Nem vártam és szerintem nem is lehet többet várni egy Negura Bunget utódzenekartól. Lényegében ott folytatják, ahol abba hagyták némileg több sötétebb, népies atmoszférával.
Nem vagyok DJENT-ri!
Remek kis arcba rúgás!
Most sem fogták vissza magukat. Szerencsére már az elején oda teszik, amit kell. Lüktet, reszel, és mindezt dallamosan. Erős kis pörgő prog/sludge-doom cucc lett jó adagnyi elszállásokkal, akik kellenek is a 3 sör utáni pisi szünetben.
Nekem lightosan visszahozta az ikonikus első albumaik hangulatát, depresszióját. Kellemesen beindulós alapjai vannak az album dalainak, alap Korn, ahogy az kell? a többi meg a szokásos körítés. Meg vannak rajta a szokásos sláger dalok, de ennek ellenére sűrűn nem fogom hallgatni az biztos.
Se több, se kevesebb. Azt hozzák, ami levárt tőlük. Igaz ez előbbi albumukhoz képest nem oly ötlet dús? inkább arról lemaradt kompozíciónak tűnik.
Meg vannak a kellő súlyai a mennydörgő riffeknek és az andalító akusztikus témáknak is. Tetszik, hogy nem csak a borító, de még az album hangzásai olyan (ósdi) ?80-as évek stílusára van kikeverve, némi VHS videós narrátor betéttel kisérve. Igaz az előző anyaguktól ez gyengébb lett.
Hatalmas és egyben lehangoló himnuszok, amiben az epikus heavy/doom összes jellegzetességét egybeszedték. Kelleme hallgatni való? amit már sokszor hallottunk (másoktól). Kicsit csalódás, azért az alulpontozás.
A fekete halál ikonjaitól mit lehet várni. Kasza, ásó és a norvég friss levegő bezsongató hatásai. Van itt minden, ami nordikus, bár az első daluk thrasher vonala kissé megtévesztő, de utána jön a színtiszta jeges ridegség.
Az elején féltem tőle, hogy túlzásba viszik a sámánkodást, de szerencsére ez elmaradt és egy egészen hangulatos anyagot kaptam. Érdemes meghallatni.
Ebben az esetben az öt pont nem a zenét minősíti, pusztán az én érdektelenségemet a műfajhoz. Számomra ez steril és unalmas a biztos hangszeres tudás ellenére is, viszont akinek bejön a műfaj, az biztosan elégedett lesz.
Hű, ez meglepően jól esett. Cikket előtte nem olvastam, de most kivételesen a zene tett kíváncsivá. Általában elég hulladék dolgok szoktak idekerülni punk meg hc címszavak mellett, ez viszont igazi energiabomba. Bár szerintem ez legalább annyira death metal, mint amennyire black:)
Olyan, mint egy túltolt, régi Corrosion Of Conformity lemez valamivel gyengébb énekkel (egy-két tiszta pillanat, vagy erősebb akad, de a többség ugyanaz az ugatás).
Számomra a Korn egy közel 10 dalos zenekar. Ezeket a dalokat fiatalként jó volt üvöltetni az első lemezekről, aztán szépen kikoptak a tudatomból. Ezen az új anyag sem fog változtatni, mivel a totális egy helyben topogás mintapéldánya. Zeneileg totálisan kiszámítható és végtelenül unalmas, összesen két dal, az Idiosyncracy és a H@rd3r tudta felkelteni bennem legalább a nosztalgia érzést a valamivel merészebb múlt miatt.
Érdekes ez a "Mögla" jelenség, sok oldalon foglalkoznak vele, miközben a csapat mások projektje, a Kriegsmaschine mindig is jobb volt. Ettől függetlenül ez is egy korrekt anyag lett.
Nagyszerű, ugyanakkor szerény heavy/doom lemez lett ez. Lásd: kritika.
Gyerekek, az Atlantean Kodexnek egyedi hangja van. Nagyon kevés zenekar hasonlítható hozzá. Lásd: kritika.
Kár, hogy ilyen rövid! Ez a kör igazi black metal anyaga!
Sanyi szóról szóra le írta, amit én is szerettem volna.
Nem szeretem a djentet és többnyire a sznoboskodó, majomkodó proggot sem. Ez ennek a kettőnek a tökéletes párosítása, egy kis lélektelen sterilséggel. Hp-n kívül mindenhol el vannak ájulva tőle, szóval biztos a mi készülékünkben van a hiba. Vagy nem.
