Igen, de nem.

Rosszabbra számítottam, de így is csak 4 számot bírtam végig tolni. Tökéletesen beleillik a jelenlegi hazai könnyűzenei vénába a Zsaporozsec, Kowalski, meg ilyenek mellé. 1-1 szám ok havonta 1x valahol háttérben az autórádióból.

Nekem túlságosan összefolyt az egész lemez. A hangszeresek játékával nincs probléma, az ének túlságosan monoton és a dalok is azok lesznek egy idő után.

Majdnem olyan remek lemez és banda, mint a Melechesh. A keleties témák nagyon megdobják a dalokat, viszont Ashmedi vokálja a Melechesh-ben izgalmasabb és sokkal jobb, mint az itteni énekesé. Zeneileg, hangulatilag nagyon tetszik, a hatodik, Diar Al Anbat szám simán elmehetne Melechesh-nek is, az utolsó, instrumentális szerzemény pedig pazar; a borító viszont borzalmas.

Nem kerültünk reakcióba.

Minden tekintetben tradícionális norvég black album, nem rossz, nem gagyi, és nem is izgalmas.

Nem akarnak mást, csak kedvenc stílusukat tolni, minőségben, röviden és tömören. Céljukat elérték.

Talán az a legjobb jelző az egészre, hogy grandiózus és nagyívű. Nagyon megdobják a darálást a szimfonikus részek, illetve a gondolom operaénekes hölgy gyönyörű hangja. Ezek nélkül nem lenne ennyire egyedi és különleges. Korábbi lemezeikből is biztos hallottam már egyet-kettőt - vagy legalább dalokat, azok is minőségi zenét tartalmaztak. A borító is szép, a hangszeres tudást pedig itt sem lehet kétségbe vonni, brutális teljesítmény.

A borító és a bandcamp oldal és ezen első benyomások után egy meglepően kellemes és üdítő lemezt hallgattam végig - többször is. Előbbik után nem gondoltam volna, hogy ez ilyen jellegű zenét tartogat, meglepően dallamos, jó zenei játékkal és a károgás is tetszett; sőt, a hangzással sem volt bajom, mert nem az a direkt ótvar fos lo-fi, ami sokszor szokott lenni és ami sokaknál a "művészethez" hozzátartozik.

A Pitfalls volt az utolsó lemez, amit tőlük hallottam, és már az is valami hasonló zenét rejtett. Azt kell hogy mondjam velük kapcsolatban, hogy ez az art pop/rock irányvonal már abszolút nem az én terepem. Nem vészesen rossz ez, de én maradok korai Leprous rajongó.

Igazi duhajkodós zene ez, le se tagadhatnák, hogy finnek. A Human Amoral a lemez fénypontja, zseniális a space rockos, pszichedelikus dalközepi zenei intermezzo. Ezekből el tudtam volna viselni többet is.

Nagyjából a dalok fele az, ami bejött ebből az eklektikus kavalkádból. Ami tetszett, azt viszont sokkal kreatívabbnak tartom bárminél, amivel eddig a mai magyar mainstream zenei vonalon találkoztam. A szövegek néhol tényleg méregerősek, a zenei megoldások és a hangzás se azok az egykaptafásak, hogy csak néhány érvet említsek dicséret gyanánt.

A 2000-es években sok, többnyire skandináv dallamos metal kedvencem volt. A probléma csak az, hogy azóta eltelt majd két teljes évtized, és egyes veterán metal arcok még mindig majdnem ugyanazzal próbálják szédíteni a kedves nagyérdeműt. A Crownshift sem kivétel ez alól. Ennek ellenére a nosztalgiafaktor okán semmi esetre se érdemelnek ennél rosszabb pontszámot. Még úgysem, hogy az utolsó dal a terjedelménél és szerkezeténél fogva számomra már a prog metal bűnözéssel határos.

Iszonyat súlyos, technikás hallgatnivaló, az tény, sőt a manapság elmaradhatatlan atmoszférikus húrokat is megpendítik, de semmivel nem tudtak szolgálni, amiért érdemes volna harmadszor is meghallgatnom.

Mocsok zene a javából, köszönet érte az ajánlónak!

A hangzással nem tudok mit kezdeni, és ez a legnagyobb problémám ezzel az anyaggal. Valahogy pont emiatt geek lesz az egész. Ettől függetlenül zeneileg nem tartom rossznak. Kíváncsi lennék, hogyan szólalna meg azzal az igazi erdőkerülő black metal gitár sounddal, és az egységes atmoszféra érdekében hozzáigazított szinti hangzással felvéve.

Rettenetesen fárasztó volt végighallgatni. Nekem ehhez a közel-keleties zenei világhoz az elektromos gitár hangzása sehogy sem illik. A kettő valahogy kölcsönösen ledobja egymást.

Nem az ének-zene tankönyvből játszanak az biztos, van egyfajta sajátos hangzásviláguk, ami az elején még tetszett is, de mégsem tudták végig lekötni a figyelmemet.

Ugyan ők kb. a 666-odik Darkthrone tribute band, de egyáltalán nem csinálják rosszul.

A srácok a death metal gyomorforgatóbb irányzatainak legszebb hagyományait idézik meg, 0% deathcoretartalom mellett - ami nagy szó. Olyan érzésem van velük kapcsolatban, mint annak idején a Power Trip felbukkanásakor. Akkortájt is egy tradicionálisnak számító műfajban tevékenykedő zenekartól vártam a legkevésbé, hogy kellemes meglepetést okoz. Külön dicséret a trash horror filmek hangulatát megidéző intróknak, ami tényleg csak az underground gore death bandák sajátja.

A szimfonikus metalt alapjában véve elviselhetetlennek tartom. Nehez tudtam csak megállni, hogy ne nyomjam ki.

A kicsit szellős, éteri post-metálos kezdés valami mást sejtetett. Valami olyasmit, amit alapjáraton nem kedvelek. Ezért nem is tartom akkora tragédiának, hogy egy Nemesis Divina vonalas valami lett belőle. Jól esett.

Ritkán hallgatok hasonló zenét, talán ezért kisebb az összehasonlítási alapom. Ez minden esetre nagyon bejött.

