Nem rossz, de én semmi kiemelkedőt nem hallottam benne/bele. Egyszer-kétszer meghallgatható, aztán beteszek valami mást.
Erőt próbáló feladat volt egyszer is végighallgatni, az biztos. Azok a részek tetszettek a legjobban, amikor nincs benne ének, vagy legalábbis az a nagyon kevés tiszta ének van, ami nagyon ritkán fellelhető. A többi, ez az acsarkodás borzasztóan idegesítő. "Versenybe" szállhat a Chat Pile-al, hogy melyik készíti ki hamarabb az embert. A kimaradt lemezek legalább fele bekerülhetett volna ahelyett, hogy 3 grind lemez is bent van, legalább színesítették volna a kört...
Ez a kicsit több mint 31 perces lemez egész jól indult, csak hát mintha egyetlen hosszú számot hallgattam volna, olyan szinten monoton és unalmas, valamint egy idő után rendkívül fárasztó is volt.
Hiába hallgattam meg vagy 3x-4x, mindig olyan szinten unalomba fulladt, hogy hihetetlen. A hangszeres tudás az ott van - igaz, én nem vagyok annyira elájulva tőle, mint mások, mert voltak már ide beajánlva sokkalta jobb, nagyobb hangszeres tudással rendelkező bandák (jó példa pl. az Origin). Az, hogy csaj hörög, megint csak nem újdonság, hallottunk már ilyet - jobbat is. Ez nálam az elmegy kategória.
Remek szimfonikus black metal anyag, ahogy azt szinte mindenki írja. Nem ismerem a korábbi lemezeiket, de majd meghallgatom, ha lesz időm. Számomra is megidézte a '90-es évek második felének néhány alaplemezét a stílusában, a billentyűk, darálások, meg úgy az egész egyben kifejezetten minőségi.
Úgy isten igazából két dolog tetszett az egész lemezen: a szaxofonos és a jazz-es részek. A többi az a 112 egy tucat kategória.
Kellemesen indult, aztán ahogy haladt előre a lemez, egyre unalmassabbá vált számomra. Feleslegesen túlnyújtott számok, a 36 perce ellenére is fárasztó, unalmas egy idő után. Nem rossz, de ez az elmegy kategóriánál nem több.
Ezen a lemezen vannak értékelhető dalrészek, de teljes egészében egyik dalt sem tudnám kiemelni. A nagyon dühös, agresszív ordibálós ének helyett nekem is sokkalta jobban tetszett amikor tisztán énekeltek. Azok a részek jók, a többi nekem nem igazán jött be. Zeneileg nem rossz, de a vokál sokat ront rajta, illetve a stílus sem fog sose a kedvenceim közé tartozni.
Nem tudom, utoljára mikor idegesített valami ilyen szinten, mint ezt hallgatni. Borzasztó ez az idegbeteg rikácsolás, amit ezek a vokalisták valamiért biztos nagyon keménynek és extrémnek gondolnak - holott csak szimplán idegtépő, igaz, lehet, hogy pont ez vele a céljuk, hogy idegtépő legyen, aztán hátha valakinek még ez is tetszik vagy bejön. Számomra értékelhetetlenné és élvezhetetlenné teszi a produktumot, csak kb. a fejem fájdul(t) meg tőle.
Szinte tökéletes múltidézés, ami ugyancsak nem akarja megváltani vagy megújítani a világot - ha már oly sokszor el szokott hangozni ez egyéb más lemezeknél is... Sokszor meghallgattam, az előző albumokat is, teljesen jók (ennek jobb, tisztább a hangzása, mint a korábbiaknak). Erről először a Spirit of Death számmal találkoztam, ami számomra a lemez legjobb dala. Talán lehetett volna benne több olyan kórusos refrén, mint az előző, Myth, Magic and Steel címadó dalában. Stacey Savage kisasszony hangja pedig tökéletesen illik a koncepcióba, a zenéhez, amit én egyáltalán nem hallottam hamisnak, erőtlennek, vagy bármi ilyesmi. Szórakoztató faktort nézve tökéletes, zeneileg pedig dögös.
Ezt bőven elég volt egyszer is meghallgatni. Zeneileg punk/hc/grind keverék, ami egyébként rendkívül egysíkú, szövegileg meg még vagy százszor is elmondhatták volna a dalokban, hogy "Az ország, ahol minden szar!". A vokálnak nevezett idegesítő ordibálás borzasztó, nem lennék egy ilyen banda közönségének a moshpitjében egy koncerten... A jogos társadalomkritikát itt is elfogadom, de mennyivel jobban és minőségibben csinálta ezt a Beerzebub nem olyan rég beajánlott lemezén... (műfajtól teljesen függetlenül értve)
Zeneileg nem volt vele gondom, a vokálról sajnos ez már nem mondható el. Nem idegesített, a háttérben elment.