Lásd ajánló.+ Mióta felkerült Spotify-ra szinte minden nap hallgatom és egyre jobban tetszik, úgyhogy +0.5 pont még.
Az ilyen éneket kifejezetten szeretem, az egész nagyon jól össze van rakva, kiválóak az arányok. Nekem inkább ezer ilyen, mint az epikus, hős doom.
Az első lemezüket szeretem, utána már csak egy-két szám tetszett nekem mindig. Az utolsó kettőről meg már egy sem. Nem rossz ez, csak igazából semmilyen.
Semmi meglepő csak a tőlük megszokott vérprofi black metal, amit továbbra is a kiváló gitárjáték visz el a hátán. Továbbra is az előző az etalon nekem.
Zeneileg egy fokkal a Atlantean felett.
Továbbra is nehezen viselem ezt a stílust.
Ha hosszabb lenne és az első dalt cserélnék minimum kilenc pont, de még így is izgalmasabb számomra mint pl a Mgla.
A Negură Bunget nálam érzékeny ponttá vált az évek során, és a Sur Austru éppen ott folytatja, ahol a sors félbeszakította a Negură pályáját. Negru Erdély-trilógiájának harmadik része, amely a hegyi ember gondolatairól, életéről szólt volna sosem készülhetett el. Most itt a Sur Austru, amely, úgy érzem, méltó módon készítette el azt a bizonyos befejező részt, még ha ez egy külön entitás is. Több metallal, de a Negurára jellemző bensőséges érzésvilággal rendelkezik, melynek minden szavát, pillanatát gyökerében érezni tudom.
Igényes anyag és széles spektrumból válogatnak ötleteket, nagy térben érzi magát az ember a hallgatásakor. Többször is a Between the Buried and Me jutott eszembe, sőt a Riverside is bizonyos daloknál. De a dalok tekintetében én nem találom a spirituszt. Nálam nem igazán működött.
Ez igazán energikusra, fogósra sikeredett. Az általam sosem kedvelt Necropsia dal is kimondottan tetszett a Havária tálalásában. A fiúk bebizonyítják, lehet egyszerűen is fogalmazni, hogy annak súlya, tartalma, veleje legyen.
A stoner/doom képviselőinek igen nagy tömege játssza a stílus lazább, füvezősebb verzióját, sokszor épkézláb ötletek nélkül is. Szerencsére a Vokonis nem tartozik közéjük, itt az ötletek érettebbek, mélyrehatóbbak. Finom komplexitás jellemzi a csapatot, zeneiség és megfontoltság. Az elején kicsit fárasztó hallgatni, míg kiismeri az ember a lemezt, de aztán előbújnak a dalok. Az Embers a kedvencem a lemezről.
Jonathan Davis nyavalygását, szövegeit, fogalmazásmódját, siránkozását sosem tudtam elviselni. Ezt leszámítva is legfeljebb középszerű szerzemények az itt hallható dalok. Hallgatásuk alatt legalább gyakorolhattam a türelmességet.
Ahogyan az előző lemezen, ezen is van egy olyan dal, ami magasan megkoronázza a lemezt, ez pedig a 3. szerzemény. És a lemez többi része sem marad el sokkal tőle. Újabb roppant erős anyag.
Nagyon kellemes hallgatnivaló. A Black Candlelight-refrén egy egész álló nap a fejemben bolyongott, késztetve, hogy kétszázadjára is eldúdoljam magamban. Az őszi színeket viselő fák között, simogató napsütésben, a folyó part mentén ballagva egészen megnyílik az ember szíve, hogy befogadja a lemez minden percét.
Egyetértek boymester véleményével és lemezismertetőjevel. Szeretem, amikor ízléssel közelíti meg valaki a pátoszt és őszinte, emelkedett tud maradni, anélkül hogy az ember arcába tolná azt.
Meglepett ez a négy szerzemény. Egyáltalán nem rossz avantgárd black metal csemege ez, a zenei részt kimondottan fogósnak mondanám.
Ez a zene inkább a Bring Me the Horizon-ra hasonlít. Kedvencem nem lesz, de vállalhatók a dalok. Olyan Modörn Metály. :)
Sólstafir utánzat csak annál jóval gyengébb, de még így is tűrhető.
Nem tetszett.
Nem értem mitől olyan különlegesen kimagasló ez a zene!? Szerintem tök átlagos, semmi különleges nincs benne, egyszerűen csak 'elmegy', semmi több.
Korrekt iparosmunka.
Az első szám és a lemez rövidsége miatt ennyi. A magasabb pontszámokért meg kell dolgozni!
