Itt ez az elsőlemezes csapat Dél-Németországból. Trióban zenélnek, s mind a gitáros Arkadi Zaslavski, mind pedig a basszer Jochen Müller vokalizál is. A kiadó szerint art-core-ban utaznak, amelyben a romantikus, dallamos elemek és a jól megtekert blast-beatek erőteljes fúziója érvényesül. Vagy valami ilyesmi.

Szándékosan nem írtam dalokat, ugyanis véleményem szerint, sikerült átesniük a ló túloldalára ezzel a nagy "majd mi megmutatjuk, hogy nem tudtok beskatulyázni bennünket" hozzáállással. Ez - mármint az újító szándék, az egyediségre, egyéniségre törekvés - természetesen mindenképp becsülendő. Viszont itt nagyobb részt nem hallok mást, mint témahalmozást, ráadásul olyan formában, amit innen-onnan már ismerhetünk. Ez sem lenne még baj, hisz láttunk már olyat, hogy egy banda panelekből építkezve alkotott olyat, ami akár az elődök becsületére is vált volna. Itt azonban véleményem szerint nem erről van szó.
De nézzük meg aprólékosabban milyen (stílus)elemek sejlenek fel a Dioramic zenéjében.
Elsősorban a kiadós promószövegben már említett "romantikus dallamok" azok, amik ilyen screamo jelleget kölcsönöznek a nótáknak. Nálunk a Shell Beach lemezén hallottam hasonló megoldásokat. De ugyanígy említhetem a "jól megtekert blast-beateket", (hogy mennyire jól megtekertek azon lehetne vitatkozni) amik meg a durvább, már-már thrash/death jellegű zenekaroknál is előfordulhatnának. És ezek egy számon belül is előfodulnak, akár többször is váltakozva. De ilyet is hallhattunk már, szóval ettől még nem lesznek ott a keményzenei műfaj halhatatlanjai között. S ezt ugyanígy nem indokolja az sem, hogy ketten is vokalizálnak a csapatban. Hogy ki felelős a tiszta énekért illetve ki hörög/üvölt/visít/stb. az nem derül ki, csak azt tudom, hogy ez sem nevezhető egyedinek még véletlenül sem.
Az persze tény, hogy a tiszta énekhang kellemes, de sajna számomra ettől még nem tetszik jobban, mivel a megjegyezhető témákat nagyítóval sem nagyon találok. És ez baj! A durva "ének" meg attól még, hogy változatos, szintén kevés az üdvösséghez szerintem (illetve nálam).


De hogy ne csak a negatívumokról ejtsek szót, nézzünk néhány dalt konkrétan is. A The Antagonist az, amit először értékelhető(bb)nek találtam. Ez mondhatni slágeres is, persze nem fogja senki az utcán ezt fütyörészni.
A The Lone Gunman inkább afféle átkötő, mégis olyan hangulata van, hogy nálam esélyes a lemez csúcspontja címre. Másfél perc magányosság.
Kiemelendőnek tartom még a Roses & Echoes végén azt a lassú őrlést, ami amellett, hogy szintén hangulatos lezárása a számnak, bólogatásra is késztet.
És akkor a végére hagyták azt a tételt, ami a lemez szerintem legsikerültebbje. A Debris a maga nyolc és fél percével számomra a Neurosist idézi, s emiatt hajlandó vagyok elsiklani a korábbi témahalmozás felett.

Amit a csapatnak mindenképp pozitívumként "rovok" fel, az a remek megszólalás. S azt is el kell ismerni, hogy, amit kitaláltak azt el is tudják játszani. Komplex témáikból mások több lemezt is megírtak volna, s talán Nekik is inkább ebbe az irányba kellene haladniuk.
A lemez külalakjáról a frontborítón kívül nem tudok nyilatkozni, lévén a digitális korszakban már csak letölthető formátumban érkezett a promo, az viszont érdekes munka.