Túl van ez tolva rendesen, mert a rögzítés helyéül szolgáló bárban késett a pultos lány. Persze mindenki hibázhat, hiszen a logót pillantottam meg először és utána olvastam csak a bakony black metal leírást, ami a vizuális ingerek által felizgatott neuronok miatt egy másodperc erejéig takony black metalként ülepedett le az agyamban. De félre a tréfát, szerintem izgalmas dolgok vannak itt, amikről el tudom képzelni, hogy valakihez, valakikhez megtalálják az utat, viszont nálam a hasonló anyagok "ötlethalmazként" szoktak megmaradni és ürességet hagyni maguk mögött.

Mondhatnám, hogy számomra a Darkthrone az egyik legtúlértékeltebb banda, de inkább csendben maradok. Másolni lehet őket, de minek... Ez egy avítt, idejétmúlt projekt két, egyébként nívósabb kiadványokon is megjelent zenésztől, akik egy régi kedvencük előtt akartak a maguk módján tisztelegni. Siserehad a fejem körül, amit 10-15 perc után el akarok kergetni, ilyen hosszúságban pedig kilőni az űrbe.

Ahogy az előző lemez is, ez is nagyon jól sikerült. Nem, nem hoz semmi újat, csupán death metalt, annak minden mozzanatával.

Már pár hónapja benne van az "írni kellene róla" csomagban, kifejezetten télire szánom ezt a lemezt. Nagyon bejön a hangzása.

Az a baj, hogy ez a lemez Leprous mércével mérve is enyhén szólva lapos. Egy Malina-hoz képest pedig fényévnyi a különbség! Persze ettől még szép, és egyedi, a kevéske megmaradt rock/metal rész sokat hozzáad az összképhez, de számomra ez nagyon kevés!

Nagyon szeretem az Amorphis zenéjét, így ez az album is könnyen utat talált hozzám. Azt ugyan nem értem, hogy az anyabanda mellett miért kell egy ugyanolyan stílusban alkotó mellékprojektet létrehoznia egy zenésznek, de nyilván el tudom fogadni!

Na, hát ez az a zene, ami nagyon nem nekem szól, nagyon nem komálom a stílust. Vannak erényei, és megmozgatott néhány momentuma, de én biztosan nem fogom őket hallgatni. Viszont olvastam a biográfiájukban, hogy platinalemezes, többszörösen díjazott, nagy rajongótáborral bíró zenekar, amihez szívből gratulálok! Ez nem az én világom, semleges maradok.

Elnézve, hogy milyen bandákban tették már le névjegyüket a tagok, valami hasonlóra számítottam. Van itt mindenből egy kicsi: Children of Bodom, Norther, Wintersun, MyGrain, Amberian Dawn... Finom zene, nagyon jól meg lett komponálva. A finnek értik a csíziót!

Remek debütáló album az amcsi prog/death metal csapattól! Többszöri hallgatást igényel, de garantáltan közel tud férkőzni az arra érdemes hallgatósághoz!

Ez minden szempontból egy nagyon erős melo death/black album. Többször lepörgött, de szerintem sokadik hallgatásra is fog majd mutatni valami újat. Azon zenekarok, melyek elbűvölnek, elgondolkodtatnak, és érzelmileg hatnak rám a zenéjükkel, megérdemlik a dicséretet és az elismerést! A Wormwitch egy ilyen zenekar!

Szerintem nagyon ötletes kompozíció, magával sodró, olykor léleklebegtető black metal bőven megpakolva ds elemekkel a'la bakonyi betyár!

Al-Namrood, the non-believer, vagyis a hitetlen. Szaúd Arábiában élni és alkotni ilyen név alatt óriási kihívásokat jelenthet. A black/folk metal stílusjegy abszolút helytálló, csakúgy, mint a kiváló Melechesh-sel húzott párhuzam, akik profibb körülmények között alkothatnak, hiszen áthelyezték székhelyüket Németországba. Részemről óriási kalapemelés az Al-Namrood előtt, ugyanis lehetőségeiket maximálisan kihasználva született meg a legfrissebb produktum egy igazán remek dalokat tartalmazó album formájában. Sajátos, keleti ízek, döngölő riffek. Nekem tetszik!

Bevallom őszintén, én nagyon szeretem az ilyen és ehhez hasonló progos cuccokat. Az olaszok pedig igazán az ízlésemnek megfelelő albummal hozakodtak elő! Néhol olyan érzésem volt, mintha egy modern kori köntösbe öltöztetett ABBA-t hallgatnék, akiket szintén a mai napig kedvelek! (Nem, nem adom vissza a rocker igazolványomat! :) ) Szóval engem ez az album nagyon elkapott, valószínűleg fizikai formátumban is befogom szerezni!

Kevesebb játékidő, és több ötlet! Ha a következő albumokon figyelembe veszi a banda ezeket a tényezőket, remek alkotások várhatóak tőlük! Addig viszont marad ez a lemez, ami a tradicionális norvég black metal zászlajának magasban tartását célozza. Nem sikerült ez olyan rosszul!

Uhh, de nagyon jól esett a szervezetemnek ez a fincsi death metal! Egyszerű, tökös, földbe döngölő, semmi sincs túlgondolva. A 'Defiled Gestation' című tétel a leghosszabb, és egyben legjobb dal a lemezen, jöhet a moshpit és a headbang! Olyan érzés volt a meghallgatását követően, mint amikor betolsz egy nagy adag pörköltet nokedlivel, megfejeled egy korsó sörrel, és jóllakottan hátradőlve böfögsz egy falrengetőt! Nagyon pöpec album!

Én az Agony című lemezük óta követem a banda pályafutását. Nekem nagyon tetszik a death metal-nak ez a fajta megközelítése. Többször láttam őket koncerten is, rendkívül meggyőzőek, az ő zenéjüknek jól áll ez a kissé barokkos giccs, ami a színpadi jelmezekben, sőt, még egyedi hangszereiken is tükröződik! Az utóbbi években történt számos tagcsere óhatatlanul hozott változásokat, de én nem csalódtam ebben az albumban sem!

Kellemes, utaztatós, lebegős, durvulós, kanadai black metal. Jó volt hallgatni, de vannak nála erősebbek a körben.

