Ennek a lemeznek a kapcsán is hasonló érzéseim vannak, mint a Chat Pile esetében, ez most nagyon betalált. Iszonyú hangulatos, és hatalmas erő van benne, amit teljes egészében át is tud adni számomra. Nagyon jó lenne élőben megnézni őket. :D (Nekem a borító is tetszik, értékelem, hogy nem klisés.)
Ha ez a tech death jövője, akkor inkább temessük el már most. Inkoherens időhúzás, absztrakt folyam minden szépség nélkül (egyedül a borító esetleg). Nincs "folyama", nincs benne egy megragadható pillanat, számomra nincs benne élvezet. A 3-ast is csak azért kapják, mert nem gyötrelmes, hanem érdektelen időpocsékolás. Lehetne lejjebb, de minden érdeklődésem lenullázódott a banda iránt.
Nagyon kellemes kis ős-doom/heavy metal lemez, kiváltképp élvezetes hangzással és mastering-gel (a basszusgitár egyszerűen tökéletesen szól), és a régi Black Sabbath lemezekre jellemző sármos énekstílussal. Mégha semmi újat nem tettek le az asztalra, bemutatkozó nagylemeznek szerintem jó volt. Ha kicsit tekernek a jövőben az ötleteiken, hogy színesebbé tegyék a témákat (kis kísérletezés, vagy stúdiós jammelés mint az ősidőkben), akkor ezek a srácok még sokra vihetik.
Igazából mindent imádok ebben a lemezben, mióta ráakadtam a bandára nagyon sokszor meghallgattam, de nem tudok ráunni. Esetleg a vokált emelném ki, sokat ad hozzá a már amúgy is folyamatosan feszült atmoszférához.
Kiváló zenészek alkotják ezt a bandát, és elég jó anyagot tudtak volna kigördíteni... de a vokál annyira rossz, hogy úgy érzem teljesen tönkretette a produkciót. Jobb lenne, ha megválnának az énekesnőjüktől, mert ezzel engem például a világból ki lehetne kergetni hosszú távon.
Sajnos az énekkel nagyon nem sikerült megbarátkoznom, sokat levon számomra a lemez élvezeti értékéből. Viszont minden egyéb téren teljesen rendben van. (Ahogy magamat ismerem, lehet, hogy 2 hónap múlva már nem lesz semmi bajom a vokállal, de most tükrözze a jelenlegi állapotot a pontom. :D)
Továbbra is magas minőséget képvisel a "banda", ugyanakkor valamilyen szinten csalódás volt számomra ez az album, nem tudott annyira beszippantani, mint a korábbiak. Pedig már a megjelenésekor meghallgattam, szóval lett volna ideje beérni.
Átlagos léptékekkel megfestett black metal album, semmi több. A germán precízió és elegancia esztétikája lengi be az albumot a stílus ortodox hagyományaihoz híven. A témák talán több változatosságot ígérnének, de nem lehet pálcát törni a lemez minősége fölött. A stílus hívei talán másokat is magukkal csábítanak...
Szuper kiállású grind, nincs ok a panaszra. Talán Marshall néni vokálja b@ssza szét az ember agyát leginkább, de ha a szódát kihagyod a whiskyből, akkor tökéletes. (Véleményem szerint azért az elektronika sajnos nem kárpótolja a basszus hiányát, mert oda még kellene egy tag. A basszus dob sajnos nem megoldás... ) A nóták hossza talán még lehetne rövidebb, de azért senki se számítson eposzi hosszúságú dalokra. :)
Grind, mi más?! Nos, mivel Shane Elwell személyisége talán ismert lehet az arra fogékonyak körében, így az sem meglepő, hogy itt is elég jó tempóban hozza a kötelező formáit. - A szélvész tempók s a zúzda, valamint az elmeroggyant vokálok elég jól nyújtják mindazt amit csak az ember megkívánhat a stílustól. Akik a stílussal most ismerkednek, nyugodtan kezdhetik ezzel. :) Az album további nagy előnye, hogy kompakt. :)
A többiek már szinte mindent elmondtak az albummal kapcsolatban, de azért engedtessék megmondani, hogy Voisard néni részéről valamiféle negatívumot jelezzek. Sajnos a vokálja hosszú inkább fület sértő, mint egyedi, s kevésbé segíti a zene befogadását, mint a Cloud Rat vokalistájé, csak az épp' a másik irányból. Továbbá a tech tech-et nem elég művelni, de jó dalokat is kell hozzá írni. Sajnos a nótákra jellemző hosszas disszonancia felhasználása hallatszik inkább egy jazzes és öncélú zenei maszturbálásnak. Fanatikusoknak kötelező. - Tényleg kár érte, mert a hangszereket elnyomja a közel értékelhetetlen vokál.
A "hagyománytisztelő" szimfó fekete fém kifejezés talán elég sokat visel a nevén, de hát az élet, mint tudjuk, néha igazságtalan. A finn szabadcsapat tökéletesen adja vissza a '90-es évek felé tendáló zsánert, tévedés kizárva. Némi egyéni íz, s lehet magasabb is egy ilyen pontszám. Akit anno a Limbinic Art (meg még vagy másik ezer másik) megbabonázott, ezt tuti két kanállal fogja zabálni.
Nagy, rejtett dolgokat azt hiszem kevésbé találni ezen az albumon, mindenesetre tetszik a hagyományos dolgoktól való elszakadás. Kicsit művészkedő, néhol jazz-es, de szerintem ezt a produkciót bármelyik post black zenekar simán jobban megoldotta volna. Az irány tetszik, de még nem teljes, amolyan kihagyott ziccer szaga van. A témákat jobban ki lehetett volna bontani, s akkor az a pár perc plusz is hosszabb játékidőt garantál. Hangzásában amúgy járható utat képvisel, talán mindenből egy kicsit többet a következő albumra, s akkor nem csak elsiklik a fülünk mellett. Kíváncsi leszek az új albumra.
Többszöri végighallgatás után is hiányérzetem maradt a lemezzel kapcsolatban, pedig jól megírt dalokkal színezik az albumot. - Talán túlságosan elqrvultam, mert itt bizony egy kis kosz, vagy más stílusok felé való kikacsintás sokkal hosszabb életet lehelt volna az opusokba. Persze aki a patika mérlegen adagolt dolgok híve, s csakis az ortodox doom metal híve, az nem fog csalódni. - Swanson bácsi hangja hozza a kötelezőt, de sajnos semmiféleképpen sem nevezhető egzotikusnak. (Mindenesetre a bemutatkozás megtörtént, s ha jó ütemben írják a dalokat, a következő albumra egy teljesen érett albumot fognak összehozni.) Jelen esetben csak azt mondanám, hogy csak fanatikusoknak, de ők érteni fogják. :) A basszer viszont egy állat. :)
Igazi fehérsávos sludge muzsikan és mély, akár csak egy fertő, - ezek ellenére nem is mindig sikerült azonosulnom vele. Az album megoldásaiban szinte tökéletes s jól is esik neki a hangzás. A stílus rajongói tuti zabálni fogják. :)
Igazi noise (noisy) rock. :D Van itt minden: Godflesh, The Jesus Lizard, Korn, meg még ezernyi dolog. Imádni való ez a beteges akusztikai pusztítás amit a hallójáratain tesz a zenekar. Raygun Busch vokáljáról még a Rollin's Band is eszembe jutott, - meg még vagy ezernyi más dolog. A CP igazi kihívásokkal bíró orchestra amelyről nem tudja az ember megállapítani, hogy ketyósok délutáni terápiája, vagy egész egyszerűen művészet. (Én hiszem mindkettőt, végre a hangszerek igazi funkcionális aláfestő kellékei is egy-egy történetnek.)
