Már megjelenésekor meghallgattam vagy háromszor, mert hát ismert névről van szó, de már akkor sem akartam elhinni, hogy ez ilyen gyengére sikerült, pedig nem voltak nagy elvárásaim.

Fura cucc ez. Sok-sok elfeledett hangulatot hoz elő, ami a nosztalgia miatt még jól is esett. Szerintem a hangzás meg a borító is oké. Egy "bajom" van csak vele, az pedig, hogy ez nem nekem szól, és leginkább azért, mert nincs meg benne a kellő fogósság, ami számomra fontos. Az alkotónak nyilván nem volt elsődleges.

Nekem sem volt a hangzással bajom. A lemez hossza az főképp, ami miatt nekem nem ér magasabb pontot. Nehéz hallgatni való, de különleges.

Nagyon kellemes. Akár odafigyelve, akár háttérzeneként hallgatva megnyugtat. Nekem több megjegyezhető rész azért jól esett volna.

Értem miért jó. De azt gondolom, hogy annak az oka is egyértelmű, hogy miért nem olyan nagy a banda, mint a nyilvánvaló példakép Helloween.

Igazi időutazás volt. Mondjuk nem hiányzott egy cseppet sem...

A franciák ennél sokkal jobb - pontosabban egyedibb - black metal lemezeket szoktak kiadni. Ez most nem sok kapaszkodót kínált.

Hát ez nincs az előd közelében sem.

A svájci duó ötletesen nyomja ezt a fuzz/garázs stonert. Nem kiemelkedő ugyan, de szívesen hallgatom. A francia nyelv meg a vokalizálás miatt van egyfajta egyedisége, de nekem hiányzik belőle valami. Azért élőben megnézném őket, ha erre vetődnének.

Alapvetően nem szeretem az ilyen, hagyományos zenei szerkezeteket távolról kerülő anyagokat. Ez viszont valamiért mégis kiváltotta az elismerésemet. Valószínűleg pont azért, amit Nascence tökéletesen leírt. A Cop Show-nál már rendkívül kényelmetlenül éreztem magam, a szemem mintha ki akart volna mászni az üregéből. Nyomasztó, lehúzó, zaj, ami tökéletesen megfesti a rideg pusztulást. Elismerésre méltó.

Mit is mondjak? Ez egy mestermunka. Mesterien elkészített, korábban sikeres bandák által kitalált elemek pontos összeillesztése bő egy órában. Sajnos ez iparosmunka, nem több. Lélektelen utánérzésnek tartom.

Csak a nosztalgia faktor miatt ennyi. '90-es évek közepe, vége környékén azért én is hallgattam ilyesmit. Ma már igencsak megmolyogtató ezt hallgatni a bájosan amatőr mivolta miatt, de az is tény, hogy ezt őszintébbnek érzem, mint sok profi munkát.

Egészen jó kis témák sorakoznának itt, csak hát a hangzás tönkre is teszi az egészet. A szinti nagyon elől, követi az ének és utána jön minden más. A basszus legalább tisztességesen közép tájon, de ez az arcunkba tolt szintimassza, ami ráadásul folyamatosan nyom ki magából valamit megállás nélkül.. na szóval lehetne ez jó is, csak a keverés vágja haza. Tuti, hogy a szintis a főnök és a többieket csak disznek tekinti maga körül.

Dinamikátlan és unalmas. Az egész olyan egybefüggő laza hömpölygés, csak hát nem köti le a figyelmem mert nem nagyon jár be utakat. Az utas hasonlatnál maradva ez a lemez egy végtelen kukoricamező egyenes úttal valahol az államok egyik végtelennek tűnő monokultúrájában, én pedig jobban szeretem a hegyek között kanyargó, változatos ám mégis egységet mutató tájakat átszelő vadregényeket.

Cirádás galoppozás irritatív hangfekvésű énekessel. Igazából eléggé standard képletek váltakoznak. Engem sajnos a stílus is rémesen idegesít.

Érdemei elismerése mellett képtelen vagyok a rajongásra, mert az ízlésembe nem illeszkedik.