A '13-'17 közötti három albumot szeretem, és ez volt az időszak, amikor hallgattam őket, azóta nem. Az elmúlt hét évben történt változásokat nem követtem, de ha most itt tartanak, akkor itt tartanak; azért szégyellnivalójuk nincs. A "Like a Sunken Ship" szuper, de azzal a lendülettel unalomba is fullad, és előtte sem repít az égig.

A régi Amorphis számomra nincs meg, nem ismerem, ellenben az Under the Red Cloud és a Queen of Time milliószor lement, kedves emlékek. Ezt az albumot így nem tudom mihez kötni, nincs nosztalgiafaktor, az említett albumokhoz viszonyítva értelmezhetetlen, önmagában vizsgálva pedig legnagyobb részt érdektelen. EDIT: Sok hallgatás után azért nem olyan rossz ez. :)

Minden igaz: cigányos is, borzos is, melankolikus is, és működik is. Régi idők azok, amikor nekem szólt ez a stílus, de ez nem jelent semmit.

Valóban laposodik a vége felé, a 6-7. dalt jobb lett volna lehagyni, az utolsó pedig nem rossz, de nincs benne 10 percnyi izgalom. Egyébként fasza melodeath.

Ez nagyon bejött. Nem tudok folyamatosan hallgatni ilyen prog/tech/death mixet, de időközönként jólesik. A misztikussága is hozzátesz, a basszus pedig tekeri az agyam. Kiváló!

Első hallgatásra nagyon tetszett, másodikra már kezdett zavarni a blast beat, harmadjára már fárasztott, és az is igaz, hogy emellett is túl hosszú. De igazából csak ezek a fő negatívumok, mert egyébként állat, és a "punkoskodás" mindig jöhet.

Nem lehetett nem összemérni a Leprous-szal. Ez jobb. De csak olyan háttérzenének, munka közben.

Most nem azért, de ez az énekhang nem jó.

2024-ben egy death metal albumot ilyennek képzelek el.

Nehezen hangolódtam rá, nem szeretem a szimfonikus metalt. De az ötödik daltól elkezdett működni, és végig hoz egy erős színvonalat. A Morphine Waltz nagyon kellett, az teljes őrület.

Az album, ami miatt itt vagyok. Az album, ami őszinte, zsigeri, energikus, kreatívan egyszerű és piszok szórakoztató. Úgy tud több lenni, hogy nem akar több lenni.

Einar Solbergről már régóta tudjuk, hogy énekesgéniusz, akihez nincs sok hasonló, de nem való mindenkinek, éppen úgy, ahogy King Diamond falsettóját is vinnyogásnak hallhatja az arra nem fogékony fül. Einar őszinte, mély érzelmeket kifejező hangja mindig a kompozíció szerves része, attól éppen annyira elválaszthatatlan, mint a gitár vagy a bőgő. És az állandóan újító, előremutató Leprous tudja, hogy nem kell mindig mindennek harsognia ahhoz, hogy megtörténjen a csoda. A dalokat leheletfinom nüanszok jellemzik, amelyek a ?barbár? zenehallgató számára észrevehetetlenek. Olyan a Leprous új lemezét hallgatni a többi zenéhez képest, mint egy falevél zizzenésére, halk léptekre, vagy egy könyv lapozásának hangjaira figyelni a hangos hétköznapokban? aki elcsendesedik, kész hegyezni a fülét, annak kitágul a tér, kitisztulnak a hangok, és érzelmi hullámvasútra invitálnak. Nem is tudom, mi a nagyobb döbbenet számomra: az, hogy a Leprous minden lemezzel megújul, lenyűgöző dalokat ír és közben az egyéniségét is megőrzi, vagy az, hogy erre csupán oly kevesen képesek.

Micsoda slágergyűjtemény ez, a szó legeslegjobb értelmében! Kitűnő lemez, csodálatos dalok, fület simogató dallamok. Egész nap szólhatna! A gyönyörű borító pedig hab a tortán.

Nem az én kenyerem, sem szövegileg, sem zeneileg, de az még nem jelenti azt, hogy műfajában ne lehetne kiemelkedően jó zenekar az Elefánt. Van, amikor időnként beugranak más formációk (pl. címadóról és a Szeráfról az Emil Rulez, a Butáról a Tankcsapda), ami nem zavar, persze; és az is lejön, hogy ez nem éppen ugyanaz a köztéri, lakossági rock, mint amilyenekkel városnapokon találkozom a főtéren ? annak inkább egy piszkosabb, rétegzettebb, magából jobban kifordult verziója.

Karakán, riff-orientált, ám dallamoktól sem mentes modern metal, amely valamelyest az old-schoolban gyökerezik ? dallamos és extrém vokállal, ahogy kell. Kissé sekélyes, kiszámítható, de az autóban biztosan jól szól.

Azt nem mondhatnám, hogy sokra emlékszem a hallottakból, de összességében komoly produkciónak hat. Minden bizonnyal több hallgatást igényel, nem egy azonnal befogadható darab. Igazából, épp a befelé forduló részek az izgalmasabbak.

Bitang erős black metal lemez. A dalokban ott a kraft, a húzóerő, a sodrás ? ez kell ahhoz, hogy egy pillanatra se fáradjon el az anyag. A Marduk utóbbi anyagán éreztem ugyanezt.

Kellően eszement, viszont sokkal több izgalommal hallgatom meg, mint pl. egy Darkthrone kópiát. Az itt hallható dal nemcsak elvetemült, hanem hátborzongató is. Sikerült olyan hangokból kirakni a repetitív hangulatfolyam-részt, ami nyugtalanít (és ezért leköt). Azt nem mondhatom, hogy minden vágyam egy ilyen anyag, de mégis van egy perverz bája.

Kivehetetlen kép az archives-on, álnevek, magát megnevezni nem kívánó európai stúdió ? minden tiszteletem azoknak a bandáknak, akik valós kockázatokat vállalva alkotnak. Ez már alapból bizonyítja a zenekar elkötelezettségét. Ami a zenét illeti, nem lettem feltétlenül rajongó (nekem is a vokállal van bajom), azonban változatos keleti elemek olvadnak egybe a black metallal. Szerintem korrekt album, és bár a ?kiemelkedő? jelzőt nem használhatom, azért hordoz egyedi színeket magán a korong.