Igazából nekem a Warlock, vagy a Mercyful Fate jut az egész produkcióról, ami azért elég sokat mondhat a nem ma kezdő heavy metal feelingel kapcsolatban. De ide sorolhatnám még a sajnos tragikus sorsú énekesnővel megáldott modernkori Huntresst is. Szóval arculatilag, hangulatilag teljesen rendben lévő produkcióról beszélünk, de ha a technikai oldalt vizslatom, sajnos eléggé felemás lett a termék. Peak kisasszony sajnos a hangjával teljesen elrontja ezt a jól felépített heavy retro anyagot. Annyira nem vészes, de azért Doro Pesch köröket ráénekel. :)
:) Lásd kritika. :) https://www.femforgacs.hu/another-way-csillagok-kutyal%e2%80%8ba%e2%80%8bncon-2022/
Valahol a Ved Buens Ende neve ugrott be elsőre, de azért vannak olyan fogos témák, hogy ne ragasszunk rá mindenféle bélyeget. Talán a nóták hosszúsága ami némileg magyarázatot kívánna az alkotóktól, mert így bizony néha elfelejtem hallgatás közben, hogy holt tartottam. A post hatások viszont hosszasan elgondolkoztatják az embert, lehet utazni közben.
Furcsa, néhol rendszeridegen hangzása van az albumnak. Ami talán csak a multifunkciós zenész hibája - vagy az én készülékem - hogy mindent is el akart sütni. Számomra ennyi díszítő elem egész egyszerűen túl kórósnak hat.
Semmi kiemelkedőt nem hallottam, nekem ez egy átlagos atmoszférikus black album csak a borítón nem ködös erdő vagy hegycsúcs van. nem rossz, de nem hiszem, hogy még egyszer előveszem
Teljesen semleges számomra, nem nekem zenélnek.
Teljesen közömbös számomra, nem én vagyok a célközönség
Nincsenek dalok. Öncélú bűvészkedés a hangszerekkel. A basszus örökös dunnyogása a végére már elég idegesítő.
Sokszor meghallgattam, tele van jó ötletekkel csak kicsit bő lére van eresztve, emiatt sokszor monotonná válik. Nem szól rosszul, mégis kicsit fátyolos a hangzása.
Sok jó ötlet, de azért vannak üresjáratok is. Nekem a jazz-es szaxofonos részek tetszettek.
Semmi eredetiséget nem véltem felfedezni benne. Korrekt munka de nem nekem szól
Ebből szinte bármikor bármennyit.
Egyszerre vonz és taszít. Egyszer lenyűgöz, máskor az idegeimre megy. Sokat hallgatok zenét az autóban, ott egyáltalán nem működik, csak fülesen keresztül.
Fogták ma retróhullámot és megpróbálták meglovagolni egy számomra üres kliséhalmazzal. Nekem ez nem jön be.
Számomra semmilyen értéket nem képvisel, leginkább undorodom az egésztől.
Elég sok benne az ismétlés, emiatt unalomba fullad, de az utolsó szám jól működött, tetszett a lélekharangok kísérteties hangulata.
Kicsit olyan mint egy morcos Mike Oldfield lemez. Kevésnek érzem a vokált, egyébként gyönyörűen szól.
Számomra ez egy tisztességes iparos meló, semmi borzongás, semmi arcomat letépés, csak szólnak a már jól ismert panelek összapattintva. Kellemes, de van izgibb hallgatni való is, akkor miért ezzel menjen az idő? Schuldigung!
Crissz93 lényegében összefoglalta a lemez minden érdemét. Szeretem, amikor mernek kilépni a keretezésből és odatesznek hangulatot, szétszórnak pár csavart. Mocsok nagy arcon csapás, ami mellőzi a punk igénytelenségét, a grind egysíkúságát, de eggyesíti ezek értékelhető momentumait. Már ami engem illet természetesen. A kör nagy meglepetése számomra, köszönöm az ajánlónak!
Cloud Rat inkább, mert gazdagabb, szórakoztatóbb. Ez egy tisztességes meló. Millió +1-szer hallottunk már mindent.
Az előző lemezt nagyon szerettem és ezt sem érzem kicsit sem rosszabbnak. Aláírom, hogy nem feszítik szét a skatulyát amibe beletették magukat, de a saját dimenziójában ez egy csodálatos alkotás. Igen, agyalni kell rajta, fürkészni a hangok, hangszerek között az összefüggéseket. Ha nekem meló mellett szól akkor sem lesz belőle háttérzaj, mert magára vonja a figyelmet, mondhatni beszippant a változó intenzitású, pulzáló örvénylése. Sok az öncélú, artikulálatlan megfogalmazás a stíluson belül, de ez vegytiszta esszencia az én olvasatomban, még ha a zsenialitás fűszerét el is kerüli.
Hangulatában ez közelebb áll hozzám és rétegzettebb is, mint az Imperium Dekadenz. Itt sincsenek nagy megfejtések, csak éppen változatossága és hangszeres színezettsége okán itt több melót hallok a dalok mögött. A stílust magam mögött hagytam úgy 15-20 éve, vagyis hallgatni nem fogom később, de elismerő biccentés az bizony jár.
Lement a nélkül, hogy észrevettem volna. Teljesen el tudtak a gondolataim kalandozni. Fűzik egymás után a témákat, de olyan, mint az EKG-m 2 óra oxigénmegvonás után: egysíkú. (hiába a szaxi)
Úgy van, ahogy boymester írja, hogy egy bizonyos be nem került lemez lemossa őket. Ha önmagában nézem a lemezt akkor is azt gondolom, hogy elketyeg, de magamtól nem erőltetném a vele való időtöltést, mert nekem ez kevés. Mivel amúgy sem szívügyem a stílus, így a rám gyakorolt hatása is benne van a pontban.
A Conjurer mellé tehető alkotás az Ether Coven lemeze. Máshonnan közelíti meg testünk 50 cm vastag betonalapba öntését, de a végeredmény ugyanaz. A magam részéről lubickolok minden ilyen anyag zsigeri lélekrohasztásában. Perverz kín, ám mégis vigyorogva inhalálom cuppogós, floridai mocsarának jellegzetes bűzét.
Ez egy rettenetesen megosztó lemez szerintem és én a fanyalgók táborát fogom erősíteni. A zene sokkal előrébb van minőségét tekintve, mint a borzalmas szavalás, amit itt éneknek csúfolnak. Számomra nem elég kifejező és túlságosan teátrális (akar lenni). Amikor megerőlteti magát és kicsit durvul, akkor egész kellemes, csak ugye ezek villanásnyi momentumok. Egyszerűen nem illik az összképbe számomra ez a megközelítés. A zene szerintem makulátlan mind témáiban, mind hangzásában. Egy Charlie Fell hang mennyit tudna dobni ezen! Egyik szélsőségből esnénk a másikba, de akkor is szívesebben hallgatnék egy ilyen felállást, mint ezt.
Engem alapból nem lehet meggyőzni arról, hogy ez a régi sulis, avagy bármilyen heavy metal lemez az jó. Ellenszenvem félretéve kap egy mértani közepet. Amúgy simán lehet, hogy ha értékelném a stílust, akkor se adnék sokkal többet, mert szegény kislány eléggé "nyuggerklubbos majálisok bemelegítőzenekari színvonalán" tolja.
A lemez címe kifejezetten tetszik. A többi már nem annyira. A szövegekkel még ha valahol tudok is azonosulni, azért a megnyilvánulás prosztó. Tudom és értem én, hogy ide nem szépirodalmi megfogalmazás kell, de a sutyerákságtól én kellemetlenül feszengek.
Tekereg - tekereg, de nem köt ki sehova. Van a zenészek fejében egy utazás, de nem tudják úgy átadni, hogy velük is tudjak tartani. Minőségi háttérzene inkább, mint a figyelmemet lekötni tudó alkotás.
Értékelem, de nekem több a pátosz a kelleténél. A dallamvilága a kiszámíthatósága miatt nem vonz magához. Ha merészebb lenne jobban érdekelne, nem annyira eredeti ez így.
Nyugtató black...ami most jól esett. A dalok hossza nem minden esetben indokolt, néha már-már unalmassá vált néhány rész, de ez erősen hangulatfüggő.