Az a bajom vele, hogy hiába szórakoztat és van tele ötletekkel, ha meghallgatása után semmire nem emlékszem belőle. Talán egy emlékezetesebb vokál kéne bele. Vagy refrének.
Voltak itt ennél rosszabb lemezek is, nem is kevés, de ettől még tényleg érdektelen hangszermaszturbáció az egész. Djent fanatikusoknak talán bejön...
Értem én, mire gondolt a költő, de ha blackened, akkor inkább Goatwhore!
Mintha Mastodon tagjai elszívtak volna egy tonna fűvet és elkezdenének High On Fire-t is játszani, miközben még belassultabbak, mint valaha. Na olyan.
Nagyon-nagyon átlagos iparosmunka, utoljára Untitled-nél (2006-os) voltak ötletek és emlékezetes dalok, azóta önismétlés és eljelentéktelenedés folyik náluk. Lehet, hogy inkább csak nosztalgiakoncerteknél kéne maradniuk, mint Limp Bizkit-nek.
Majdnem 20 éve vannak a pályán és csak annyit értek el, hogy legtöbben "nem rossz", "korrekt", "se több, se kevesebb", "átlagos" jelzőkkel illetik. Erre én mit írjak, akinek amúgy se black metal a fő profilja? Átlagosként élem meg én is, kellemes hangzásért kapnak azért egy plusz pontot.
Egész korrekt Candlemass-klón, heavy fűszerezéssel. A hangzást és az éneket egyesek problémaként, míg mások erényként értékelhetik. Én elvoltam vele!
Hallatszik benne a sok munka és a szenvedély, egyáltalán nem sablonos rutinmunka. Manowar-nak minimum ilyet kéne játszania az utóbbi években (évtizedekben?), metálhősös bohóckodás helyett.
Elején örömmel hallgattam Suicidal Tendencies hangulatát idéző első számot, már el is képzeltem, hogy ha ilyen lesz végig, kap egy kilencest. Majd sajnos a második számtól átmentek legjellegtelenebb black metal sablonokba, amelyeknél a thrash-es résznél már bevált énekkel olyan lett, mint a címkék között idézett Ulver paródiája. Mivel csak egy számot tudom értékelni a négyből, olyan is lesz a pontozás.
A románoknál egyre több a valódi folk-metál mellett elköteleződött banda. Szertem, hogy képesek megtalálni a saját hangjukat és nem önhitt, giccses áhítattal tolják az arcunkba ezt a fajta műfajt, ami már-már a kihalás szélére kerül.
A Linkin Park-ék felfedezték a nyóchúrosokat! A Meshuggah megint sírhat, és idén is bocsánatot kell kérniük a djen-tért. Legalább a nyavajás énekes ne lenne ugyanaz mindegyik hasonszőrű zenekarban. Sokszor olyan érzésem van, hogy a fanszőrüket melírozzák gitározás közben. Amikor a gitárhúrba véletlenül beleakadnak a nemes, puha szálak, akkor törnek fel ezek az aranyérfájdalomat sugalló hangokfoszlányok az énekes torkából. A szintit sem tanulták meg mértékkel használni, nem beszélve a gitárokban rejlő egyéb lehetőségekről: pl...a szoba sarokában is lehet hagyni a gitárt és nem közízlést szennyezni az érdektelen fanszőr melírozással.
Van potenciál a srácokban. A Necropsia feldolgozás faszára sikeredett. Ha kicsit jobban szabadon engedik a fantáziájukat, akkor ebből még kisülhet valami érdekes.
A doom áradat jobbik végéhez tartozik a Vokonis. Progresszív oldalról közelítenek az agonizáló magatartáshoz, amit sok klasszikus elemmel lazítanak fel. A stoneres hatás is néha kikandikál. Azokért nem sírtam volna annyira, ha esetleg kihagyják. Az album első 1/3-ban inkább csak garázs zenélésnek lehetünk a fültanui, de az album további részében már magukra találnak. Az őserő és a pszihedelia kergeti egymást körbe-körbe. Értékelem, főleg a doom zenéknél, ha tudják hol a játékidőben a határ. Nem volt rossz időtöltés meghallgatni a Grasping Time-ot, azonban nem érzem, hogy ők lennének az új Candlemass.
Az előző album sokkal erőteljesebb volt. Most inkább csak a B-oldalas számokkal töltötték meg az új albumot. Rossznak nem mondanám, de önmagukhoz képest eléggé lapos.