Annak is kilenc éve már, hogy a Kingcrow zenejét megszerettem az Eidos albummal, pedig az én fejemben még mindig az új felfedezettjeim közé tartozik. Érdekes összevetni egy körben az új Leprous-szal, mert kétségtelenül hasonló műfajban mozognak. Bár sok-sok helyen Leprous-szerű dolgokkal is találkozom, mégsem lenne fair a Kingcrowtól elvitatni a saját egyéniségét, hiszen rendelkezik vele. Izgalmas album lett az idei, tartalmasak a dalok, egyik-másik szerzemény pedig egészen hangulatos. Például a címadó az album éke, ez egyértelmű! Nincs épp mindenhol katarzis, de nagyon magas a nívó.

A Darkthrone-nak (bár nem vagyok hatalmas fan, inkább csendes, alkalmankénti megfigyelő) szoktak lenni ötleteik, ezt itt nem igazán hallom. Ez a ?minek?? kategória.

Aki (sokunkhoz hasonlóan) a kilencvenes évek közepén első generációs death metal bandákat emésztett, azt nosztalgiából elkövetett felpontozás veszélyére figyelmeztetem. Régisulis death metal tételek sorakoznak itt: izmos riffek hatványra emelve, de a 30 évvel ezelőtti újszerűséget a kellemes múltba révedés fátyla lengi be. (A 8. számból a vendégvokalistát ki kellett volna hagyni.)

Rettentő profi, ám a gyilkos részek csak nyomokban tartalmazzák azt a fogósságot is, amit az általam rongyosra hallgatott, egyébként 10 pontos Agony anno magán viselt. A női ének semmit nem ad hozzá, ami ne lenne már klisés és dögunalmas, sőt, inkább úgy érzem, hogy az igazán jó dalok hiányát rejtik el vele, még ha nem is tudatos a dolog. A modern hangzás, modern irány legalább annyit elvett a szellemiségből, mint amennyit hozzátett. Már rég nem nekem zenélnek.

Az old-school nyers black metal függöny mögött egészen korrekt ötletek tartják fenn az érdeklődést. Hallottunk már hasonlókat bőven, de a műfaj elkötelezettjei azért ne hagyják ki.

Régen sem nekem szólt, ezt sem fogom többet meghallgatni. Maradok semleges.

Jó cucc ez, de nehezen tudtam nem úgy hallgatni, mintha az Elegyről lemaradt dalokat nyomták volna most fel. Másik bajom az, hogy nagyon sokszor jól állt volna egy-egy helyen a hörgés és a tiszta ének váltakozása. Az a kevés momentum, ahol ez megtörtént, hát az meg nem annyira menő. Ettől függetlenül bármikor tudom majd hallgatni.

Ügyesek, magyarul nehéz jó szöveget írni, ezek jók. Nem nekem készült, szóval ez most ennyi.

A B oldal szindróma egy létező jelenség, csak észre kell venni, hogy nem a b oldalra került számokkal van a baj, hanem az ember agya elfárad könnyen, mire odaér. Én pl ultraritkán hallgatok végig egyben egy lemezt. Simán van, hogy 1 hétig minden nap az első 4 tracket tolom, majd utána a többit, így aztán nincs ilyen problémám. Első hallgatásra az volt az érzésem, hogy egyszerre modern és oldschool, amolyan inden ízű metál és emellett jólesik nagyon.

Jó volt ez, valóban többször hallgatós, de elérte, hogy akarjam többször hallgatni. Hangulat is kell hozzá.

Egyáltalán nem volt rossz, de sok nyomot nem hagyott bennem.

Nekem általában tetszeni szoktak Naga ajánlásai, de ez most egy erős kivétel. Lehet, én is elfogult lennék, ha a haverjaim albumáról lenne szó, tényleg nem tudom, de ez jelenleg nekem ismeretlenként egy ilyen sulizenekaros brüngyögés, nulla hangulati faktorral min bm, mind ds fronton. A logó az állat.

Minden tiszteletem az övék, tekintve a körülményeket, sőt! Azt kell mondjam, kicsit visszalapoztam a diszkográfiájukban és rengeteget fejlődtek ezzel a lemezzel. De nekem a keleties témák és a black metal együtt nem jön be, ez nem az ő hibájuk, az amúgy zseniális Melechesht sem hallgatom.

Ez nálam egy halmazban van a Leproussal. Aranyos, de nem az én zeném és nem is akar az lenni.

Aki ismeri a Darkthrone klasszikus Blaze albumát, annak egyértelmű, melyik lehet az Avmakt zenészeinek kedvenc bandája. Lényegében egy az egyben levették a megszólalást, Fenriz akkori vokálját (ami egyébként tökéletes), plusz kiegészítették a saját hangulataikkal is. Mivel nálam a Blaze benne van a top 3 black metal albumban, már csak az volt a kérdés, kiállja az Avmakt a fő zenehallgatási próbámat: nem akarom-e inkább menet közben berakni azt a klasszikust, amit megidéz. Kiállta. Egy hete pörög.

Hallgatható, de kissé túl sok benne az egyszerű dzsidzsi. A CC sokkal összetettebb zenét játszik, ha már szóba került.

Giccshalmaz az egész, de ők mindig ilyenek voltak. Korábban jobban tetszettek, de nem tudom, hogy ez miattam, vagy miattuk volt-e. Az I can never die végtelen csajos refrén ismételgetése rendesen felhúzott, és kb a harmadik dalnál abbahagytam volna, ha nem a hp miatt hallgatom.

A külső alapján én is valami zordabbra számítottam, de én szeretem a melodic bm-et, ha az jól van prezentálva. itt jól van.

Most érzem azt, hogy az eddigi hibátlan menetelés megbotlott. Ez az első Leprous lemez, ahol már szinte csak Einar éneke az izgalmas, az viszont egyedül ilyen terjedelemben nem viszi el a hátán az egész produkciót. Ezek a dalok zeneileg már nem változatosak, mint régen, egyre szürkébb az összkép. A Leprous popzenekarrá vált, de már popzenekarként is írtak 10 pontos lemezt. Csalódott vagyok.