Ha nincs a Wormrot, akkor ez a lemez jelenik meg a 2022-os listám grind képviselőjeként. Nagyon fifikás témák bújkálnak itt... Porcelain Boat mekkora káoszból vált ilyen post/hc merengésbe?
Sok ez egyszerre, valóban monotonnál válik annak ellenére, hogy azért stílusában korrekt. Nálam sokat ment a Cloud Rat, bár írni nem volt időm róla, amikor megjelent a promók között, azt jóval erősebb, frissebb anyagnak tartom.
Ez a hörgés nekem egyáltalán nem jön be, ahogy maga a stílus sem túlzottan kedvenc. Olyan random hangkavalkádnak élem meg, amit akár egy tech death generátor is ki tudna magából dobni némi beállítás, finomhangolás után. Ettől függetlenül minden dalban akadtak olyan pillanatok, hangulatok, amikre felfigyeltem.
Egy hajszálnyival előrébb van nálam, mint az Imperium, ha már összevetünk. Nagy erénye ennek a lemeznek, hogy olyan stílussal szórakoztatott el, ami alapvetően nem kedvencem. Ehhez jó dalok kellettek, még ha néha túl is nyújtva.
Szerintem egyszer én már írtam erről a bandáról valamikor pár éve és valami jobbra emlékeztem. A Weemoedsklanken nem rossz, de nem is akar igazán összeállni.
Imádom a műfajt, amiben játszanak, egész meggyőző módon. Imádom a riffeket, amiknek első pendítését meghallva feláll a szőr a hátamon, a dallamokat, a férfiasan tökös, mégis büszkén tiszta éneket, de a Lord Mountain ezekből nem sokat tudhat magáénak. A tehetség adott, hallgatás közben kellemes élményt nyújt, de gyorsan elfelejthető. Nem tudom, hogy a Tribunal bekerül-e, mert annak egyetlen mázsás riffje felmossa velük a padlót.
Mégis hogy a fenében nem hallottam még erről a formációról??? Még csak nem is debütálás. Érett, változatos, kőkemény sludge nagyon komoly és őszinte hangulattal megtámogatva. Nehéz, nagyon nehéz, de ezt a terhet most szívesen vettem a nyakamba.
Elég részletesen kiveséztem a kritikában...
Masszív egy zenekar, szépen hozzák a minőségi, múltidéző heavy metalt. Ilyen keretek között bőven jó a női ének is.
Igen, a vokál nem erőssége az anyagnak, viszont nálam inkább a zene és a mondanivaló dominált. Bárki felordibálhatná, akár én is...igazi agyrobbantás.
Nagyszerű hangszeres ötletek, egész jó hangzás, a vokállal sincs bajom, de nem is igazán hozott lázba...viszont én is úgy gondolom, hogy néha nem tart sehova. A tudás megvan, csak egy kicsit jobban össze kellene rakni a dalokat, hogy ne hasson öncélúnak.
Nagyon jó formában van a Saor, ezért csak önmagukhoz tudom mérni őket. Számomra a Roots volt hatalmas felüdülés, kedvenc, majd a Guardians tudott teljesen meggyőzni, de a többi anyagukra sem lehet panasz. Így van ez az Originssel is, ami a maga módján hibátlan teljesítményt tesz le az asztalra, de annyira nem tudott magával ragadni, hogy a normálnak tekinthető játékidő végére azért ne akarjak valami keményebbet hallgatni.
A német duó remekül operál a black metal műfaj elemeivel, melyeket melankóliával és érzelemmel megfűszerezve szőnek dalaikba. Ez már a hetedik nagylemezük, és hallatszik is, hogy nem ma kezdtek zenélni! Nem egy bombasztikus slágergyűjtemény, de nagyon kellemes hallgatni való!
Igazán remek, hc és punk elemekkel megspékelt grindcore alkotással van dolgunk. Sajnos én a punk irányzatot nem igazán kedvelem, és azok a dalok kevésbé tetszenek, ahol ez a jelleg domborodik ki. A hab a tortán az utolsó, Babahaz című nóta, ami telitalálat.
Csudijó grindcore dalcsokor az első lemezes texasi mészárosoktól, a stílushoz passzoló hangzással. Nagyon fasza! :)
Ha technikás death metal-t szeretnék hallgatni, akkor egyik kedvenc zenekarom, a kanadai Beyond Creation eddig megjelent három alapvetése közül kapom elő valamelyik lemezt. Számomra ez az album egy kicsit túl van matekozva, ennek ellenére tetszik. A lemez második felére jönnek a jobban sikerült dalok, úgyhogy türelem!
Egy csodás utazás szimfonikus black metal szárnyakon. Az északi bandákra jellemzően a finn csapat is olyan egyedi hangulattal képes megtölteni a dalokat, melyek rendkívül emocionálisan hatnak a lélekre. Az album a záró tétellel tökéletesen kiteljesedik. Remekül megkomponált dalcsokor, nagyon erős lemez a stílus teljes felhozatalát tekintve is!
Rengeteg jó téma van benne, és alapvetően tetszik is a lemez, mégis van vele valami bajom, amit nem tudok megmagyarázni. A szaxofonos rész az egyik dalban olyan hatást kelt, mint egy bugyuta erotikus thriller aláfestőzenéje. Ez sokat ront az értékén. A borító viszont nagyon szomorú képet ábrázol, legalábbis az alapján, amit én a mondanivalója mögé képzelek.
Black Sabbath rajongók, előre! Ez a retro heavy-doom nem az én világom.
Nagyon-nagyon súlyos, zenei finomságokkal megspékelt floridai sludge. A stílus egyáltalán nem áll közel hozzám, de el kell ismernem, hogy a maga nemében ez egy szuper album.
Értékelendő a zene vitathatatlan egyedisége, mely ezáltal üde színfoltját képezi az underground színtérnek. Minden mást leírt boymester a lemezismertetőben.
Egy fokkal jobban tetszik, mint a Lord Mountain. Érdekes, hogy régen mennyire csipáztam a például a Warlock-ot, de ez most valahogy kevésbé tud elkapni.
Értem az alapkoncepciót, de nagyon alpári módon kerül bemutatásra. Az egész album egy lázadás, egy egyedi módon bemutatott, kétségbeesett társadalomkritika. Zeneileg egyébként igenis vannak rajta jó részek, de egyszer bőségesen elég volt végighallgatni.
Számomra ez az album a kör meglepetése az első lemezes amcsi bandától! Ígéretes indítása egy remélhetőleg gazdag zenei karriernek! Progresszív elemekkel átszőtt black metal, mely minden egyes újra hallgatáskor elénk tár valamilyen váratlan finomságot!
Gyönyörű, fantáziadús, változatos, minőségi alkotás. Erős késztetést érzek arra, hogy fizikai formátumban is beszerezzem a lemezt!
Az Aurora és az Elysian Fields a lemez két csúcspontja szerintem, az előbbi a hangulatos, sötét, de elmélyülést hozó percek miatt, az utóbbi pedig a remek vokáltémák, dallamok miatt. Nívós black metal lemez, tartalommal feltöltve. A megszokott gyors sikálások nálam nem mindig tartották fenn az élvezetet, de ez maradjon az én bajom.
Ez a fajta punk/grind számomra már több értéket rejt, mint az Another Way, bár továbbra sem lesz kedvencem a műfaj. Jó azért észrevenni, hogy az acsarkodás és kapkodás közepette volt idő hangulati elemeket és néhány fifikás témát is elrejteni a dalokban. Nem eget rengetően kiemelkedő, de panaszra semmi ok. Korrekt anyag a maga stílusában.
Old-school grindcore stílusgyakorlat. Kellemesen nosztalgikus hangzás, de a változatosság teljes igénye nélkül.