Újra és újra előkeröl a MGŁA. Már megszámlálhatlan forrsából kapom, hogy mennyire egyedi és új, amit csinálnak. Hát....NEM AZ! Baromira korrekt iparosmunka. A mostani IKEA termékkel ez a baj, hogy baromira korrektek és csak egyre több van belőle. Ezzel pedig elérték, hogy az ingerküszöb felszökjön. Eléggé unom már, hogy a HP-t többnyire csak a korrekt 6.5-7.5 pontos lemezek árasztják el. Alig várom, hogy valami igazi sárba taposható okádék legyen, vagy valami igazi egyediség. Azonban a MGŁA-tól ezt nem várható el, hogy megváltást hozzon.
Ilyen a jófajta tradicionális doom. A hangszíne végre a régi iskolás doomot idézi és nem a sivatagi patkányok stooneres doboz hangzását. Az ének igazából csak a szokásos, de jól adagolja a pofa a kemény és lágy részeket. Nem akar felrobbanni minden számban. A riffek kellően húzósak és bólogatásra késztetőek. Végre egy meglepetés, már-már alig találok a HP-n ilyen semmiből előkerülő fasza zenét.
Érdekes az Atlantean Kodex esete. Annyira nem gagyik, hogy bűnös élvezetek kategóriába kerüljenek, mint a Rhapsody, de nem is annyira idegesítőek, hogy csak belepörgessek minden számba és gyorsan letudjam őket. Túl sablonosak, korrektül csinlják ezt az epikus magamutogatást, de ahhoz túl visszafogottak, hogy érdemes legyen rájuk odafigyelni. Meg kellene találni a saját hangot...mégha az gagyi is.
Az első szám eléggé zavarbaejtőre sikeredett, afféle szaros seggű, egymás izzadságában fürdő thrash-serek égi mannája is lehetne. Gondoltam, hogy egy ilyen rövid kis albumot csak elviselek. Aztán jött a meglepetés, mert átváltottak a 80-as évek black metáljába. Ezt viszont annyira korrektül adagolják, hogy már-már megkönnyeztem. Az utólsó két számban még szentimentális ömeglengésre is futottam, ami megjegyezném, hogy nagyon is oda illő volt. Ez bizony nem 5-6 pontot érdemel.
Többszöri nekifutásra is csak elvoltam vele, nem jött a varázslat.
Megijedtem az első számtól, a találó elnevezésű prototípustól, de szerencsére az album további része már nyugodtabb mederben folyt. Azért nem kell keresztre feszíteni őket, lehet itt találni érdekességeket, jó ötleteket. Szerencsére az ének se csak a szirupos refrénekre és a garattágító ordításokra korlátozódik.
A stílusnak megfelelően egyszerű, de mégis izgalmas, lendületes zenei anyag. A szövegeken én még csiszoltam volna.
Progos stoner-doom váratlan váltásokkal, pszichedelikus elszállásokkal, időnként zúzós riffekkel. Jonte és Simon különböző hangmagassága érdekessé teszi az éneket, jól használják ki eltérő képességeiket.
Én is csak pár Korn számot szoktam elővenni a régmúltból, ha a zenéjükre vágyom. Ez az album nem fogja növelni e dalok számát. A zenéjükben mindig megtalálható volt a dallamosság, de a slágeres reféneket hallva, akár egy bevásárlóközpontban is szólhatnának a fejem felett. A hőskorszakukhoz viszonyítva tompa zenét produkálnak.
Most nem találtam olyan nagyszerű dalokat, mint az Exercises of Futility V vagy a With Hearts Toward None VII, de nagyon egyben van az egész album. Kitűnő munkát végeztek mind a lemez, mind a dalok felépítésében, a riffek, a dallamok is nagyon ?ülnek?. Ami Darkside cin és dobjátékát illeti, az pedig fenomenális. Talán azt lehet felhozni ellenük, hogy kevésbé változatos és monoton, de ez a zenekar és a stílus sajátsága, engem abszolút nem zavar. Remek munka, jár a taps.
Nem azt mondom, hogy minden epikus metal játszó zenekarnak Messiah Marcolin szintű énekessel kellene kiállni, de ebben a közegben az énekes teljesítménye sokkal nagyobb súllyal esik a latba. Egyértelműen a vokált nevezném meg gyenge láncszemnek, de a zenét se találom egetrengetőnek.
Nálam ez az album nem a Mare Nostrumba, hanem a teljes érdektelenségbe fullad. Semmit se ad, semmit se vesz el.
Az Urarv aranyára, ezüstjére emlékeztet, csak prózaibb köntösben.