Egy kellemes időutazás volt ez, a régi Amorphis hangulatot hozta vissza, amikor még az egyetemi koleszban kazettáról meg a tehetősebbek már CDről játszották a metalt. A basszusgitár nagyon erős, ahogy az Amorphisben is volt mindig, amikor Oli-Pekka Laine kezelte.

Általában kiröhögöm a kozmopolitán közérthető, gyorsérlelésű cuccokat, viszont ez ötletesebb azoknál, amik a színtéren rendre feltűnnek. Nem tudom máshogy megfogalmazni, nekem egyszerűen libsi tempós időnként, ahogy a Bëlga is. Ennyi a negatívum. Jöjjön, az, ami tetszett. Pápai Joci, az Elgos énekes srác és más cigány zenészek szoktak hasonlóan artikulálni, ahogy itt a Szendrői Csaba. Ebben megerősített a Wikipedia oldaluk is. Ott gypsy-punknak (helytelenül gipsynek írva) aposztrofálják azt a pár stílusjegyet, ami nekem is feltűnt. A Szendrőinek viszont a sortörései nagyon egyediek, elsőre zavaró, de valahogy működik. Amúgy cigány kántálás és az arab ének az egyik gyengém - fétisem, ebben ők utánzhatatlanok. A szövegek csont profik. A zenében meg állati erős az atmoszféra és a dinamikai változások. A dalok nagyon különböznek, de megvan a keret. Bejön a cucc. Lehet még nő a pont.

Erre azt tudom mondani, amit egyszer a feleségem mondott az Ektomorfra, hogy az tulajdonképpen tetszik neki, de nem merné bevallani. A pont azért csak hét, mert megjelenik a B oldalas probléma. Amikor a lemez vége felé egyre gyengébb dalok jönnek.

Elsőre azt írtam volna róla, hogy korrekt iparosmunka, de a közepétől már annyira idegesített ez a szétszórakozott basszusgitár játék, hogy csömöröm lett. Lényegében nincs a zenének alja...

Vadbarmok. Jól el is kúrtam miattuk a munkámat. A dob-basszus összjáték penetráló.

A P.F.A. és a Sheep In Wolves' Clothing maradványaiból állt össze két arc, Áron és Atika. Penetráns és egyedi. Gyomros a komfortzónában nevelkedetteknek. Tessenek érzékelni! :-D

Megérdemelne egy jó énekest ez a banda, mert néhol egész jó témákat hoznak. Viszont ez a statikus süvöltés rém unalmassá teszi előbb utóbb. Főleg, mivel korábban emlegettem az arab éneket, ami itt nagyon jól hatna. Kiderült, hogy ez a harmadik Al-Namrood album, amit hallottam, de a korábbiakra adott pontszámaim alapján nem fejlődtek sokat.

Eléggé túlvilági. Formabontó dolgok jelennek meg időnként, és jó az atmoszférája.

A Sharpening Blades Of Cynicism befejezéséig nem történt számomra semmi izgalmas benne. Aztán a Charredig megint nem. A hangzása tetszik, de ilyen hosszban megzsizsikesedett az agyam tőle. Kár, hogy csak két végletben tudnak gondolkodni.

Barátságos lemezhossz, barátságtalan zene. Egysíkúnak annyira nem egysíkú, mint egy átlagos death metal lemez, de még így is befásulós számomra. Korrekt anyag, de nem mozgat. Köszi, hogy kitoltátok a kört!!!

A lemezcímmel totálisan kiherélték magukat. Nekem az opera metal a Shade Empire vagy a Therion. Ott vannak elgondolkodtató részek is, nem csak a tekerés meg a giccshalmaz. Sajnos megint tudtam, mi fog következni. Ahol ennyire elbűvölő az intro, ott általában jön a trancsírozás utána.

Mindig is untam azokat a zenéket, ahol a sorvégeknél mindig történik valami lezárás vagy felívelés, leívelés, csattanó. Ez tulajdonképpen raw köntösbe bújtatott melodic black metal. Nekem teljesen izgalommentes, illetve egy kicsit inkább idegesítő.

Nehéz újat mondanom Farrrkas gondolatai után. Ahogy korábban Emp megjegyezte a kommentekben, Einar Solberg szólóalbuma tökéletes előfutára volt a Melodies of Atonement-nek. Tagadhatatlan, hogy ez már a Malina óta nem metál, inkább rock, ami sokszor popzenei elemekbe hajlik. Pont ez a fajta minőség, progresszió és technikásság az, ami hiányzik a popzenéből már több mint harminc éve. Nem adta meg magát elsőre az album; dalról dalra növi körbe a figyelmes hallgatót. Viszont ahhoz, hogy egyáltalán célba is érjen, elcsendesedést kér a zene: a lélekhez szól, nem pedig a headbangelő, sörböfögő, állti énhez. A Leprous kinőtte a kamasz énjét: kevesebb az őrület, a felnőtt énjük már egyértelműen a lecsendesedett, a modern férfi arcképét mutatja. Mernek megélni az érzelmeiket, nem akarnak már rideg márványszoborként tetszelegni. Ebből adódoan egyesek könnyen gondolhatják, hogy itt csak "'buzis" vinnyogás este áll fenn. Tor Suhrke gitárjátéka új szintre emelkedett. Már-már olyan érzésem volt, hogy egyes számokban Jeff Beck lélekmelengető gitártémái és hangszínei köszönnek vissza (például a Faceless szólója), miközben gyakran egy örvényként sodró dinamika rántja magával Einar személyes pszichoanalízisében elmerült hallgatót.

Talán az Amorphis volt az a banda, amelynek legtöbbször futottam neki kedves ismerőseim véget nem érő ajánlásainak köszönhetően. Elismerem, hogy nem rossz, amit csinálnak, de mindig is volt egyfajta "olcsóság" érzésem velük kapcsolatban. Lehet, hogy új a banda neve, de mégis elfelejthetetlenül ugyanazt az olcsó arcszesz illatot árasztja. Ahogy régen, úgy most sem hajlanak a Finntroll-féle prosztóságba, de az eszményiséget sem képesek megugrani, megmaradva csupán kellemes szórakoztató zenekarnak.