Az underground sötétebb berkeiben jártas rókák már tudják, hogy egy disszonáns death metal anyag megismerése kipihentséget és türelmet követel a hallgatójától. Ha az ember felteszi a fülest, onnantól figyelni kell, majd neki kell futni még egyszer és még egyszer. Ha szerencsénk van, a tüskés páncél alól aztán egyre tapinthatóbb és barátságosabb elemek bújnak elő, és lassan beérik a lemez. Ez a helyzet az Anachronism új albumával is. Sok minden történik ebben a 33 percben és szerintem megéri a ráfordított időt. A Prism és a Source már első hallgatásra is nagy élmény, ezért érdemes azokba kapaszkodni, míg az ember kihámozza a többit. A 8-as a minimum, amit a Meanders megérdemel.
Bár többek között elsőnek talán a Dimmu Borgir jut eszembe a banda hallatán, úgy érzem, hogy egy olyan korong, mint amilyen az As in Gardens... valahol a black metal irányzatok metszéspontja körül helyezkedik el; egy Emperor, Behemoth vagy akár Marduk rajongó is megtalálhatja a szeretnivalót ebben a komoly anyagban, mert semmit sem vittek túlzásba. És bár rettenetesen gyors az album, mégis sikerült változatos színezettel felruházni a dalokat. Én nem sok ilyet hallgatok, ezért nem véletlen, hogy a kimértebb, death metalosabb témákat is megvillantó Wine into Water felé kacsingatok leginkább, de az biztos, hogy az egész lemez profi munka.
Szerintem egyszerre szeretnének hagyományos és újszerű black metalt játszani, de ötletek híján hozzányúlnak mindenféléhez, hátha azok feldobják a lemezt. A szaxofonos részeknél határozottan ezt érzem, azonban vannak időnként jobb pillanatok is. Ahhoz viszont kevés, hogy a végeredmény ne sikkadjon el a szürkeségben.
Az ember bőre alá alattomosan bekúsznak ezek a remek heavy/doom riffek; igaz, aki szereti az ilyesmit, könnyen rá tud hangolódni. Az énekes orgánumát valóban nem lehet a Spiritus Mortis-szal egy ligába tenni, azonban kellemes és simogató, ráadásul remekül passzol a zenéhez. Az összhang és a műfajhoz szükséges affinitás megvan ahhoz, hogy a Lord Mountaint megjegyezzem magamnak. Engem újra és újra magához csalogat a lemez.
Sok kedvenc gitárhangzásom van, de ez az egyik. Szinte felszántja az agykérget. Akiket sem az Inter Arma, de még a Lord Mantis sem kerget ki a világból, azoknak itt egy dallamokkal és harmóniákkal is operáló mocskos sludge szörny. Mivel a két említett zenekar neve az én életemmel már teljesen összeforrt, ezért az Ether Coven zenéje előtt tárva nyitva áll az ajtóm. Minőségi cucc.
Elég meghallgatni a Corrections House nevű zenekar Last City Zero lemezét, hogy kiderüljön, hogyan kell kreatívan, ötletekkel és iszonyatos hangulattal teli lemezt készíteni a realitásról, a mocsokról, a világvégeérzésről. Persze, a Chat Pile egyeseknél betalál majd, mások menekülni fognak tőle. Én már hallgatom is a Corrections House említett mesterművét, hogy elfelejtsem az itt hallottakat...
Azonkívül, hogy korrekt heavy metal lemez, nem sok mindent tudok elmondani róla. A női énekessel működő okkult heavy metal bandák száma megnőtt az utóbbi években, és én is megszerettem néhány előadót (az Occultation nagy kedvenc!); a Savage Master is még a jóleső hallgatnivaló kategóriába tartozik, de ennél nem több.
Nem mondhatnám, hogy rajongok a punk életérzés iránt, és a grindcore-t is csak módjával, kreatív formájában vagyok hajlandó elviselni (az alapvetések kivételével). Ennek ellenére megértem a frusztráltságot, a rendszer elleni lázadást (ez a zene mindig is erről szólt) és a szükségét is az ilyen dühkitöréseknek. Én kötődni nem tudok hozzá, de szerintem nem csupán zajhalmaz az Another Way lemeze. Helyén kell kezelni. A borzalmas utolsó ?dalt? azonban soha többet ne halljam!
Nem mondanám, hogy nincs mire felkapnom a fejem. Az sem zavar, hogy nehezen emészthető, és ráadásul jellemzi egyfajta elborultság, amit szintén pozitívumként említek, de valahogy úgy vagyok vele, ahogy Blackzone megfogalmazta. Futok én is a szerelvény után...
A Saor nehezen behatárolható muzsikájában a black metal csupán a festményt körülvevő díszkeret. Annyi minden belefér magába a kompozícióba, az északi, folkos harmóniáktól, a szövevényes dallamokon át egészen a súlyos heavy metalig, a letisztult, érett hangoktól a szélsebes fekete fémig, hogy nehéz kivetnivalót találni a lemezben. Valóban a kör legjobbja!
Érdekes, tetszetős borítójával hívta fel a figyelmemet korábban, amikor olvastam róla, hogy az atmoszferikus black metalt a gyászosabb, melankólikusabb tematikájával közelítik meg, akkor annak ellenére is úgy gondoltam, hogy adok majd esélyt az albumnak, hogy a post jelző is sűrűn előbukkant leírásokban. Sajnos előzetes várakozásaimat csalódás követte, mert az igaz, a zene a kifejezni kívánt hangulatot maradéktalanul visszaadja, az érezhető, de sajnos emlékezetes dalokat, témákat, egyáltalán bármi olyat, ami miatt én szívesen újrahallgatnám én nem hallok.
Nagyon jó grind/hc/punk. Ugyanazt tudnám én is kiemelni, amit többek: jó, hogy kellően változatos, jó értelemben "beteg" énekes, és tényleg ötletes témák több dalban is. Azért nem több, ment én elbírnék több punkos hatást és kevesebb HC-t, de ez már a saját kis izlésvilágom...
Grind/death dupla album, legalábbis nálam (pár hallgatás után én két részre bontva hallgattam már.) Kedvelem a stílust, igaz ehhez hozzátartozik, hogy nehéz olyan albumot készíteni, ami ne tetszene és ugyanakkor olyat is, amitől viszont "összefosom a bokám" annyira jó. Alapvetően jobban szeretem azt, ha a grind egyfajta "szinesítője" egy death metal albumnak, vagyis azt, ha pl egy alapvetően közép/lassú tempós death metalt dob fel, vagy épp fordítva, ha egy grind albumon veszik visszább a tempót, itt pedig ilyen változatosság nincs, lényegében ugyanazt vagy majdnem ugyanazt az alapot halljuk, kis témaváltozásokkal. És pont az a jó, ahol ezek előjönnek, főleg ott, ahol akár némi thrash is halványan befigyel (pl. Maladapted/Sinking Lower). Igazság szerint ez nekem sokkal jobban tetszik annál, mint amit a jelenlegi HP helyezése alapján várnék... Van még pár nap, hátha még kúszik feljebb...:)
Típikus XXI. századi, komplex, témahalmozós tech death, nekem már túl sok disszonáns elemmel. Tetszik az albumborító, hallatszik, hogy sok munka van a dalokban, amiben én itt azt érzem, hogy a hangszeresek egymással/egymásra is építve nyomják a témákat, vagyis érzek benne rendezettséget (több, hasonló bandánál velük ellentétben inkább csak témák egymásra hajigálása történik.). Stílusában el kell ismernem, hogy remek album, nekem kissé több "levegőt" igényelne. Kedvencem a Macrocosm, illetve úgy egészében az album végi dalok. (Olyan amúgy, mint egy S.T.A.L.K.E.R. könyv hangulata, sose tudod/tudhatod, mi jön szembe a következő másodpercben....)
Élő, energiától duzzadó szimfonikus black metal. A stílus többi bandájának ezzel idén fel van adva a lecke, kötve hiszem, hogy stílusában a 2023-as top 5-be ne kerüljenek be. Jó dalok, kellően dallamos, de ugyanakkor agresszív is. Ebből a stílusból általában kevés kerül be a "sokszorhallgatós" listámra, de ez biztos. Épp ideje, hogy ennek, és az előző albumuknak az ismeretében visszaássak a diszkográfiájukban.