Értem amit kolléga ír az oldások tekintetében, ám nekem elegendőek a kitérők a káoszból, elvagyok az oldások nélkül is. Nem sűrűn hallgatnám én ezt, ahogy a BAN sem egy gyakori vendég, pedig bírom nagyon az ilyen koszlott agymenéseket. Hangulat zene ez is.

nascence leírta helyettem, csak én szigorúbb vagyok, ha bebólint a giccs.

Suttyó és pimasz, de nem elég paraszt. Nem azt mondom, hogy finomkodik, de én jobban szeretem ha az arcommal bontják le a falat. Mélységet és igazi karaktert hiányolok.

Az amcsik tudják ezt még mindig a legjobban csinálni, mese nincs! Elképesztően rideg és elidegenítő az egész. Tökéletesen kivitelezett, semmi sallang csak a legdurvább kiüresedettség és kilátástalanság nem kevés zajba mártva. Pontot csak azért vonok le, mert nincs élő ember, aki ezt bármikor bármilyen körülmények között tudná tolni. Ettől még csodálatos a maga nemében ez nem is vitás!

Inkább forró ólmot a fülembe, mint ez. Kegyetlen szirupos. Szívesebben ragadok bele a szurokba (sokkal szívesebben) a Body Void esetében, mint a rózsaszín vattacukorba itt. Tehettek volna egy szivárványt hányó szivárvány farkú unikornist is a borítóra, hogy mindenki tudja, hogy mire számíthat majd odabent.

Hát, én egyáltalán nem voltam ettől a lemeztől elájulva, akár black metal az alapja, akár nem! A szóban forgó tavalyi album óta a csávónak több, mint 13(!) különböző anyaga jelent meg, amiből 9(!) nagylemez! Ő már valószínűleg az összes zajt megzenésíti, amit maga körül hall. Persze, nincs ezzel semmi baj, mindenki azt csinál, amit akar, de szerintem ez már bőven túlzás. A hallgatása közben néha valóban volt egy kis nosztalgiaérzésem, de nem sok egyéb értékelhető momentumot véltem felfedezni.

Már első hallgatásra is tetszett, hogy mennyire harmonizál egymással a zene és a szövegek. A borítót nézegetve pedig a látványon túl felidéződik a késő őszi erdők korhadó fáinak és rothadó leveleinek ködben burjánzó illatorgiája. Nagyon nehéz hallgatni való, de én továbbra is imádom azokat a zenéket, melyek súlyos érzelmeket képesek kiváltani belőlem! Ez az album komplexitását tekintve képes erre! Ezért is ajánlottam be az amcsi banda avantgard/black metal stílusban íródott lemezét!

Olyan méltóságteljes, olyan finoman hömpölyög! A zene önmagában is tökéletesen prezentálja a pozitív gondolatokat. Többször meghallgattam, és sokszor fogom még hallgatni, mert egyszerűen jól érzem magam tőle. Remekbe szabott post-black metal a francia bandától!

Zeneileg vannak benne nagyon ígéretes megoldások, viszont az album második felétől elkezd Dream Theatre kópiává válni, és ez nekem nagyon nem jön be! A DT-től teljesen kész vagyok! Ráadásul az énekes össze-vissza trillázik, meg hajlít, amitől Takács Nicolas óta szintén spontán hányingert kapok! Mellékzöngeként megjegyzem, ezt sajnos Kalapács Józsi is átvette már jó pár éve! Ez a fajta ének teljesen megöli a dallamokat és a zenét (szubjektív vélemény)! Ennek a lemeznek a végét már nagyon untam, és rendkívül idegesített! Soha többet, pedig ígéretesnek indult!

Mi tagadás, voltak kellemes '80-as évekbeli thrash utánérzéseim a lemez hallgatása közben! Legtöbbször a Kreator fémjelezte brutalitás ugrott be ebből a korszakból. Dicséretes a Mayhemic zenei megközelítése, de egyelőre nem túl karakteresek a dalok, viszont a fejlődés garantált! Ez egy nagyon-nagyon erős hetes, de a borító miatt rápakolok még egy felest! :)

Több hallgatást igénylő, avantgard-black metal projekt. Nyugtalanító érzéseket keltő, igazán remek zene, ami elsőre nehezen működik. A stílus kedvelőinek azért tartogat néhány csemegét!