Jó volt hallgatni, profin összerakott anyag. Az pedig külön dicsérendő, hogy egyszemélyes projekt létére (+ a session dobos) ilyen minőségi anyag született. Néha itt-ott számomra kicsit a kelleténél jobban leült, de ez legyen a legnagyobb gondom. Gondolom a korábbi lemezek sem lehetnek rosszak.
Az Aurora és az Elysian Fields a lemez két csúcspontja szerintem, az előbbi a hangulatos, sötét, de elmélyülést hozó percek miatt, az utóbbi pedig a remek vokáltémák, dallamok miatt. Nívós black metal lemez, tartalommal feltöltve. A megszokott gyors sikálások nálam nem mindig tartották fenn az élvezetet, de ez maradjon az én bajom.
Ez a fajta punk/grind számomra már több értéket rejt, mint az Another Way, bár továbbra sem lesz kedvencem a műfaj. Jó azért észrevenni, hogy az acsarkodás és kapkodás közepette volt idő hangulati elemeket és néhány fifikás témát is elrejteni a dalokban. Nem eget rengetően kiemelkedő, de panaszra semmi ok. Korrekt anyag a maga stílusában.
Old-school grindcore stílusgyakorlat. Kellemesen nosztalgikus hangzás, de a változatosság teljes igénye nélkül.
Az underground sötétebb berkeiben jártas rókák már tudják, hogy egy disszonáns death metal anyag megismerése kipihentséget és türelmet követel a hallgatójától. Ha az ember felteszi a fülest, onnantól figyelni kell, majd neki kell futni még egyszer és még egyszer. Ha szerencsénk van, a tüskés páncél alól aztán egyre tapinthatóbb és barátságosabb elemek bújnak elő, és lassan beérik a lemez. Ez a helyzet az Anachronism új albumával is. Sok minden történik ebben a 33 percben és szerintem megéri a ráfordított időt. A Prism és a Source már első hallgatásra is nagy élmény, ezért érdemes azokba kapaszkodni, míg az ember kihámozza a többit. A 8-as a minimum, amit a Meanders megérdemel.
Bár többek között elsőnek talán a Dimmu Borgir jut eszembe a banda hallatán, úgy érzem, hogy egy olyan korong, mint amilyen az As in Gardens... valahol a black metal irányzatok metszéspontja körül helyezkedik el; egy Emperor, Behemoth vagy akár Marduk rajongó is megtalálhatja a szeretnivalót ebben a komoly anyagban, mert semmit sem vittek túlzásba. És bár rettenetesen gyors az album, mégis sikerült változatos színezettel felruházni a dalokat. Én nem sok ilyet hallgatok, ezért nem véletlen, hogy a kimértebb, death metalosabb témákat is megvillantó Wine into Water felé kacsingatok leginkább, de az biztos, hogy az egész lemez profi munka.
Szerintem egyszerre szeretnének hagyományos és újszerű black metalt játszani, de ötletek híján hozzányúlnak mindenféléhez, hátha azok feldobják a lemezt. A szaxofonos részeknél határozottan ezt érzem, azonban vannak időnként jobb pillanatok is. Ahhoz viszont kevés, hogy a végeredmény ne sikkadjon el a szürkeségben.
Az ember bőre alá alattomosan bekúsznak ezek a remek heavy/doom riffek; igaz, aki szereti az ilyesmit, könnyen rá tud hangolódni. Az énekes orgánumát valóban nem lehet a Spiritus Mortis-szal egy ligába tenni, azonban kellemes és simogató, ráadásul remekül passzol a zenéhez. Az összhang és a műfajhoz szükséges affinitás megvan ahhoz, hogy a Lord Mountaint megjegyezzem magamnak. Engem újra és újra magához csalogat a lemez.
Sok kedvenc gitárhangzásom van, de ez az egyik. Szinte felszántja az agykérget. Akiket sem az Inter Arma, de még a Lord Mantis sem kerget ki a világból, azoknak itt egy dallamokkal és harmóniákkal is operáló mocskos sludge szörny. Mivel a két említett zenekar neve az én életemmel már teljesen összeforrt, ezért az Ether Coven zenéje előtt tárva nyitva áll az ajtóm. Minőségi cucc.