Minden bizonnyal másoknál is az az igazán érdekes, hogy egy album miért, mi miatt tetszik, mit lehet kiemelni, vagyis a pozitivitás, épp emiatt én megfogadtam, hogy adott HP-n legkevésbé tetsző albumról azt, hogy mi miatt nem tetszik, azt fogom a legrövidebben leírni. E HP-n ez az album lesz ez, ahol én sehonnan sem induló és semerre sem tartó dalokat hallok csak...
Tradicionális doom/heavy-doom, szerethető, élvezhető hangzással, kötelező "jó" alapokkal, ahol tetszik az, hogy szerintem hitelesen hozzák azt, hogy nem akarnak feleslegesen rágörcsölni a témákra. A címadó dal a kedvencem. Az albumnak nálam két hiányossága van (egy nagyobb és egy apró): 1. az énekből hiányzik az erő, az érzés, az átélés, kicsit olyan, mintha bement volna a stúdióba, egyik kezében egy koffeinmentes kávéval, másikban meg a dalszövegekkel a felvételekre, és ugyan szépen, képzetten, jól énekel, de elég "langyosan", illetve 2. nem szokott tetszeni az, ha egy album dalainak hangzásán észre lehet azt venni, hogy vagy nem ugyanabban a stúdióidőben vették fel, vagy direkt más hangzással - esetleg egyes daloknál máshogy keverve, itt pedig ez a dobhangzásnál hallható.
Van az úgy, hogy egy hallgatót egy album témája - még ha nem is ugyanabból az okból -, szövegei, az ahhoz tökéletesen passzoló stílus - sludg/HC/post -, és a kivitelezés annyira elkap, hogy inkább semmit se írna vagy tenne hozzá. Most itt nálam ez van, elnézést, remélem lehet ilyet is, hogy csak két szót írok: Hallgassátok meg!
Amikor egy banda a legnehezebb, legfájdalmasabb, legbetegebb témákat akarja zenével kifejezni úgy, hogy "alapanyagokként" ahhoz hasonlóan a legnehezebb zenei elemek felhasználását veszi alapul. Van itt minden, én le sem írom - fedezze fel mindenki saját maga, hol, mit hall ki -, nálam úgy áll össze az egész, amihez hasonlót sem hallottam eddig, idáig. Önmagában a kritika elolvasása is sokat hozzátesz az "élvezethez", ajánlom minden hallgatónak. Csak szubjektíven, csak a hallott zenét értékelve, bevallom, nekem nem tetszik, máshogy/rövidebben: tematika, újdonságfaktor, érdeklődés felkeltése nálam: 10 pont, zeneként/hallgatóként 6 pont. Még talán annyi, hogy minden nap más dal lesz kedvenc: ma pl az Anywhere, tegnap még a Tropical Beaches Inc. volt.
... voltak olyan idők, amikor ilyen hanggal férfi énekesek tolták a glam metalt :) na de ami lényeg: Elég lendületesen előadott heavy metal, stabil alapokkal összerakva, csak sajnos szerintem nem túl izgalmasak a dalok. Kedvelem a retro HM-et, nekem az sem baj, hogy a 80'as évek nagyjaihoz most bőven lehet válogatni, kedvenceket találni az új-új hullámból.
HC/punk, elég "alap", de legalább lendületes, odabaszós, azért szerintem aki az ilyen társadalomkritikus zenére/szövegekre le tudja vezetni a feszültségét, azoknak ez bejön. A Beerzebub-nál korábban leírtam, hogy nálam nem működik, a politika/közélet nálam a teljes szánalom kategória. Az ének egy érdekes kérdés: látom, hogy a pontozóknál megosztó, nos az én véleményem az, hogy ehhez a zenéhez pont olyan énekes passzol, aki tulajdonképpen bárki-de-bárki lehetne mondjuk egy koncert közönségéből, aki épp felrohan a színpadra, átveszi a mikrofont, és minden féle és fajta előképzettség nélkül pusztán csak ki akarja magából maximálisan adni azt, amit tud, ami benne van. Vagyis igen, lehetne erősebb, karakteresebb, meggyőzőbb, profibb stb-stb., de én nem tudok "haragudni" hogy olyan, amilyen.
A két irányba vezető ösvény: modern, occult black metal, ahol 1. Vagy elkap a hangulata, beszippant, becsukott szemmel hallgatod, figyelve a témákat - előtte/utána esetleg elolvasva a szövegeket - , és bejön, amelyhez minden adott (jó témák, hangzás, kellően változatos) és így az album 37 perce tökéletesen kiemel a XXI. századból, a tarka sokszínű világból átkerülsz oda, ahol a fekete/szürke/barna dominál (fasza a borító!) vagy 2. Teljesen mindegy mi miatt, csak ülsz, hallgatod, érted vagy érteni próbálod, és érted, vagy nem érted, hogy miért nem neked szól. Nálam most ez az utóbbi történt...
Black/folk metal a dallamos, epikus, "északi" fajtából. Egyik kedvenc stílusom, így ismét tetszik, amit hallok. Igazság szerint Andy pont úgy készítette el az albumot, mintha én kértem volna, hogy 1. Írj légyszíves rövidebb dalokat most, és 2. Kissé gitárcentrikusabban. Egy kritikám van csak, nálam is kissé túl "pátoszos" lett egyes daloknál, de az tény, hogy az összképhez most ez passzolt. Ha lenne csöppnyi eszem, akkor ebben a percben "megfogadnám" John Muir - némileg átírt - tanácsát miszerint: "Throw a loaf of bread and a pound of tea in an old sack and jump over the back fence." - és elsétálgatnék Kirk Yetholmtól Cape Wrathig.....
Minden idők egyik black metal lemeze
Jézusom ez mi volt, hihetetlen orgánuma van az énekesnek, a hangszerelés all over the place
IGEN!!! Na így kell deathgrindot csinálni
Tech death metalban mindig megnevettet picit, amikor a tiszta basszus így csattog, nyilván így kell szólnia, meg a stílus része, hogy minden zenész virtuóz. A dobok szólhatnának picit öblösebben, mert túlságosan hasonlít a tone kb minden modern death metalra amit hallok valaha, de szeretem a témákat.
A borító nagyon szép, a zene nem mutatott újat, pedig reméltem. Amit viszont mutatott, öblös dobok és vokál, szép témák.
Ez is ugyanúgy egyike minden idők black metal albumainak, semmi extra
Valahol a doom metal és a power metal közt foglal helyet, emiatt viszont én se tudom eldönteni, hogy szeressem-e. Az éneket nagyon szeretem mindenesetre, és azt is megköszönöm neki hogy nem falzetthangon énekel. A gitár tipikusan az a brit orrhang, nagyon menőn be van lőve, a basszus és dob szép dinamikusak, de öblösek.
Arcom a padlón maradt
Az öblös industrial dobok, a hegyomlás hangú gitár már egymagában a zsánerem, de a teljesen kétségbeesett és idegösszeroppanás szélén álló vokalista (akinek az előadásmódjában az is csodálatos, hogy sokkal organikusabbnak érződik, mintha konvencionálisan énekelne, vagy screamelne, illetve minden szavát érted) olyan magas szintre képes emelni a nyugtalanítás és pusztítás faktorát ebben a lemezben, hogy tényleg nem tudok mást adni rá, mint egy tízest.
Nekem sajnos picit túl ripacskodós, nincs szépen mixelve, a témák nem emlékezetesek, az ének nem jó
Már a cím is tök érdekes volt, és az a helyzet egy nagyon jó HC, a vokál nekem pont hogy tetszik
Nagyon fenyegető a gitár hangja, picit ilyen postrockos/telecasteres, a vokálok tele energiával.
Aranyos témák, de picit túl finomra csiszolt a hangzás, párszor visszajön az a heavy nyers 90-es évekbeli black metal hangzás, ami miatt megkapja a 7-et. Legnagyobb bajom vele, hogy nagyon hasonlít a Season of Mist kiadványok 90%-ára.