Nézzenek oda, senki sem hívta fel a figyelmet az elefántra a szobában! Mi ez a szelídre szabott, liberális értékrend a pontozók között? Talán legközelebb valaki beajánl egy tagadhatatlanul mainstream Vad Fruttik albumot, és majd még meg is szórjuk azt 10 pontokkal? Jó-jó, talán enyhít a bűntényen, hogy egy odabaszós, depresszív, nu-metálos szám is kikandikál az albumról, és egyből a legelső. Na de utána mi történik? Jól átverve érezheti magát a gyanútlan, metálon szocializálódott hallgató, legyen az akár hugyos hajú poweres, bazalt arcú blacker vagy szűk segglyukú, progresszívben utazó pózer. Ennél talán még fontosabb kérdés, hogy mit képzel ez a Szendrői Hipszter, talán magát költőnek is gondoló, Csaba? Zavarba ejti a költészetről mit sem akarni tudó szombati tinédzsereket az elsőre olcsónak ható szójátékaival, hogy aztán azok minden egyes újraértelmezéssel egy újabb zsebuniverzumot nyissanak ki a zsibbadt tudatalattiban. És ha ez mind nem elég, akkor a savanyútej-szagú kispolgáriság keretein belül megmaradni képtelen zene belekergeti a menzás kakaóról álmodókat egy, a punkokkal titokban szimpatizáló szerelmes kamasz melankóliájába. A Semmi egy kicsit mint a Minden is, meg nem is. Aki nem hiszi, járjon utána!

Minden modernkori követelményt kipipálhatnak, megvan a csipetnyi nosztalgia faktor is, az undorító, steril hangzás pedig kilúgozza a maradék hangulatot is. Legjobban az zavar, hogy igazából mindent patikamérlegen mértek ki, elsődleges célfüggvényként a sikerességet megjelelölve.

Nagyon kellemesen indult az album, viszont Nagaaarumhoz hasonlóan az én türelmeket is próbára tette a túl-Petrucci-skodott basszus futamok. Ettől eltekintve ez egy érdekes anyag lett, annak ellenére is, hogy számomra nem nagy érték a technikás játék. Ha egy kicsit többször hagytak volna levegőt venni, akkor egy bitang erős albumnak gondolnám.

Ez a kör tele van erős black és death metál anyagokkal. Üdének hatott, hogy itt sokszor heavy metálos szólók és merengős belassulások lazítják fel a morózus black-death riffeket. Ettől eltekintve, és minden erényét elimserve, nem hinném hogy egy hónap múlva már emékezni fogok erre az albumra. Pont az a pici extra hiányzik, ami kiemelné a csupán "jó zenék" tengeréből.

Áronék agymenéseit mindig is szerettem. Ez most mintha egy kicsit felnőttebb anyag lenne, kevésbé csapodár a crusty-rusty black metál része (amit, amúgy imádok). Itt mintha a post metál és pszichedelia felé görbítették el a zenét. A visszatérő gitármotívum nagyon ragadós, tetszik, ahogy végig kíséri a 20 perces számot. A szintik pedig jobbára dungeon synthet háttérbe helyezik az alaphangulatot, majd onnan gyorsan ki is ugrik a zene a zsigeri black metálnak köszönhetően.

Az Al-Namrood korábbi albumai sem voltak rosszak, viszont a keleti fűszerzés ellenére sem tudnak a korrekt iparosmunka kategóriából kilépni.

A Kingcrow már sokszor keresztezte az utamat, de még nem jutottak el oda, hogy örök barátok legyünk. A dallamvezetése igencsak hasonlít a Leprousra, viszont egy kicsit tesco gazdaságosnak hatnak. A Leprousszal összehasonlítva számomra mindig párhuzamot mutattak az Opeth és Soen párosával. Mindekettőt szeretem, csak az egyikben ott a egyediség és a zseni faktor. Félre értés ne essék, ettől még meglehetősen jónak gondolom, amit a Kingcrow (és a Soen) csinál.

Kifejezetten rajongója vagyok a Darkthrone hullavonszolós black metáljának. Ez viszont számomra még nem elég ahhoz, hogy az Avmakt hallatán a bugyim benedvesedjen, főleg akkor, ha csupán egy ócska cover banda tempójával próbálnak a trottyos-prosztóság-black-metál isteneinek a nyomdokába lépni.

Azt hittem, hogy már kimentek a divatból ezek kamaszos daccal átitatott borítók. Gondoltam is, hogy majd egy jó kövér 4-5 pontos borzalmat fog rejteni az album. Jó nagyot tévedtem... Nagyon erős riffekkel és meglepően dallamos témákkal próbálják letépni a kedves hallgató arcát. Hol itt a grind-core? Átvert a borító! Ez szín tiszta középtempós death metál, ami sokkal közelebb áll a Bolt Throwerhez mint a Cannibbal Corpse önfejű cséphadarásához.

Az Opera néven én sem tudok, és nem is akarok tovább lépni, mert jól mutatja, hogy a prosztóság (csak így egyes számban megszemélyesítve) mit gondol az operáról és annak fúziós integrálásáról. Ez pont annak az antitézise, amikor a kilúgozott popzenén nevelkedett emberek akarnak odabaszós metál zenét csinálni csupán a pőre prekoncepciókra hagyatkozva. Csak itt most a szofisztikáltságukról és mértéktartásukról elhíresült power metálósok gondolták úgy, hogy nekik is kijár a puccos népek kúltúrájából egy szelet. A végeredmény pedig pontosan annyira lesz zavarbaejtő, mint amikor a jóhiszemű hipszterek a nyakukban hordják a rózsafüzért, majd értetlenül állnak afelett, hogy egyesek ezt miért nézik rossz szemmel. Az ártatlanság vélelme számukra örökre fenn fog állni, hiszen csak jószándékú együgyűek, akiknek teljesen mindegy, hogy miből is van a Prima Materia.

Érzem, hogy nagyon erőlködnek, hogy valami egyedit hozzanak össze. Viszont a varázslat csak nem akar megérkezni, nincsen igazi csúcspont, a dinamika nem sodor igazán magával. Ez egy remekbeszabott hangulatos black metál album a kanadaiktól..

