagot hallhatunk közel egy órába merevedve, kék-halál és bugó géphang a TV-nk mögü... Legérezhetőbb hatás mindenképpen a The Dillinger Escape Plan, mely azért valljuk meg őszintén, elég masszív és komplex alap, tehát mondanom se kell, hogy a lovaink is technikásan húzzák az igét, az ekéjük bele-bele mar a száradt és élettelen földbe, hogy a felszínbe a gonoszság, szépség, gyűlölet, harag és ábrándok magvait vethesse el némi gameboy és nintendo karcolta pixelhálózattal. A dalok közben gyakran kerülnek elő a 90-es évek elején fénykorát élte technikai mütyürök hangai, olyan egykori játékok zenéit idézve fel, mint Super Mario Bros, YOSHI és a Megaman nosztalgikus reinkarnációját, s mindezt mély hörgések, károgások, érzelmi kitörések és sebesség közé zárva, dallamos énekkel, ordítással, beszéddel, film bemetszésekkel, s durva riffekkel megtámogatva egy valóban kísérleti dologgal lepik meg a befogadót. A dalok éppen ezért hihetetlenül változatosak, és szinte minden stílusból merítenek, a jazztől a punkon át a régi hard rocktól, a táncdalokon keresztül egészen a grindcoreig terjed az elitsita manifesztálódás. A matéria pedig, több mint érdekes… főleg a post-Duran Duran féle Sex Raptor, haha!


Pár helyen beugrik a The Rise neve, de ők d&b-vel kevert post-HC szegmenseit hordozzák magukban, ahogy a Ted Maul mindennek a deathcore-os epizódjait. Míg kedves lovaink egyszerre őrültek és zsenik (a kettőt csak egy hajszál választja el egymástól), a végeredmény pedig idegesítő és vicces egyszerre, durva és dallamos, pop-os és filmzene szerű, emészthető és hányatató, zajos és tiszta, mély és felszínes...
Felmerül bennem a kérdés, ha kiszednénk belőle a 8-bites videojátékok adaptációit, akkor mit kaphatnánk – valószínűleg egy mély és őrült zenét, amiből valami hiányozna, ez pedig éppen az lenne, amit az imént fiktivan kiemeltünk. Ettől függetlenül sok helyen feleslegesnek és idegesítőnek érzem a prüttyögést, de a mai metalcore prezentálta korban szabályosan fellélegzés egy ilyen, főleg hogy még szinte black metal szerű témák is itt-ott előkerülnek. Avagy a crossover hibrid koktélja, egy olyan éjszakai bárban kevergetve, mely mellett jobb oldalt a kórház, a bal oldalt pedig a gyógyszerek és kábítószerek lepte játékterem vár, te pedig hezitálsz, míg fel nem kel a nap, s véreres szemekkel, kávét loccsantva arcodba megindulsz az irodába faxolni a kapitalizmus pénznyomorította papírjait…