A hangulata beszippant. Ennyi.
Messze a legfaszább grind versenyző a körben! Változatos, izgalmas.
Feszes, ugyes, meló mellett háttérben jó, mert tuti nem kalandoztatja el a figyelmem :)
Elsőre megörvendtem nagyon, mert a Dodecahedron jutott eszembe először, de sajnos annak sötét hangulata hiányzik nekem a lemezről. Sokszor elismerően rángatóztam (ez kb a headbang tech death megfelelője), de a végére el is fáradtam.
Nekem ez a kör kellemes csalódása volt. A 2000-es években kiadott rettenetek után teljesen leírtam őket, nem is emlékeztem, hogy közben visszatértek a gyökerekhez.
Kicsit jobban tetszik, mint a Doldrum, de ugyanaz a bajom vele.
A doomnak nem ez az ága a kedvencem, de néha tolok ilyet is. Ártalmatlan, kellemes és nem túl emlékezetes.
Jópofa karcos acsarkodás. Azért nem egy Neurosis.
Nekem az idegbeteg vokál jött be a legjobban a produkcióból. Az egész koncepció tetszik, de alapvetően azt érzem én is, hogy öreg vagyok már ehhez az elmebajhoz :) 20-as éveim elején zabáltam volna.
Szerintem a zenei alap nagyon sótlan, a lány egydimenziós oda nem illő vokalizálása meg sokszor zavart.
A szöveges mondanivalót teljes mellszéllel adom, viszont a zenei megvalósítással a 40+ -os fejem nem tud mit kezdeni...
Sajnálom, ez nekem nem jön át, nagyon sokszor untam. Hangzás, vokál nem rosszak, de nincs hangulata nekem.
Mindig kiszámíthatóan magas minőséget képvisel, de a korábbi lemezeket valahogy lelkesítőbbnek éreztem. Nagyon jó ez is, viszont az újdonság varázsa valahogy elmúlt.
Nem tudom feltűnt-e valakinek, de az első dal úgy indul, mint a Metallica Damage, Inc. című klasszikus nótája. A folytatás persze nem sok hasonlóságot mutat Hetfield-ékkel, max. annyit, hogy mindkét zenekar a dallamos végéről közelíti meg a stílust, amiben alkot. Nem ismertem eddig az Imperium Dekadenz zenéjét, de olyan fajta melodikus black metalban utaznak, ami még az olyan "koca blekkerek" számára is könnyen befogadható, mint amilyen én is vagyok. :D
Ezt sem élveztem jobban, mint a zajos szomszédokat. Szerintem sem a grindcore műfajjal, sem a női extrém vokállal nem fogok soha szoros barátságot kötni.
A műfaj iránt szakavatottabb kollégák pontjaiból úgy látom, hogy ez stílusán belül egy erős lemez lehet. De tőlem mindig is annyira távol állt a grindcore, hogy számomra e "dalcsokor" élvezeti értéke a nullával egyenlő.
Ahogy egyik példaképüket, az Ulcerate-et is, képes vagyok értékelni/elismerni azokat a bandákat, akik jól játsszák a disszonáns, technikás death metalt. Márpedig ez a svájci zenekar szerintem jól játssza. Viszont túl nagy élvezeti értéket nem jelent számomra ez a stílus. Az Anachronism nagy erénye egyébként, hogy az eddigi három nagylemezük mind 30 és 35 perc között mozog. Ebből a fajta muzsikából elég is ennyi! Nem a minősége, hanem a milyensége miatt.
A kör legimpozánsabb albumborítója címet nálam simán bezsákolták, de szerencsére nem csak a külcsín minőségi, hanem a belbecs is. Hiába, rutinos rókák a finnek. Pályafutásuk tekintetében akár "biztonsági játéknak" is tűnhet ez a korong, de simán el tudom képzelni, hogy legközelebb újra kísérletezősebb kedvükben lesznek.
Én kifejezetten szeretem a szaxofon hangját, sőt néha még jazz hallgatására is kedvem támad. De valahogy ehhez az albumhoz nem tett annyit hozzá a szaxi jelenléte, mint pl. Ihsahn After lemeze esetében, ahol szerintem hozzá tudott járulni a síri, gyászos hangulat megteremtéséhez. A post-apokaliptikus, disztopikus borító is néha passzol, máskor meg nem annyira a muzsikához.
Tökös, dögös heavy/doom metal bivaly hangzással és egy könnyen befogadható énekhanggal. A dalok erősek, az album hossza ideális, mégis valami hiányzik innen ahhoz, hogy még jobban tudjak lelkesedni a bandáért...
A sok sludge aprítás, nyomasztás közé szerencsére befért a fürdővizes nóta utaztatós post-metalja. Legalábbis a nóta első és utolsó harmada, a maga dallamos énekével, elszállásaival képes hozni egy olyasmi világot, ami pl. a The Ocean zenekarra jellemző. Érdekes, hogy a tiszta énekhang itt nagyon hajaz a Strong Deformity-s Fekete Karcsi, alias Hair barátunkéra. Egyértelműen ez a kedvenc szerzeményem a lemezről.
Miért? Miért nem tudom eldönteni, hogy tetszik-e ez a lemez, vagy sem? Miért? Nos, azért, mert a God's Country egy csöppet sem szokványos album. Az underground extrém muzsikák eszköztárát néha olyan stílusokkal (grunge, nu metal) is színezik, amik kezdetben még ugyancsak a föld alatt mozgolódtak, de később betörtek a mainstream-be. Halld pl. a Nirvana áthallásokat, vagy az ős-KoRn-ra hajazó megoldásokat. De a vokalista ténykedése teszi leginkább különlegessé a Chat Pile-t. Nála még Lou Reed hatását is felfedezni vélem. Egy biztos: nehéz hallgatnivaló ez!
A korábbi albumaikat még nem hallgattam meg, de az biztos, hogy azok rajzolt/festett borítói jobban tetszenek, mint ennek a korongnak a fényképes külseje. Zeneileg nem rosszak, de számomra az énekes hölgy nem eléggé meggyőző. A kelleténél kicsit többször érzem hamiskásnak, rosszul intonáltnak az énekét. Hangulati szempontból viszont rendben van a lemez!
Számomra több zeneiség van ebben a lemezben, mint a két külföldi grind induló albumában összeadva. Nekem még a vokállal sincs különösebb bajom, a csordavokálokat pedig kifejezetten üdvözlöm. A dalszövegek lehettek volna cizelláltabbak, de azért közel sincs itt annyi trágárság, mint mondjuk a Bëlga első lemezén. Nem véletlenül hoztam fel a "magyar nemzeti hip-hop rap" csapatot, mert a többekből ellenszenvet kiváltó utolsó dal fölfogható egy rájuk való megemlékezésként is.
Tisztességes, fekete-alapú fém ez az amcsi okkultista hagyományőrzőktől. A kopogó pergőhangzást kicsit szokni kell, de zavarónak azt sem mondanám. Aki Ihsahn szóló dolgait túl progosnak, eklektikusnak találja, az nyugodtan tegyen egy próbát a Doldrum-mal!
A folkos témák miatt néha még az Amorphis neve is beugrik, ami jó. Illetve olykor úgy érzem, hogy én is ott futok Mel Gibson mellett A rettenthetetlenben. Ami szintén nem rossz. Inkább hangulatos és teátrális muzsika ez, mint agresszív, de én ezt most egy csöppet sem bánom!
Hiányoznak a kontrasztok. Így elég egysíkúvá válik a mű, nehezen tartja fenn a figyelmem.
?Ki ez a lány? Ki ez a lány?? - énekelhetném. Sok női énekest hallottam már, de ez nekem is újdonság volt. Intenzív, energikus, letaglózó. Állam a padlón. Ki vállalna vele egy duettet? ? A zenénél, meg csak kapkodtam a fejem. Jobbnál jobb témákat zúdítanak ránk. Felsorolni is nehéz volna, hogy a grindcore alapokra a hardcore-on keresztül a groove-ig mennyi mindent sűrítettek bele az albumba. Igazán az volt a nagyszerű, mikor a lemez közepén dallamokat is csempésztek a darálásba (lásd Imaging Order). Ha tiszta énekkel, és több olyan lassulással tagolták volna, mint amit a Porcelain Boat végén hallunk, közel tökéletes is lehetne a produktum.