Sokat vártam ettől az albumtól, hiszen nagyon komálom a tech/death stílust. A tagok sem nyeretlen kétévesek, a basszer még az általam istenített Disincarnate nevezetű formációban is megfordult anno, amely eddig sajnos csak egyetlen lemezt adott ki még 1993-ban! A kozmikus borítót, és a szövegeket tanulmányozva meg kell állapítani, hogy minőségi anyaggal van dolgunk - az összképet azonban a szintetizátoros betétek és aláfestések nagy mértékben lerontják. A vokál és az ének sem igazán karakteres, inkább néhol már a bosszantó kategóriába tartozik. Bármennyire is erőltetem, sajnos ennél nem tudok több pontot adni!

Magam is meglepődtem, hogy mennyire jól elvagyok a svájci banda alternatív/fuzz/garage/stoner rock stílusegyvelegével! A francia nyelv használata különleges ízt szolgáltat az albumnak. Nekem tetszik!

Érzelmi hullámvasút volt az album végighallgatása. Néha teljesen elkapott a kátrányos szenvedés, egy perc múlva pedig már rendkívül nyugtalanított a pszichopata kínlódás. Az amcsik sludge/doom alapú zenéje igazi underground műalkotás. Rendkívül nehéz hallgatni való, ínyenceknek készült.

Ezzel a stílussal kapcsolatban ugyanolyanok az érzéseim, mint a power metal esetében - kiugróan egyedinek kell lennie az egyéni teljesítményeknek, és az összképnek is, hogy ne dobjam örökre a sarokba az adott albumot, illetve bandát. Nos, a symphonic metal stílusban számomra az Epica az etalon, ők még nem adtak ki rossz albumot. Ritkán hallgatom őket, de amikor olyan kedvem van, simán jól tud esni a zenéjük, Simone pedig egy igazgyöngy a palettán - hangban és külső megjelenésében egyaránt! A Seven Spires lemezénél már nagyon vártam a végét, és nem igazán volt emlékezetes dal, ami megragadt volna bennem. Lehet, hogy még meghallgatom, de ezerszer inkább Epica!

Nascence-szel együtt, Nagaarum otthonában volt szerencsénk (?) megismerni (de akkor még csak alig félfüllel meghallgatni) ezt a kazettát, vagy annak egy részletét. Akkor azt mondta Naga, hogy a fickó sem veszi magát komolyan, és ez a komikus (?) jelleg szándékos. Naga jópofaságnak hívja, amit megértek, viszont a 25 éves Delano Mattox szerintem igenis komolyan veszi magát. Elég csak megnézni figyelmesen a borítót, megnézni a lyric videót a YouTube-on. A komikus éppen az benne, mennyire komolyan veszi a dolgot, miközben borzasztóan (= mások szerint bájosan) amatőr mivolta miatt teljesen komolyan vehetetlen. Mindegy, tulajdonképpen jobb az (szerintem), ha valaki eltökélten hisz abban, amit csinál. Sokkal rosszabb lenne, ha még viccet is csinálna belőle; annak tényleg nem látnám értelmét. Ha a zene kedvemre való lenne, nem is zavarna a külsőség annyira, csak hát a zene is a borító minőségének szintjén van. Ez nagyon messze van attól, amit én élvezni tudok.

Rég hallottam már ilyen fárasztó agytekervény-elburjánzást. Az utolsó dal tetszett, a többi meg olyan, mintha kihajítottak volna egy zsák hangjegyet a tizedikről, mint a tollat, és vitte a szél mindegyiket össze-vissza. Kohézió semmi.

Nincsenek kimondott csúcspontok a lemezen, bár ez nem is az a zene, amelyre felkapja az ember a fejét, ugyanakkor a blackgaze, shoegaze, post-metal berkeken belül is lehetne ennél maradandóbbat alkotni. Az Alcest továbbra is minőségi és szép; ami szól, az megfelelő pillanatban tud hatni (a hónap talán egyetlen esős vasárnap reggelét választottam az elmerülésre), de nem hat annyira, mint amennyire szeretném.