Sejtettem, hogy a modern, djent, meg -core jelzők szitokszavakként izzanak fel a 'forgács berkein belül, de én azt mondom, első sorban mondanám progresszívnek a német fiatalok zenéjét, és max utána dobálnám hozzá az előbbi jelzőket. A zenei megközelítésük szerintem hihetetlenül egyedi, hektikus, mégis tudatos és kiforrott. Én itt nem a hangszeres fitogtatásokra, túljátszásokra gondolok, hanem egyszerűen olyan szerkezetekkel és ívekkel építik fel a dalaikat, amilyeneket nem igazán hallottam még. Nekem amúgy sok helyen a Celldweller ugrott be a hallgatás közben, sok párhuzamot érzek a zenei struktúráltságuk között. A tiszta énekkel szembeni ellenérzéseket meg tudom érteni, elsőre sok helyen nekem is tucat nyekergésnek tűnt, de a hangszeres játék könnyen elvonta a figyelmem. Sokadik hallgatásra pedig megbarátkoztam a vokállal is. Az meg plusz pont, hogy rendesen előtérbe kerverve csattog a basszus. :)
Én nagyon örülök a magyar UG által kiterlmelt lemezeknek és bandáknak, de sajnos a jó részük nem képvisel olyan színvonalat, amire azt tudnám mondani, hogy rendben van. Számomra ez a lemez is túl egyszerű, a szó minden értelmében. Nincs amúgy bajom az ösztönzenékkel sem, ha az tud izgalmas és egyedi lenni. A szövegeken pedig valóban lehetett volna még kotlani.
Nem igazán szívem csücske a műfaj, de a kellemes pszichedelikus elkalandozgatások és delejes révedezések jól estek, ezek és a keményebb riffek váltakozását szerintem ügyesen oldotta meg a banda, nem volt benne semmi mesterkélt vagy erőltetett. Ellenben az ének pocsék volt, minden téren. Instrumentális verzióban én inkább adnám ezt a lemezt.
Kb. mindenki leírta már, amit én is érzek. Több, mint korrekt, de semmiféleképpen sem kiemelkedő anyag. A dob jó (ami nem is lehetett kérdéses), de a számok összességében nem tűnnek túl maradandónak a fülemnek. Nem igazán tudom mire vélni azt a fene nagy hype-ot, ami a zenekart övezi.
Az első tétel után kissé megijedtem, el is kezdtem húzni a számat, ugyanis kicsit "mindent bele" hozzáállással elkészített számnak tűnt a 9th Templar, de amit utána rámzúdított a Crypt Sermon, az rögvest lemosta a fintort a képemről. Eszméletlen hangzással megtámogatott vaskos, epikus doom/heavy imádat ez, ahol szerintem minden a helyén van. Remek dallamok, remek énekelnivaló részek, kellemes elkalandozgatások, hangulatos átvezetők és még sorolhatnám. Talán az énekes néhol több teret engedhetett volna a zenésztársainak, néhol nekem túl sok volt a vokál, de ezt leszámítva szerintem ez egy remek lemez.
Nagyjából nascence véleményét osztom. Látszik, hogy rengeteg munka és energia van a lemezben, ami dicséretes. Érződik, mennyire komolyan veszik a kis homokozójukban megalkotott univerzumukat, és hogy igyekeztek hangzásban is olyan albumot alkotni, ami illeszkedik a gigászi sagájukhoz, de ha már ennyire magasztos, ennyire tömény és ennyire összetett anyagról beszélünk, én mindenképpen lazítottam volna rajta, mert ez így túlságosan megterhelő és ezáltal unalmas. Vagy csapjanak alá egy adag giccset, valami "annyira cheesy, hogy már jó" manírt, aztán hadd szóljon úgy, vagy darabolják fel több részre, mert ebben csak elfárad az ember. Összefolyik az egész, nincsenek igazán kiemelkedő momentumok vagy emlékezetes részek, amikhez szívesen visszatérnék.
Na, ez érdekes volt. A tagok jócskán hoztak magukkal mindenféle fűszert az előző bandáikból, de a végső keverék szerencsére nem egy összeturmixolt zagyvaság lett, hanem egy precízen kikevert finom, különleges fogás. Kíváncsi vagyok, mit fognak kezdeni ezen tehetségükkel egy nagylemezen.
Érdekes, tetszik. Anno a Negura sosem tudott igazán elkapni, ennek valahogy sikerült. Nem hiszem, hogy örök barátság lesz, de kellemes perceket szerzett, annak ellenére, hogy ritkán tudok a folkos metalért lelkesedni.
Számomra az első két lemezük az etalon, a pontszám ahhoz képest értendő.