Imádom a rezgését, bár a számomra legütősebb első két dal esszenciáját a PoS már kiadta a Pantherrel. Nagyon erős zenei és szellemiségbeli rokonságot érzek a két lemez között amúgy. Meg Einar nem olyan régi szólólemezével is. Ami baj: szinte az összes dal ugyan arra a szerkezetre épül. Finom, csendes kezdés ami felépül egy erős crescendoba. A másik, meg az utolsó két dal... sokadik hallgatásra sem mondanak semmit, kvázi 10 perccel lehetne rövidíteni (ezzel számomra erősíteni) vele a lemezt. Amúgy nagyon patika mindenki teljesítménye és az összhangzás is.

Imádom minden pillanatát. Sok benne azért a nosztalgiafaktor is, meg ebből így ebben a formában klasszikus nem lesz. Ezért nem 10, de amúgy meg ja....

Én ebben semmi cigányosat nem hallok... Nekem az ének ezerszer inkább Lovasi meg Kispál. Meg a furcsán tördelt szövegek is. Alternatív értelmiségi fuck! Amúgy vagány. Tök működik, fog még pörögni.

Nekem ez a lemez nagyon betalált. Az első percben húztam a számat, mert alapvetően nem szeretem a melodeath stílust. Aztán azon kaptam magam, hogy amikor indulok kocsival melóba, már megint ezt rakom be és megint... Ez nálam egyet jelent: a dalírói véna erős, de legalább is nagyon közel esik a Rhesus-faktorunk egymáshoz. Valahol a kései In Flames, Soilwork nyomain, némi HeavyDevi beütéssel, kiváló szórakozás hétpróbás finn zenészektől.

Első hallásra 7-ről indult, bár már akkor is megfogott egy-két villanás. Aztán csak előkerült megint és megint és minden hallgatással egyre jobban bekúszott a bőröm alá. A legnagyobb, hogy bár lehet a játék neve tech.death, a megszólalás még i valahogy old school amiben nagy szerepe van a hallhatóan naturalisztikusabb dobkeverésnek. Imádom, hogy "hallom az embert" minden téma mögött, nem pedig gépi vagy gépire kevert szintetikus kattogást. Amúgy kiemelkedő témákból is van bőven! Szuper lemez!

Számomra ez, a zeneiség láncaival féken tartott káosz. Az én fülemnek nagyon egyben van. Pusztít, ha kell, húz és punkoskodik amikor kell, levegőhöz juttat amikor már fulladozok. Nyilván nem egy hallgatásos és nyilván van dögivel első hallásra is leszedhető pusztítás is a piacon. "Sajnos" ennek kell több idő. De meghálálja.

Ez egy nagyon pozitív és bíztató 6.5!!! Akkor is ha nem annak tűnik. Érdekes az anyag, van ami beszippantott, magával ragadott (első sorban az ambientes, hipnotikus betétek) itt működtek a minimál dallamok, nagyon! Volt amin én még dolgoznék, a fő dallamtéma bár ambientben működik, gitáron nagyon puruttya-infantilis-nak hat. Lehetett volna valamilyen iterációja... Tök jó hogy a 20 perc végére visszakanyarodunk az első szakaszban előkerülő vezérfonalhoz, ez ad egy keretet. Az viszont, hogy hogyan kavarodunk vissza ide, már inkább kérdés bennem, nem jött annyira természetesen nekem a ráfordulás. Mindennel együtt meglepően élveztem és mindenképpen örülnék a folytatásnak is, kitartás a csapatnak és tartsák csak meg a beleszarást, de azért nyugodtan dolgozgassanak egy-egy megoldáson többet. Ezt le lehet utólag is tagadni! :D

Imádom a keleties dolgokat black metalban. Ahogy fel is merült, azonnal adja magát a Melechesh párhuzam. Csak annyi a bibi, hogy az az erős benyomásom, hogy éppen csak a keleties hangszerek és megoldások azok, amik elviszik a fülemet. A kompozíciók viszont nem olyan erősek, mint amikkel pl. egy Melechesh elő tud állni. A black metalt elhagyva az Orphaned Land, meg mondjuk az Amaseffer meg egy egészen más szint ahogy a dalokba beleszövik a keleties hangokat, hangszereket, amik kiegészítik, kiteljesítik az amúgy magukban is erős kompozíciókat.

Nagyon profi, nagyon szép és jó. Nagy most a vita Kingcrow vs. Leprous szinten mindenhol ahol követek (youtubberek) metal csatornákat. Szinte mindenhol a Kingcrow felé billen a mérleg. Amit értek. Vannak hasonló zenei gondolatok, a King pedig közérthetőbb, könnyebben foghatóbb. A Leprous viszont nagyobb dinamikájú, szélesebb spektrumot jár be. Emiatt nekem ez utóbbi nyert fél ponttal most.

Szinte minden megvan itt amitől működnie kellene számomra. Eszményi a hangzása minden elemnek, megvannak a megfelelő váltások, blasztok, kettőnégyek stb... Egy valami nincs. Dalírói véna. Nem véletlen lett anno pl. az Arnaut Pavle körelső.

A CC sem a kedvencem, a 200SW meg kimondottan gyenge eresztés, nem nagyon értem a nemzetközi hype-ot a banda körül... hallgassa akinek jól esik. :)

huhhh... van ám krumpliburogatás rendesen. Minden profi, mindent maximálisan, egyéni zenészi teljesítményben tudok értékelni és értékelek is. Szuper képzett zenészek. Viszont bennem semmilyen érzelmi húrt nem pendít meg a végtermék. Színpadias, teátrális, kicsit talán cirkuszi mutatványos is... nincs kapcsolódásunk. (a 6.5-ben benne van egy fél pontnyi differenciálás és eltávolítás a 8 körüli lemezektől, mert érzelmi síkon van ekkora különbség bennem).

Alapvetően baromi jó kis szórakozás. Kellően változatos, sok felé kikacsint, húz, sodor a legtöbb téma. Hogy dalokként hogyan állják meg a helyüket ezek a jó ötletek, még nem vagyok teljesen meggyőzve. Fülelem még. Első érzésre viszont nagyon pozitív.