Technikailag rendben van, de számomra teljesen semleges. Nem tudott kizökkenteni, ellenben ledarált.
Disszonáns, technikás, progresszív. Így, három az egyben, nekem már túl sok. Teljesen természetellenesnek hat. A hölgy hörgésével, énekével sem sikerült megbarátkoznom.
Régen hallgattam szimfonikus black metalt, jó volt kicsit nosztalgiázni, visszarévedni a 90-es évek második felére, mikor a stílus a hőskorát élte. A billentyűs tag játéka tetszett igazán, ahogy beleszőte a témáit a zenébe. Örülök, hogy az elektronika is kapott némi teret, ezzel is tagoltabbá tette a szinte végig gyors albumot. A végre kicsit már elfáradtam a ?nagy rohanásban?.
A bandcamp oldalukon található unortodox kifejezés gondolom, azt takarja, hogy nem épp a hagyományos black metált követik (ami igaz is). Zenéjükben benne van a Fluisteraars könnyedsége, és a White Ward melankóliája. Ez utóbbira a Moegestreden című szám jó példa. Nekem teszik ez az irány, ez az elhajlás a fősodortól, de a dalok témái lehetnének fogósabbak.
Túlságosan visszafogott, meg sem kísérelik, hogy esetleg túl messzire merészkedjenek, sem az énekben, sem a zenében. Pasztell színekkel festenek a doom palettájáról.
Körülbelül úgy vagyok vele, mint az Inter Arma lemezeivel. Hallom, hogy jó, hogy minőségi, de mégse tudom magaménak érezni. Hiányzik a szikra, ami belobbantaná az egészet. Viszont egy momentumot kiemelnék: az Of Might & Failure közepén van egy fél perces rész. Ott kártyavárként omlottam össze.
Sokat segített boymester írása, hogy választ kapjak arra, miért is jött világra e förmedvény. Stílusát behatárolni képtelenség. A zene csak feszélyeztet, de az ének, szavalás, beszéd, kiabálás elhúzza egy olyan negatív irányba az egész művet, hogy úgy érzem, mintha egy szabadulószobában lennék. Kellemetlen. Menekülőre fogom.
Már az elején, a ?Here we go?-nál (olyan elcsépelt) sejtettem, hogy nem kötök az albummal túl nagy barátságot. Sikerült a zenei eszköztárukba felvenni jó sok klissét a 80-as évekből. Az egyediséget hiányoltam. Az éneksáv, a kórus és a szólók keverése elütött a gitárokétól, így eléggé szétcsúszottnak éreztem a hangzást, pedig a húrosok elég jól szólnak. Tetszett a Rain of Tears szám eleje, valamint a szólók is a megszólalás ellenére.
Ennyi dühöt és energiát kreatívabban is fel lehetett volna használni.
A horror témához túl vidám. Misztikusnak se mondanám, de furcsa, nagyon furcsa. Néha a Wayfarer ugrott be (The Offering), biztos a hely szelleme miatt (ők is denveriek). Tényleg azt lehet róla, elmondani, hogy mintha kézen fogna és elvezetne az album valahova. De hogy hova, azt még többszöri meghallgatás után se tudom megmondani.
A Forgotten Path óta ismerem a Saort. Stílusában remek, amit Andy Marchall csinál. Számomra viszont pont az erőssége a gyengesége. Talán a könnyedebb részek fogják vissza, de anélkül, pedig nem lenne az ami.
Erős, hangulatos lemezzel jelentkeztek a srácok. Elsőre nem kapott el, aztán szépen felépült, viszont egy erős 8-asnál nem megy tovább.
Fasza, minőségi dühkitörés, még a zenén pont innen.
brutal death metal / grind köntösbe bújtatott önszórakoztató szakkör.
Az első böffenésnél jött a gondolat - na ez a hörgés női torokból jön. Nem is tévedtem. A nagyon magas technikai tudást értékelem, viszont számomra a dalok valahogy elvesztek önnön technikalitásukban. Messze nem rossz, viszont nem tudok hozzá kapcsolódni.
Az első két lemezt anno nagyon szerettem, az A.M.G.O.D.-ot imádtam. A visszatérő lemezt szerettem, ezt a frisset meg elsőre nem nagyon. Aztán a teljes diszkográfia áthallgatása után el tudtam mind magamban, mind a banda munkásságában helyezni, így most már jóban vagyunk. :)
Az a szitu, hogy alapvetően minden rendben van technikailag ezen a lemezen. Viszont nagyon erős a mezőny és így a kontraszt is, és minden technikai tudás, stílusismeret ellenére a kiemelkedő dalok hiányát megszenvedi az album.
És a harmadik lemez ahol az énekes nyakig ludas abban, hogy nem leszünk barátok... Nekem kell egy Olav Iversen (Sahg), egy Kimmo Perämäki (Spiritus Mortis) vagy egy Christian Linderson (Lord Vicar) szintű ének a tradícionális doomba. Kicsit bele kell halni minden dalba. És ez nagy felelősség, nagy feladat.
Szinte tökéletes sludge mocsok és pusztítás, bőven a zenén innen.
Nem tudtam vele azonosulni, bár zeneileg vannak nekem tetsző megoldások. Ez a szociológiai okfejtéses spoken words jellegű narráció nekem nem működik zenében. Performansznak elmegy.
Az egész lemezen éreztem egy minőségi hullámzást. Voltak részek amik elkaptak, volt ahol borzasztóan untam. Volt ahol Stacey Savage énekét dögösnek, erősnek éreztem, volt ahol unott és hamiskás. Nekem nagyon hiányzott az a frissesség, feszesen roppanós érzet, amit mondjuk a Huntress - Spell Eater lemezének minden másodperce tudott a néhai Jill Janus irdatlan energiáival és hangszálaival.
Az első másodpercekben azt hittem gyűlölni fogom, de hamar rámcáfolt a csapat. Ez számomra egy zseniális crust/grind/hc kirohanás szinte már blackes megoldásokkal. Nem látok ég és föld különbséget mondjuk köztük és egy korai Napalm Death között...
Nagyon jól indul, érdekes a koncepció is. Vannak benne kiugróan jó megoldások. Összességében viszont több hallgatás után is az az érzésem, hogy ehhez a koncepcióhoz picit szűkre szabott a lemez technikai, hangulati és hangszerelési tárháza. Bátrabban lehetne kalandozni. Erre a történet is adna bőven lehetőséget. Azért figyelni fogom a csapatot.
Nagyon minőségi, kerek album az Origins. Néhol nekem kicsit könnyed, máskor magával ragad. Hol jólesően felkapom a fejem valamilyen népi hangszer hangjára, hol soknak érzem. De ezek csak apró benyomások, az érdemeiből mit sem von le, csak az én szubjektív véleményemből csíp le 2 pontot.
Nem a szívem csücske a grind műfaj, de a jelen körben beajánlott, ezen stílusban alkotó bandák közül még a Cloud Rat tetszett a leginkább. Emelték az album színvonalát a darálás mellé bekerülő színesítő elemek, de még így is sokszor nagyon egybefolyónak tűnt az album. Én ezt a fél órás játékidőt megéltem vagy egynek. A vokál hosszú távon brutál leterhelt.
Olyan szempontból egyszerű kikalkulálnom a lemezre adott pontot, hogy tökéletesen be tudom lőni a körben szereplő két másik grind anyag közé. Még mindig nem kenyerem a műfaj, és nagyon hiányoznak a lemezről a színesítő elemek, amik miatt bármi meg tudna fogni ebben a zsánerben.