Elég meghallgatni a Corrections House nevű zenekar Last City Zero lemezét, hogy kiderüljön, hogyan kell kreatívan, ötletekkel és iszonyatos hangulattal teli lemezt készíteni a realitásról, a mocsokról, a világvégeérzésről. Persze, a Chat Pile egyeseknél betalál majd, mások menekülni fognak tőle. Én már hallgatom is a Corrections House említett mesterművét, hogy elfelejtsem az itt hallottakat...
Azonkívül, hogy korrekt heavy metal lemez, nem sok mindent tudok elmondani róla. A női énekessel működő okkult heavy metal bandák száma megnőtt az utóbbi években, és én is megszerettem néhány előadót (az Occultation nagy kedvenc!); a Savage Master is még a jóleső hallgatnivaló kategóriába tartozik, de ennél nem több.
Nem mondhatnám, hogy rajongok a punk életérzés iránt, és a grindcore-t is csak módjával, kreatív formájában vagyok hajlandó elviselni (az alapvetések kivételével). Ennek ellenére megértem a frusztráltságot, a rendszer elleni lázadást (ez a zene mindig is erről szólt) és a szükségét is az ilyen dühkitöréseknek. Én kötődni nem tudok hozzá, de szerintem nem csupán zajhalmaz az Another Way lemeze. Helyén kell kezelni. A borzalmas utolsó ?dalt? azonban soha többet ne halljam!
Nem mondanám, hogy nincs mire felkapnom a fejem. Az sem zavar, hogy nehezen emészthető, és ráadásul jellemzi egyfajta elborultság, amit szintén pozitívumként említek, de valahogy úgy vagyok vele, ahogy Blackzone megfogalmazta. Futok én is a szerelvény után...
A Saor nehezen behatárolható muzsikájában a black metal csupán a festményt körülvevő díszkeret. Annyi minden belefér magába a kompozícióba, az északi, folkos harmóniáktól, a szövevényes dallamokon át egészen a súlyos heavy metalig, a letisztult, érett hangoktól a szélsebes fekete fémig, hogy nehéz kivetnivalót találni a lemezben. Valóban a kör legjobbja!
Nem a szívem csücske a grind műfaj, de a jelen körben beajánlott, ezen stílusban alkotó bandák közül még a Cloud Rat tetszett a leginkább. Emelték az album színvonalát a darálás mellé bekerülő színesítő elemek, de még így is sokszor nagyon egybefolyónak tűnt az album. Én ezt a fél órás játékidőt megéltem vagy egynek. A vokál hosszú távon brutál leterhelt.
Olyan szempontból egyszerű kikalkulálnom a lemezre adott pontot, hogy tökéletesen be tudom lőni a körben szereplő két másik grind anyag közé. Még mindig nem kenyerem a műfaj, és nagyon hiányoznak a lemezről a színesítő elemek, amik miatt bármi meg tudna fogni ebben a zsánerben.
A Meanders 2023 elejének egyik(!) legjobb dissodeath albuma, és már most meg merem kockáztatni, hogy ott lesz az év végi listámon is. Fura, hogy sokan a technikai megközelítést emelték ki a lemez kapcsán, én sokkal inkább a disszonancia és a kísérletezős, improvizációs megoldások irányába látom elbillenni a mérleg nyelvét. Persze, nem egyszerű anyag, de hát ebben a műfajban mi az? A hangzást és keverést egyszerűen imádom, nekem rengeteg hozzátesz ez a zenéhez, valahogy szépen kidomborítja a kidomborítani való motívumokat, szellőssebbé téve az egészet. Valóban az album második felét érzem én is erősebbnek, nem mintha az első része ne lenne teletömve izgalmas felfedeznivalókkal. A szövegek kicsit bugyuták egyedül, más negatívumot nem tudok felhozni.
Még egy hónap sem telt, hogy megjelent volna az album, mégis úgy érződik, mintha már ezer éve ismerném. Nagyon könnyen rá tudtam hangolódni a témákra, a szövegekre és tényleg egy-két hallgatás után kellemesen megtelepedtek hallójárataimban a szinti-futamok, a riffek, a dalszövegek. Nem akarom, hogy degradálóan hangozzon a következő kijelentés, de egyszerűen a lemez hozza a megbízható SoM minőséget, és egyszerűen most ezzel jobban rezonáltam, mint a többi, amúgy szintén kurva jó black anyaggal a kiadó repertoárjából. Az előző, Cosmic World Mother is bejött, de a jelen album részemről köröket ver rá. Minden kétséget kizáróan a top januári megjelenések között tartom számon az As in Gardens, so in Tombs-ot.