Nem hozzám szól az effajta (többnyire galoppozós és olykor melodramatikus) power metal. Ez már ízlés kérdése. Vannak rajta érdekes progresszív momentumok és szerintem stílusában amúgy nem rossz (a Vida Seca első fele viszont kiborított rendesen). Hogy mennyire maradandó, döntsék el azok, akik sok ilyesmit hallgatnak.

A chilei Kreator nem elégszik meg azzal a törekvéssel, hogy Mille Petrozzáékra hasonlítson, hanem ezen a szűk kereten belül mindent megtesz, hogy saját hozzájárulásával inkább gazdagítsa a thrash (ős-thrash) metal színteret, mintsem hígítsa azt. Megjegyezhető témákat is felvonultat a banda, az intenzitás és spiritusz megléte nem kérdés, ám mindent szigorúan a kereteken belül tartanak a fiúk.

A disszonáns lemezekre jellemző borult hangulat mindenképp megteremtődik, és van zeneiség is a lemezen. Tehát nem csupán stílusgyakorlatról van szó, több számban is egyértelmű törekvéseket hallok a dalok karakterének építésére. Nos, mindez egy (amúgy nagyon korrekt) 7-esre elég.

Nekem Mike Browning hangjával sosem volt bajom, persze kicsit megkopott a megismételhetetlen The Key óta, (34 évvel ezelőtti lemezről van szó, nem meglepő?) ám ez a szótagolás Browning védjegye, enélkül nincs Nocturnus (A.D. sem), csupán az erőt hiányolom mögüle. A szinti ugyanez a kategória, ez abszolút Nocturnus hangulat. Szerintem, ha az ember akarja, működik a nosztalgiafaktor, de az a baj, hogy a The Key és a Thresholds mesterművek árnyékában zenélnek és nem lépnek annak a szintnek a közelébe sem. A nosztalgia nem elég. Ha őszinte akarok lenni, ezt az egész A.D. dolgot el sem kellett volna kezdeni. A Nocturnus legenda, és az új felállás csupán kicsorbítja ezt a nevet, még akkor is, ha azért nem vállalhatatlan, amit csinálnak. Egyszerűen nincs meg a kellő nívó ehhez a névhez.

Stoner rock HC-s vokállal, franciául. A műfaj kedvelőinek.

Én potenciálisan vevő vagyok az efféle súlyos dolgokra, de a Body Void is félig-meddig abba a hibába esik, hogy a szurkos, sanyargató riffek, témák és az azokra rátelepedő hangulati eszközök(nek nevezett fertelmes mérgesgázok) nem alkotnak kerek szerzeményeket, amibe kapaszkodni lehet. (Lásd a számomra továbbra is etalont jelentő Death Mask albumot a Lord Mantistól.) Hömpölyög, dohog, mázsás léptekkel zúz, tapos, mar és kínoz? ami rendben is van, csakhogy mindegy, melyik szerzeményt hallgatom: a Cop Showt, a Divine Violence-t, vagy a címadót, ugyanazt a hangmasszát kapom. A hangulat megteremtése nem elég?

Az én álláspontom is illeszkedik Blackzone, srppk, Nagaarum és nascence véleményéhez. Amikor az énekespacsirtánk elkezd magasan visongva hisztizni, úgy érzem, versenyezhetnének a legirritálóbb album kategóriában is.

Én annak idején a 90-es években a klasszikus extrém metál nevek mellett a genyószívódisztroy punk válogatásokon és egyéb nagyferó produkció által kiadott/forgalmazott alter csodákon szocializálódtam. Szóval nálam egyfajta bevésődés, hogy rajongok a bájosan amatőr cuccokért, régi és új demókért, nekem a bandcamp rejtett bugyrai igazi kincsesbányák. A Spife kiadványa nagyszerűen ötvözi az általam igen sokra tartott Summoning stílusát a punkosan beleszarós, amatőr attitűddel, létrehozva ezzel egy egészen egyedi hangulatburkot, ami nálam nagyon betalál. De abszolút megértem, ha valaki foggal néz és nem érti, miért jó ez :)

Én értem, hogy ha nem szeretitek a direkt szar hangzást, de ez egyszerűen nem szar hangzás :) Az, hogy a keverésnek megvannak a sajátosságai és nem az egyen COF/DIMMU és/vagy ezredik ugyanolyan svéd black hangzást követi, az nem egyenlő a szar hangzással. Minden hangszer tökéletesen kivehető (még a basszgitár is), gyönyörű organikus megszólalással rendelkezik, szóval ezt a szar hangzás dolgot nem is tudom értelmezni. Nem én ajánlottam ezt a csodálatos pszichedelikus, sötét utazást, de hálás köszönet érte. Ez valami brutálisan jó cucc.

