Az oaklandi Impaled neve a súlyosabb és belezősebb death metal berkek előtt nem ismeretlen, a csapat 97 óta lépked a vérben és emberi hús-martalékban. Egy újabb csapat, melyre hatással volt a korai Carcass, mind zeneileg, mind szövegek, mind külsőségek koncepciójának tekintetében. Kritikánk tárgya a negyedik nagylemez a sorban, a borító megint csak sokkoló (Ross Sewage meló - basszerosé) és tökéletesen kifejezi azt az ízlésficammal megfejelt halál és csont fém burjánzást, mely a korongon is megerősít a betegesség és a csúf elmúlás roncsolt matériájában. Személy szerint a 2005-ös és beszédes című Death After Life sokkal jobban tetszik, mint művészeti alkotás, de ez már csak az én lelkivilágom determinációja. Az Impaled valójában a lassan oszlásnak indult Exhumed reinkarnációja, zeneileg dallamosabb, ám korántsem lépi át a Ghoul crossover téziseit és nagyon tág határait, melyet megint csak ugyan ezen tagok művelnek, s szerény véleményem szerint a death-thrash-grind scene egyik legviccesebb és kiemelkedőbb projectje! Visszatérve az új Impaled belsőségre; egyértelműen hallatszik a Ghoul féle világ, a szólókban, a vokálokban és magában az egészében, de nem annyira bátrak, nincs meg az a kísérletezés és szabadság-töltet, kötik magukat a kitaposott úthoz, s talán nem is véletlenül van ez így, hiszen a nincs szükség egy újabb Ghoul-ra, mikor van nekünk még Fondlecorpse-unk és Frightmare-ünk, és Cannabis Corpse-unk…


Ettől függetlenül korántsem állítható, hogy a The Last Gasp (Az elveszett lélegzet, haha) egy hibrid death metal korong, s nem deathgrind – amivel kezdtek és amire rásegített a közös split a Cephalic Carnage vagy éppen a Engorged (ami vicces egy dolog lett, hiszen ugyanaz a Sean McGrath hörög benne, aki az Impaled-ben is osztja a vérgőzös, hulla szag marta igét…). Az új lemez mindenképpen egyfajta dallamosabb és közérthetőbb, tele fura (Ghoul által is már jól ismert) megoldásokkal, beszédekkel, dallamos szólókkal, s korántsem a sebesség adja a brutalitást, hanem az emészthető összkép. Néhol szinte már bay area thrash húzások bukkannak fel, van ahol egész blackes, máshol pedig éppen punkos sok a kórussal (megint csak tarajos témák, HC-s, de leginkább crossover thrash-es), s igazából ezen nem túl sokat bír tematizálni az erőszakos és fortyogó vokál.
Aki a korai Impaled csontfűrészeihez szokott hozzá, annak komoly csalódás lesz az új, mely kompromisszumokkal megterhelve szakad bele a jelenbe. Az orvos-metal és szakambulanciás hetilap, sebészeti végtag visszaillesztő csoport a maga nemében jól teljesít, bár szinte már minden riff és téma le lett fogva illetve a Ghoul erős projectje mellett nem értem mi szükség volt az új lemezre… Nincs valójában ezzel semmi gond, nem áll nekik rosszul ez a riff gazdag technikázás a dallamok és hangulatok szárnyain, de korántsem a legjobban sikerült anyagjuk, nem abszolúte szükségtelen, s ha valahol leértékelve látod, nyugodt szívvel vedd meg, jó kis mészárszék és bonctani magánintézet, de műfaj és kortársai közül nem emelkedik ki, max. a kompromisszumainak ennyire radikális felvállalásával, mely nem egyértelműen elkurvulás, inkább csak felesleges dallamosodás.


Az igazán nagy baj a The Last Gasp címre keresztelt közel 40 perces testbontással, hogy próbál szabadnak lenni, ám kötik az Impaled kezdeteinek határai, és ezt érezni is rajta, míg mondjuk a Ghoul szárnyal… és ott éppen ez a beleszarós szabadság adja azt a képet, amitől az oly annyira jó, az új Impaled pedig annyira középszerű!