Kezdem a negatívumokkal, mert szerencsére azokból van a kevesebb. Úgy érzem, a szuper jó énektémák megkívánták volna, hogy az énekes igazán kieressze a hangját, vigyen bele egy kicsit abból a giccses, túlzottan heroikus attitűdből, ami amúgy átjárja az albumot. Ehhez képest Swanson vokálja nekem fájóan visszafogottnak és "gyengének" érződött. A másik pedig; THE OATH is eight tracks of top-notch heavy metal and doom. Na ez egy big fat lie, ugyanis a Beyond the Frozen Sea nem számít! :D Pozitívum viszont, hogy az album keverése eszméletlen módon bejön, annyira király ilyen tisztán hallani mindent. A gitártémák és a számok felépítése is ínyemre való, illetve az album tökéletes módon képezi le azt a vintage-fantasy hangulatot, amit céljául tűzött ki. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy egy első albumról van szó, akkor meg igazán nem lehet komoly panasza a zsáner kedvelőinek. Én nem mondanám magam a műfaj nagy rajongójának, de ez az album még így is el tudott varázsolni, és mi számít igazán, ha nem ez? :)
Brutálisan széles skálán mozog a lemez, mind zeneileg, mind hangulatilag, mind érzelmileg, mind szövegileg miközben nem érzem azt, hogy bárhol nagyon kilengene, elvetné a súlykot, esetleg olyan szélsőséges spektrumba sodródna, ami tönkretenné az amúgy nagyon egyedi kohéziót. Ez baromi ritka dolog és szerintem nagy teljesítmény. De tényleg, van itt minden; a fájdalomtól, a keserűségen, az elengedésen át a politikai élcig minden (és még csak az első 3 számról beszélünk), de mindvégig mindez hitelesen és valódian prezentálva. Hatalmas meglepetés az anyag, kb. szerelem első hallásra. Az "Afraid and Suffering" szám meg önmagában szerintem egy tökéletes produktum, már csak azért az egy trackért megéri bárkinek elővenni az albumot. A viszonylag hosszúnak mondható, majdnem 50 perces játékidőbe pedig nagyon ügyesen illesztették be azokat a szegmenseket, mikor jól esik egy kicsit lassítani, egy kicsit lebegtetni a témákat, cipőtbámulni...
Szerintem egy év se lenne elég, hogy teljes mértékben be tudjam fogadni és átlátni/átérezni a Chat Pile teljességét, de érzem, mennyi izgalmas és őszinte manír bújik meg a zene mögött. Instrumentális verzióban sajnos jobban tetszene...
Megértem a berzenkedést, a rendszerkritikát, az igazságtalan elvárásokat, amikkel minden ember szembetalálja magát az életben. Megértem, hogy minden szar, és hogy mindenki bassza meg, de az nekem akkor is cringe. Zeneileg so-so, de szövegileg ez egyszerűen gyenge. Az ilyen típusú kinyilatkoztatásoknál a szarkasztikus kritika szerintem ezerszer nagyobbat tud ütni, mint a habzó szájjal történő hiszti. Megértem, de át nem érzem, sőt, néhol egyenesen kínosnak érződik.
Szeretem a black metalt, a kísérletezős, disszonáns megközelítést a zenében és imádom a konceptalbumokat. Mi sülhet el rosszul, ugyebár? Hát nem tudom... A Doldrum zenéje kib*szott fura, de nem a jó értelemben. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak masszív szegmensei az albumnak, amit nem élveztem volna, de összességében akkor sem áll össze a fejemben az egész, mint ténylegesen élvezhető produktum. Úgy érzem, sok hangulatteremtőnek szánt rész abszolút nem teremtette meg számomra a kellő atmoszférát, mintha baj lenne az arányokkal. Kivétel a zárótétel levezető része, annak minden másodpercét éltem. Ja, és ha már konceptalbum, erről azért lehetne ejteni egy pár sort a kommentszekcióban, mert nekem az egész egy lázálomnak tetszett, ami egy olyan rémtörténetbe van szőve, amit egy full betintázott bányász mesél a haverjának a kocsmában egy dupla műszak végén.
A kiszámíthatósága, és a számomra már nem annyira megnyerő pogány metal bandákra jellemző pátoszossága ellenére is kellemes hallgatnivalót biztosított a Saor legújabb lemeze. Hosszú távon nem érzem, hogy le tudna kötni, vagy a szívemhez nőni, de az igényessége mindenképpen értékelendő, figyelembe véve a formáció egyszemélyes mivoltát.
