Április 25-én jelent meg a nagykanizsai southern groove metalt játszó Lumberjack Commando új lemeze, a Chapter III. Először is engedjetek meg egy rövid kitérőt. A banda még az előző énekesük (Kun Ádám) kapcsán került a látóterembe, aki földim. A csapat EP-ivel nagyon elégedett voltam és hát koncerten sem okoztak csalódást. Kicsit szomorú lettem, amikor Ádám távozásával megbillent az egyensúly és a feloszlás szélére is került a banda.


Szerencsére nem adták fel, Péter Tamás gitárról dobra váltott, Parti Péter a bőgő mellett az énekesi pozíciót is elfoglalta és Morvai Martin gitáros csatlakozásával létrejött a Lumberjack Commando egy újabb verziója, ami zeneileg legalább olyan erős, mint az előző.
Nem tudom, hogy a Péter kényszerűségből vállalta-e az énekesi posztot is vagy voltak ilyen irányú ambíciói, netán előélete, de azt ki kell jelenteni, hogy korrektül megoldotta a feladatot. Fontos látni, hogy ez a feladat nem volt könnyű és úgy kellett megoldania, hogy átugorja az elődje által magasra tett lécet. Nem mondom, hogy egy-két témán nem lehetett volna még dolgozni, meg hogy nem lehetett volna emlékezetesebb, ne adj’ Isten fülbemászóbb énekdallamokat vagy refréneket összehozni, én azonban elégedett vagyok a végeredménnyel. Annyin talán érdemes lenne elgondolkodni, hogy a jövőben még inkább el kellene rugaszkodni a korábbi anyagokon “megszokott” énekstílustól és valami olyan extrémebb vokalizálás felé mozdulni, mint ami a Dream & reality vége felé hallható. De ne szaladjunk ennyire előre, kövessük még az eseményeket kicsit!

2018 végén látták elérkezettnek az időt, hogy nyolc dalt rögzítsenek a harmadik lemezükhöz. Azt elöljáróban le kell szögeznem, hogy a jelen felállás kicsit - fogalmazzunk úgy - morcosabb felfogásban játszik. A srácok megtiszteltek azzal, hogy megjelenés előtt hallhattam az albumot és így már viszonylag sok hallgatáson vagyok túl. Elsőként abban éreztem a legnagyobb különbséget, hogy a trió az előző két anyagon hallhatóakhoz képest kevésbé “slágeresen” fogalmaz, pedig az sem volt slágergyűjtemény.


Talán nem véletlen hogy a Stripe lett az első dal, amit nyilvánosságra hoztak. Azt gondolom, ez a dal jól képez átmenetet a korábbi anyagok és a trió formában szerzett dalok között.
A már említett Dream & reality nekem a Down-t juttatta eszembe. Parti Péter itt aztán megmutatja, hogy miért is volt jó választás volt énekesi posztra.
Nem tudtak (és gyanítom nem is nagyon akartak) túlzottan elrugaszkodni a múltjuktól, legalábbis a negyedikként érkező Learn to fuck alone erre enged következtetni. Ez a szám megint csak az EP-knél már megszokott vonalat viszi tovább. Van ebben némi boogie is, meg nagyon jó érzékkel van benne elhelyezve a narráció.
A Fifth Hour úgy érzem kicsit szintén visszautal a korábbi anyagokra. Számomra különlegessé teszi, hogy egy zúgó alap adja meg a bólogatásra késztetést, a szóló pedig kicsit a pszichedelia felé kacsint.
A szűk félórás játékidőbe nem fér üresjárat, és nem is fárad el a végére a lemez, hanem a szokásoktól eltérően ennél az anyagnál azt érzem, hogy az utolsó három dal adja meg a savát-borsát.
A Pussycat Idol kapcsán egyet kell értenem a “saját szavaikkal”, tényleg elég HC-s a tétel, ami ezzel a megközelítésével és a sodrásával kicsit ki is lóg a többi dal közül.
A Limit of Humanity jócskán visszavesz a lendületből, ebben kifejezetten tetszik a vége felé a hisztérikus ének.
A záró Crucified Anger zakatolása és az egyre lasuló befejezés remek zárása az albumnak.



A lemez borítója szerintem egészen jól eltalált és kiválóan reprezentálja azt, amit a dalokban hallhatunk. Nyers és morózus.
Engem megvettek.