Azért egy vidám vasárnapnál jobb, de sajnos nem sokkal. én konkrétan szétuntam az egészet. Egyébként műfajában teljesen ok, nekem inkább ezzel a lebegős ilyen-olyan gézekkel van bajom.

Én a mai napig veszem a Rhapsody of Fire lemezeket, ha kijön egy, szerintem ők a legjobbak ebben a műfajban. Az Angra nem volt meg eddig, de nekem is rögtön a Rhapsody jutott eszembe a zenéről. Viszont a Vida Secától kezdve nagyon belassul az album és csak a Generation Warriors erejéig támad fel kicsit. Hiába, ebben a műfajban azt szeretem, ha végig galoppozzák a lemezt.

ez megbasz

Nem annyira kaotikus, mint a BAN, viszont kevésbé érdekes. Nem zavart, a háttérben elmérgelődött a lány, de nem lesz visszatérő.

Én szeretem az ilyen szintis cuccokat, a Bal Sagothban volt még ennyire túltolva. Összeségében tetszik a lemez, viszont a fura vokált sajnos én sem igazán értem.

Nekem ez az egész műfaj totál semleges.

Igazi baromállatok, jó értelemben :) Jó hangulatban kapott el, pont erre vágytam.

Az intro és az első dal közben azt gondoltam, ez nagyon jó lesz. Giccs van, de hát az a műfajjal jár ugye. Aztán jött az Almosttown, ami elég kiábrándítóan semmilyen. Aztán még volt pár jó pillanat, de sajnos az összkép valahogy elég szürke lett. Több esélyt adtam neki, de egyre kevésbé tetszett, szóval abbahagytam.

A black metal és a dungeon synth bizonyos alfajai pengeélen táncolnak a horror és a komikusság között. Számomra ez nem csökkenti az értéküket, mivel ez a komikusság nem az a fajta, amit a kocsmaviking metalbandák produkálnak. Az ugyanis jópofizás, amit a Spife csinál az viszont jópofaság. Előbbinél lerí, hogy "hű de szeretnék vicces lenni". Itt viszont az jön át, hogy az arc meg merte csinálni. Természetesen a külsőségek mellett a zene is nagyon bejön. Tökéletesen bizonyítja, hogy a dungeon synth a black metal egyik alfaja. Ahogy Mikinél, nálam is díszhelyen szépeleg ez a csudajó borítós kazetta.

Na jó... Az ötödik dalnál elvesztettem a fonalat, és nincs is kedvem megkeresni. Ez többségében teljesen céltalan és értelmetlen időhúzás... Sehová nem tart. Így elég könnyű összerakni egy lemezt.

Ritka pillanat az, hogy én egyetértek King Diamonddal, de most tökre leírta a lényeget erről a lemezről. Olyan volt, mintha egy vidám vasárnapos gyűlésre mentem volna el.

Az Angra nem egy világhírű banda? Csak mert keveslem az supporter ikonokat a Bandcampen. Igaz, 12 dolcsiért adni egy digitális letöltést azért a durva szint. Nem annyira kortárs zene ez már, de nem mondom, hogy nem szórakoztam jól. Különösen a nem csak technikás, hanem izgalmas dobtémák jöttek be, meg a fretless basszus. Én nagyon szeretem a remegtetett éneket, így pl. a 70-es évekből David Byron vagy Ian Gillan is nagy kedvencem, de a Fabio Lione néha túltolja. Tudom, a Byron is, de az valahogy más. Az Scenes-szel bezárólag az általam is rajongott Dream Theater jobb pillanataira emlékeztet időnként.

