Egyre jobban érzem azt, amit a filmek esetében is, mindenféle képregény adaptációk születnek – mert már nincsenek értelmes forgatókönyvek, vagy régi filmeket vesznek elő, rendezik újra, vagy javítják fel… ugyanez a helyzet a fém berkeken belül. A retro hódítani kezdett, nem csak az old school thrash és death metalok esetében, hanem az egykori kultikus vagy felejtésbe merült grindcore, HC, punk, heavy, power és még kitudja hányféle műfaj halmazából válogatva. Nos ez a helyzet az amerikai Master-rel is, mely megelőzve korát a 80-as évek elején (pontosabban 84 decemberében) egy korongot, amit 90-ben ki is adott a Nuclear Blast Records, ám ahogy a kultikus szalagok elkopnak, a maguk korában elfogytak, nem hagyva maguk után semmit… igazából maradandó tátongást és űrt sem, hiszen az a pár fanatikus ebay-ről le tudta vadászni irreális árakért a mohón áhított kincset... Ezen igyekezett segíteni a Displeased Records / From Beyond Productions, mikor a szóban forgó anyagot újra a kapitalizmus pénztárcájának legelőjére vezetve, teret adott a fogyasztótársadalom zabálásának és vágyaik beteljesítésének. A kielégült hallgatok, pedig ették, mint a cukrot, ám a lényeg, hogy a Master neve újra előtérbe került, death metaljának jazzes rémálmaival… az 1963-as születésű Paul Speckmann-t sokan zseninek tartják, én csak egy frontembernek, kinek munkássága beszédes, és a mögötte álló zenekarnevek némelyike nagyon is mély tartalommal ruházkodott fel az évek során; mint az istentelen thrash harag – Abomination, vagy a méltán kultikus death burjánzás innen a keleti blokkból – Krabathor, s persze a Master…


Ha ránézünk a borítóra, egyértelműen a Bathory 94-es Requiem című korongjának külsősége juthat eszünkbe, mindkét fotó a halál és koponya-csont holokauszt lesújtó képével tetszeleg az idő múlásával szemben. Ám a Bathory neve nem csak az artwork kapcsán kerülhet szóba, maga a zene is erősen hajaz a hangzás is a svéd barátaik zenéjére, ahogy a Venom, Possessed illetve az Onslaught is szóba jöhet, de közben a Master túl is mutat ezeken az egykori mamutokon. Nyers és barbár, tömény és primitív, ám puritánsága ellenére is néhol a szólókban érezni a jazzes lüktetést és a progresszív megoldás sorozatát. Valójában mindez egy death metal történelem, hiszen ekkoriban még a grindcore effektive nem élt, tehát hatáselméleti szempontból igenis közrejátszhattak a Napalm Death vagy a Terrorizer pályájának keringésében - bár itt van egy kis paradoxon, hiszen a death metal alapjai, mint a Morbid Angel és Death már 84 óta léteztek és demókat bocsátottak ki...
Fura hallgatni valami olyasmit, ami logikai értelemben a stúdióban történt veszekedések miatt soha sem jött ki ebben a formában és most rá 18 évvel végre a retro szülte divathullám mezőnyében újra elérhetővé vált. Az is furcsa, ami magát a Master nevet a fém zenei berkeken belül körbelengi, ez a misztikus és megfoghatatlan, ami miatt én se akartam túlságosan belemenni a témába, hiszen erősen lápos a talaj, ahogy Paul Speckmann személyiségét és karakterét is nehéz bárhová valósan beilleszteni, nem is véletlen hogy formációi többsége megszűnt és elsősorban vendégzenészeket alkalmazott, kicsit olyasmi arc, mint az Edge Of Santiy-s Dan Swanö…


A végén még három dallal kiegészítést is kap a 91-es és 93-as demóikról. Én, pedig azon gondolkodán éppen, miként pontozzak 18 év munkáját a végén itten? Értelme van-e a pontoknak, mikor történelmet írtak, felejtésbe merülő öntörvényűt; primitívet és délceget, haragosat és megszelídítetett. S hogy ne poéta hajlamom győzzön, az egykori fenevadon, a maximális pontszámmal zárom, ami a kultikusság, koruk megelőzése és a hatások kiismerhetetlen ösvényei miatt evidens. Ám! Ha ma egy fiatal csapat tenne le ugyanilyen anyagot, ugyanilyen hangzással 2008-ban, akkor a 3 és 4 között vacillálnék…