Tetszik, hogy a Malina, Pitfalls és Aphelion után itt újra visszaköszön a korai Leprous lemezek "őrültsége", még ha nem is olyan mértékben és töménységben, mint korábban. Tetszik, hogy a MoA úgy tud kemény lenni, hogy ez már rég nem az a fajta tipikus értelemben vett progresszív metal, ami anno volt a zenekar. Tetszik, hogy a dalszövegek reflektálnak egymásra és ívet adnak az egész lemeznek. Tetszik, hogy minden egyes újrahallgatással egyre jobban a bőröm alá kúszik, és tetszik, hogy minden alkalommal felfedezek benne új érzelmeket és hangulatokat. Nem tetszik viszont, hogy a három legerősebb dalt ellőtték a megjelenés előtt, és emiatt igazán lehengerlő szám már nem várt a teljes lemezen. Nem tetszik, hogy akármennyire is súlyosabb és meredekebb megoldásokkal operál a lemez, a számomra etalon Bilateral zsenialitása már sosem fog igazán visszaköszönni. Nem tetszik, hogy nem tudom, mit is látok a borítón. De amúgy imádom a lemezt, érdemes tényleg többször meghallgatni.

Meh, sokkal jobbat vártam. A dalok egybefolynak, kiugró ötletek híján úgy érzem, hogy a féktelen vadulással és blastbeat áradattal akarták feltölteni az amúgy tartalmatlan számaikat, amik emiatt sokszor feleslegesen hosszúnak tűnnek. Néhol a keverést is furának éreztem. Az ide-oda betolt akkusztikus szegmensek amúgy jók, de hangulatában meg semennyire sem passzolnak a lemez többi részéhez, így értelmüket vesztik. A Godmaegen-ben lévő gitárszóló is karakteridegennek és egyszerűen rossznak hallatszik. Nem mondom, hogy nincsenek itt-ott amúgy megkapó részei, meg ha valami nagyon bősz black-re vágyik az ember, akkor még működhet is, de én az én időmbe az idei zenedömping mellett nem fog beleférni ennek hosszú távon való megtapasztalása. Viszont, ha már beemelték a Bright and Poisonous számba, hadd ajánljam a filmkedvelők figyelmébe a '72-es "Aguirre, Isten haragja" c. filmet.

Egy olyan országban ilyen nyíltan vallásellenes zenét játszani, ahol a kormány akár halálbüntetéssel is sújthat a kinyilatkoztatásod miatt? ez az igazi metal, basszameg. Persze, tudom én, hogy zeneileg azért lenne hová fejlődni, de egyrészt az Al-Namrood ilyen szintű rebellis hozzáállása igencsak imponáló és teljes mértékben autentikus, másrészt hangulatilag nagyon megkapó a lemez, szinte a szélfútta dűnék között érzem magam, miközben pörög a korong. Amúgy az új énekes vokálja szerintem sokkal jobban passzol ide, hallgassátok csak meg a korábbi lemezeket, hallani fogjátok a különbséget. A borító igénytelensége meg szinte védjegye a bandának, de hát így szeretjük őket! :D Összességében az adott lehetőségekhez képest szerintem most kimaxolták a zenéjükben rejlő potenciált, hallható a fejlődés és tetszik az irány. Végezetül csak remélni tudom, hogy eljön majd az az idő, mikor nyíltan is űzhetik a művészetüket Szaúd-Arábiában.

Mindegyik eddig megjelent FA lemezt kirívónak és egyedinek gondolom a maga nemében és műfajában - kivétel a Velenót, ott valami nagyon félrement számomra - de az Opera meg tudott lepni, egy kompakt, őszinte, kompromisszummentes daragép az egész, megtámogatva a már jól ismert szimfo-elemekkel. Ha önmagában vizsgálnám, ez egy remek és szinte tökéletes FA album lenne, de a korábbi anyagok fényében van egy kisebb hibája. Az eddigi összes lemezükön azt éreztem, hogy a végső produktum az összes tag zenei stílusának és zsenijének az elegyéből keveredett ki, mindannyian ugyanannyira hozzátettek a végső műhöz, viszont most egyedül Paolit érzem igazán a lemez mögött, és valahogy nekem kizárólag ő kevés egy tökéletes Operához. És nem feltétlen csak zeneileg, hanem úgy összességében.

Ez a regi oldal. Itt ne pontozzatok, el fog veszni!

2024. szeptember 30.														∑:
1.		Wormwitch Wormwitch	7.5	8.5	8	9	7.5	8.5	7	10	8	9.5	5	8.4
2.		Octoploid Beyond the Aeons	7.5	7	8.5	8.5	6.5	9	8	7	6.5	9		7.8
3.		Conif?re L'Imp?ô?t du Sang	8	8	9	7.5	10	7	8	4.5	7.5	7.5		7.7
4.		200 Stab Wounds Manual Manic Procedures	7	9	8	8.5	8	7.5	7	6	8.5	5		7.5
5.		Crownshift Crownshift	8.5	7	8.5	8	7.5	6.5	9	6.5	4	8.5		7.4
6.		Kingcrow Hopium	4	6	8.5	9	7	8.5	5	8.5	8	8		7.3
7.		Vile Rites Senescence	5	5	9	8	8.5	7	8	5	8	9		7.3
8.		Leprous Melodies of Atonement	5	6	7	6	6	10	5	7	10	8.5	8.5	7.1
9.		Al-Namrood Al Aqrab	8.5	5	7	7.5	6	7	7	6	6.5	7	8.5	6.8
10.		Elefánt SEMMI	3	7	6.5	5	7	6	7	8.5	9	8		6.7
11.		Aak Mycorrhiza (EP)	2	5.5	7	7	4.5	7	4	10	8.5	6.5		6.2
12.		Avmakt Satanic Inversion of?.?.?.?.	7	7.5	5	7	4	5	9	6	4	5		6
13.		Fleshgod Apocalypse Opera	9	3	7	8	7.5	6.5	6	4	2	6.5	8.5	6
∑:			6.6	6.5	7.6	7.6	6.9	7.3	6.9	6.8	7	7.5	7.6	7.1