A Toba egy vulkán volt 75 ezer éve, ami részleges kihalást okozott a kitörése miatt. Kis híján az emberiség is eltűnt a Földről akkor. Ha 1000 köbkilométernél több anyagot okádik ki egy vulkán, az már a szupervulkán kategória. 50 ezer évente van egy ilyen kb., szóval már késik... Holnap lesz. Ma egy hatalmas és állati mély tó van a kitörés helyén. Zenében valahogy így képzelném el ezt az eseményt. A lemezborító fergeteges. A hangzás eszményi. Az első dal egy kicsit gyenge a többihez képest, ezt leszámítva kibaszottul jó.

Nem tudom, mi szükség van erre a projectre, tekintettel arra, hogy a Blut Aus Nord is szinte tök ilyen lett mára. Na jó, itt van egy női ének is. Amúgy mostanra kezd totál elegem lenni Vindsvalból, mert a BAN korábbi tökéletes receptjéből, miszerint feszültségkeltés - feloldás, utóbbit már kihagyja. Az utolsó tételben van valamicske ilyesmi. A káosz nagyon jó dolog, ha utána akusztikai orgazmust okozó feloldással zárjuk. Az enélküli káosz viszont olyan, mint a koitus interruptus. Maradok a régi dolgainál, ezeket meg meghagyom másnak.

Semmit nem mozdított meg bennem.

Nem rossz anyag, bár nálam előjött a szokásos stonerbe belefásulás jelensége. A műfaj eléggé kötött szabályokkal működik, legfőképpen a gitárok unalmasak. Van pár hang, amikől szinte sosincs lényegi elugrálás. A vérbeli stoner zenét két húron el lehet játszani. A francia nyelv érdekes, és fura ebben a közegben. A rappelős megoldásoknál, és pár gitársikálásnál néha beugrott a Rage Against The Machine.

Rossz értelemben is baromállatok. És olyan rondák, hogy rájuk kerestem. A legsúlyosabb arcnak állati jól áll a Thunderbird basszusgitár. Mást nem is tudnék hozzá elképzelni. Az ének tök olyan, mintha Charlie Fell tolná.

A korlátos dalszerzői képesség, az, hogy a sablonokon kívül mást nem nagyon tudnak hozni, még elviselhető alapjában, de ez az émelyítően túltekert szentimentális ének teljesen tönkreteszi azt a kevés élményt is, amit a lemez nyújtani tud számomra. Férfi és női részről is giccshalom.

A borító ultra gagyi. Magát a zenét is tulajdonképpen ez az amatőr hozzálllás (és nem túl komolyan vétele a szituációnak) teszi sokkal bájosabbá a többi hasonszőrű társánál. A gitár valahogy itt más, mint a többi dungeon synth anyagnál, kevéséb black metálos. Sőt, a szinti néha a 80-as években fénykorát élő (és azóta már eltűnt) gitárszerűen nyakba akasztott hangszer szinti futamainak nosztalgiáját hordozza. A műfaj nem áll közel a szívemhez, viszont ez az anyag most saját meglepetésemre se hat rossznak.

Nem volt izgalmas, inkább már-már zavaró. Megannyiszor belefutottam már a bandába, de mindig hamar elváltak az útjaink.

Az Alcest a post metál/shogaze vonal egyik legálmodozóbb bandája. A sok pokoljárás, borzalom massza és kozmikus horror után egy jól eső zöld teaként hat az Alcest. Nem akar megváltani, nem erőltet semmit, csak csendesen repül. Azzal én is egyetértek a többiekkel, hogy itt most nincsenek igazán kiemelkedő pontok; nem úgy, mint a pár évvel ezelőtti a Spiritual Instincten, ami talán az eddigi csúcsteljesítménye a bandának. Ettől még egy kellemes hallgatni való. Az album talán lemaradandóbb tétele a L'Enfant de la Lune.

Ilyen az, amikor a klimaxoló nők és a szakállás, sörszagú primadonnák nem tudják kontrolálni az érzelmeiket. Ez csupán a kisebbik baj, viszont ehhez társulva a zeneszerzési tehetségük sem tudja felemelni őket a "bűnös élvezet"-kategóriába, mint ahogy az történt a Rhapsodyval.

Bunkó, tahó, bbbbböszme; a thrash metálhoz ez a fajta primitívség az egyik legjobb párosítás. Összességében mégsem tudott hosszútávon lekötni. A daloknak nicsen meg a megfelelő íve, túl egysikúak, nem akarnak igazán felrobbani.

Ez egy nem rossz anyag, a hangulat kifejezetten tetszett. Maguk a számok viszont nem túl emlékezetesek.

Pontosan ilyen, amikor valaki egy drága, kiváló minőségű whiskyt ad ajándékba egy prosztó embernek, majd a szeme láttára az illető felönti azt kólával. Valahogy így születhetett az operett is az operából. A Nocturnus AD tagjai minden bizonnyal túl sok Death-et és Voivod-ot hallgattak, majd úgy gondolták, hogy ezt lehetne jobban is csinálni. A gitártémák tagadhatatlanul jók, viszont amit köré szőttek, attól felmegy a vércukrom. Ennyire émelyítő szinti és elektro hatásokat beleszőni nem is lehetett volna. A nyomorult frontembernek meg valaki szólhatott volna, hogy se énekelni, se hörögni, se károgni, de még csak thrash metálosan acsarkodni sem tud. Jobbára olyan a vokál, mintha valaki egy üveg sör után böfögőgörcs közepette próbálná szavalni a dalszöveget, aminek eredményeképp minden sor vége elnyújtott; a szerencsétlen "énekes" minden sor végére kifogy a levegőből. Ha a szintifutamokat és az énekest kihagynák, akkor ez egy egész pofás zene lenne.

A borító alapján már tökéletesen belőhető a műfaj (spoiler alert: stoner desert rock-metal). A francia nyelv használata biztos sokakat fintorgásra fog késztetni, nekem viszont bejön ez a részeg francia óbégatás (néha rappelés). A zene és főleg az ének miatt a tahóság-mutató meglehetősen kileng, és bizony ez adja a fő báját az egésznek. Egyetlen negatívum, hogy szinte az összes szám nehézkesen akar beindulni, sokszor még olyan esetlen is, azonban a számok végére nagyon bepörög a hangulat. Kellemes hallgatni való...

Ha imádtad a Lord Mantis vagy a Pyrrhon munkásságát, akkor itt a lehető legjobb helyen jársz. Rettenetesen nehéz egy zene (zene?). Viszont nem úgy mint a neutroncsillag sűrűségű agymenése a Meshuggahának, vagy mint a földbe döngölő death metálja a Morbid Angelnek, hanem konkrétan itt kátrányba ragadva éreztem magamat, fojtogat a bűz, mozdulni se bírok. Sokaknak ez meg fogja feküdni a gyomrát. A kakofinia közeli szólamok, az ipari ridegség és a végetelen száraz hangzás kirohasztja a hallójáratokat. Csodálatra méltó, hogy hogyan képsek egyesek ilyen hangulatot ennyire tökéletsen megkomponálni, nincs egy felesleges zaj foszlány, minden torz basszus futam tökéletsen időzített. Utálod? Helyes, tedd, mert ez a zene utálatra méltó, förtelmes.

Amit az Angra albumához írtam, azt inkább ide kellett volna. (Most ezek után értékeljen újra az Angrát?). Ez egy merő giccsparádé, musicelbe oltott metál elemekkel. A zeneszerzők tehetségtelensége és a "művészek" mértéktelensége szinte már csodálatra méltó. Az Operettszínház rendszeres látogatóinak szokott ilyenre nedvesedni a bugyija. A végeredmény egy förmedvény, az utóbbi idők egyik legirritatívabb albuma.

Lehet úgy is zenét készíteni egyszerű eszközökkel, hogy közben érzi az ember, hogy mégis profi az eredmény. Itt viszont túlságosan sokszor üti fel a fejét az amatőr jelleg, ami számomra zavaró. Meg-megbicsaklik a zene, rémes a károgás és a hangszerhasználat is elég gyakran suta. Az alkotó biztosan remekül lubickol a saját maga kreált világában, de nekem ez a lemeznyi utazás még sok is volt.

Számomra a 7. és a 9. tétel kiemelkedik a káoszból. Ott éreztem, hogy valami kézzelfogható koncepció mentén haladunk. A lemez többi része avantgárd ötlethalmozás, amibe nem sok kapaszkodót találtam.

A Spiritual Instinct albumhoz képest gyengébb, erőt vesztett. Sodornak a dallamok, de nincs benne mélység, fogósság. Mintha csak lebegnék egy nagy virágos rét felett és közben a messzi délibábos távolba révedek.

A Rhapsody nekem kimaradt tokkal vonóval, ahogy az Angra korábbi munkássága is. Értékelem, hogy a zenében próbáltak a sablonerdőből néha kijutni, de az énekes engem csak idegesített.

Van a dél és közép-amerikai thrash bandáknak egy olyan jellegzetességük, hogyha meghallja az ember a zenét, már sejti, hogy ebből a régióból származhat az adott zenekar. Amikor az ötödik számban ?betáraznak?, már gyanítottam, hogy a zenekari képeken is töltényhevederek feszülnek a csípőkön. Hű követői a 80-as évek teuton thrash zenekarainak.

A Blut aus Nord 20-as években kiadott anyagai nem győztek meg, de Vindval ezen projektje már sokkal emészthetőbb, annak ellenére is, hogy a lemez majdnem egészét a disszonáns hangok uralják, és a mélyfekete hangulatba maximum csak szürke árnyalatokat kevertek. Szóval eléggé lesújtó, rémisztő, ijesztő a légköre a lemeznek, valahogy én mégis vissza-visszatérek hozzá megjelenése óta.

Érdekes egy szörnyszülött, annyi szent. Én jobban szeretem az olyan bandákat, zenészeket, akik nem ugyanazt a stílusú zenét készítik évtizedeken keresztül, hanem mernek újítani. Ezt a Nocturnus AD meg is teszi, még akkor is, ha a végeredmény nem éppen kielégítő. A technikás death metal alapra itt sok minden rakodott le: szimfonikus betétek, Anthrax-es thrash riffek, avantgárd hatások. Összességében kaotikus. Kíváncsi lennék, mit akartak ezzel a lemezzel elérni az alkotók.

Engem is magával ragadott a srácok hozzáállása, mondhatni, hogy ?táncba vittek?. A zene azért annyira nem kafa.

Súlyos atmoszférát teremtettek, de nekem nagyon hiányzott belőle a zeneiség.

Leginkább egy színházi darab zenéjeként, vagy romantikus rajzfilmben tudnám elképzelni a hallottak nagy részét. Az énekesnőre igazán rászólhatott volna a producer, hogy ne énekeljen olyan magasan, mert a hangja gyakran nem éri utol. Ez stúdiólemezen több, mint ciki, élőben pedig még nehezebb feladat lesz megfelelően előadni.

Ez a regi oldal. Itt ne pontozzatok, el fog veszni!

2024. augusztus 31.													∑:
1.		Mayhemic Toba	7	6	7	9	7.5	7.5	9	10	7	6.5	7.7
2.		Body Void Atrocity Machine	3	7.5	9	8	6.5	6.5	8	8	9	5	7.1
3.		Eitrin Eitrin	6	6.5	7.5	7	7.5	7	6.5	6	7.5	8	7
4.		Alcest Les Chants de l'Aurore	4	7.5	6.5	7.5	9	7	5	4	8	7	6.6
5.		Krallice Inorganic Rites	3	7	6	8.5	9	5	9.5	4	5	5	6.2
6.		KAHFA Le poison & la reine	1	7	7	6	8	5	6	7	7.5	7	6.2
7.		Angra Cycles of Pain	7	7	6	8	3	6	7	7.5	4	5	6.1
8.		Spife The Death of Morodenithrall	2	6.5	6.5	7	5.5	4	9	9	7	4	6.1
9.		NOCTURNUS AD Unicursal	6	6	4	6	6.5	6.5	7	5	5	6	5.8
10.		Seven Spires A Fortress Called Home	9	6	3	4	5.5	3	6	3.5	1	4	4.5
∑:			5.1	6.7	6.3	7.1	6.8	5.8	7.3	6.4	6.1	5.8	6.3