A Meanders 2023 elejének egyik(!) legjobb dissodeath albuma, és már most meg merem kockáztatni, hogy ott lesz az év végi listámon is. Fura, hogy sokan a technikai megközelítést emelték ki a lemez kapcsán, én sokkal inkább a disszonancia és a kísérletezős, improvizációs megoldások irányába látom elbillenni a mérleg nyelvét. Persze, nem egyszerű anyag, de hát ebben a műfajban mi az? A hangzást és keverést egyszerűen imádom, nekem rengeteg hozzátesz ez a zenéhez, valahogy szépen kidomborítja a kidomborítani való motívumokat, szellőssebbé téve az egészet. Valóban az album második felét érzem én is erősebbnek, nem mintha az első része ne lenne teletömve izgalmas felfedeznivalókkal. A szövegek kicsit bugyuták egyedül, más negatívumot nem tudok felhozni.
Még egy hónap sem telt, hogy megjelent volna az album, mégis úgy érződik, mintha már ezer éve ismerném. Nagyon könnyen rá tudtam hangolódni a témákra, a szövegekre és tényleg egy-két hallgatás után kellemesen megtelepedtek hallójárataimban a szinti-futamok, a riffek, a dalszövegek. Nem akarom, hogy degradálóan hangozzon a következő kijelentés, de egyszerűen a lemez hozza a megbízható SoM minőséget, és egyszerűen most ezzel jobban rezonáltam, mint a többi, amúgy szintén kurva jó black anyaggal a kiadó repertoárjából. Az előző, Cosmic World Mother is bejött, de a jelen album részemről köröket ver rá. Minden kétséget kizáróan a top januári megjelenések között tartom számon az As in Gardens, so in Tombs-ot.
Kezdem a negatívumokkal, mert szerencsére azokból van a kevesebb. Úgy érzem, a szuper jó énektémák megkívánták volna, hogy az énekes igazán kieressze a hangját, vigyen bele egy kicsit abból a giccses, túlzottan heroikus attitűdből, ami amúgy átjárja az albumot. Ehhez képest Swanson vokálja nekem fájóan visszafogottnak és "gyengének" érződött. A másik pedig; THE OATH is eight tracks of top-notch heavy metal and doom. Na ez egy big fat lie, ugyanis a Beyond the Frozen Sea nem számít! :D Pozitívum viszont, hogy az album keverése eszméletlen módon bejön, annyira király ilyen tisztán hallani mindent. A gitártémák és a számok felépítése is ínyemre való, illetve az album tökéletes módon képezi le azt a vintage-fantasy hangulatot, amit céljául tűzött ki. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy egy első albumról van szó, akkor meg igazán nem lehet komoly panasza a zsáner kedvelőinek. Én nem mondanám magam a műfaj nagy rajongójának, de ez az album még így is el tudott varázsolni, és mi számít igazán, ha nem ez? :)
Brutálisan széles skálán mozog a lemez, mind zeneileg, mind hangulatilag, mind érzelmileg, mind szövegileg miközben nem érzem azt, hogy bárhol nagyon kilengene, elvetné a súlykot, esetleg olyan szélsőséges spektrumba sodródna, ami tönkretenné az amúgy nagyon egyedi kohéziót. Ez baromi ritka dolog és szerintem nagy teljesítmény. De tényleg, van itt minden; a fájdalomtól, a keserűségen, az elengedésen át a politikai élcig minden (és még csak az első 3 számról beszélünk), de mindvégig mindez hitelesen és valódian prezentálva. Hatalmas meglepetés az anyag, kb. szerelem első hallásra. Az "Afraid and Suffering" szám meg önmagában szerintem egy tökéletes produktum, már csak azért az egy trackért megéri bárkinek elővenni az albumot. A viszonylag hosszúnak mondható, majdnem 50 perces játékidőbe pedig nagyon ügyesen illesztették be azokat a szegmenseket, mikor jól esik egy kicsit lassítani, egy kicsit lebegtetni a témákat, cipőtbámulni...
Szerintem egy év se lenne elég, hogy teljes mértékben be tudjam fogadni és átlátni/átérezni a Chat Pile teljességét, de érzem, mennyi izgalmas és őszinte manír bújik meg a zene mögött. Instrumentális verzióban sajnos jobban tetszene...
Megértem a berzenkedést, a rendszerkritikát, az igazságtalan elvárásokat, amikkel minden ember szembetalálja magát az életben. Megértem, hogy minden szar, és hogy mindenki bassza meg, de az nekem akkor is cringe. Zeneileg so-so, de szövegileg ez egyszerűen gyenge. Az ilyen típusú kinyilatkoztatásoknál a szarkasztikus kritika szerintem ezerszer nagyobbat tud ütni, mint a habzó szájjal történő hiszti. Megértem, de át nem érzem, sőt, néhol egyenesen kínosnak érződik.
Szeretem a black metalt, a kísérletezős, disszonáns megközelítést a zenében és imádom a konceptalbumokat. Mi sülhet el rosszul, ugyebár? Hát nem tudom... A Doldrum zenéje kib*szott fura, de nem a jó értelemben. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak masszív szegmensei az albumnak, amit nem élveztem volna, de összességében akkor sem áll össze a fejemben az egész, mint ténylegesen élvezhető produktum. Úgy érzem, sok hangulatteremtőnek szánt rész abszolút nem teremtette meg számomra a kellő atmoszférát, mintha baj lenne az arányokkal. Kivétel a zárótétel levezető része, annak minden másodpercét éltem. Ja, és ha már konceptalbum, erről azért lehetne ejteni egy pár sort a kommentszekcióban, mert nekem az egész egy lázálomnak tetszett, ami egy olyan rémtörténetbe van szőve, amit egy full betintázott bányász mesél a haverjának a kocsmában egy dupla műszak végén.
A kiszámíthatósága, és a számomra már nem annyira megnyerő pogány metal bandákra jellemző pátoszossága ellenére is kellemes hallgatnivalót biztosított a Saor legújabb lemeze. Hosszú távon nem érzem, hogy le tudna kötni, vagy a szívemhez nőni, de az igényessége mindenképpen értékelendő, figyelembe véve a formáció egyszemélyes mivoltát.
Ők azok, akik ha új lemezzel jelentkeznek, akkor mindig megjegyzem magamnak, hogy milyen keveset hallgatom a német duót ahhoz képest, hogy milyen fasza dallamos black metalt játsznak, aztán újra elfelejtem... Pedig ez a lemez sem kivétel, minőségi anyag. Talán a rendre 50-60 perces játékidők túl hosszúk már nekem ebben a rohanó világban. Mindenestre jó szívvel tudom ajánlani a modernebb BM iránt érdeklődőknek. A borító és zene hangulata is jól összepasszol szerintem.
Mostanában elég sokat szólt nálam a World Downfall, és így főleg kiütközött, hogy mennyire egysíkú ez a lemez. Amúgy technikailag, hangzásilag korrekt, hozza, amit egy grind anyagnak hoznia kéne, és a stílus hívei gondolom megtalálhatják benne a számításukat, viszont nekem ez kb. fele ennyi hosszban bőven elég lett volna.
Eléggé felhájpoltam magam az előzetesen közzétett dalokon, de aztán a teljes anyag mégse tudott annyira elragadni, pedig amúgy nagyon jól összerakott, szintivel giccsmentesen megtámogatott témákat hoznak a finn arcok (akikről valamiért azt hittem norvégok, talán mert inkább inkább norvégosnak éreztem a dallamokat, mint finnnek, valamint - az amúgy remek és nem szokványos - borító is inkább ezt sugallta). Nem értem, hogy a lemezt nyitó dalban mi indokolja, hogy 1:40-től egy lassú résszel megtörjék a lendületet már az elején? Bár ez lehet csak nekem volt furcsa. A csúcspont számomra az albumot záró Ambivalent God, nagyon eltalálták a dal főtémáját.
Tetszett benne az egyediségre törekvés a fúvósokkal (bár ma már ez nem annyira meglepő), viszont nem igazán állt össze számomra érdekes produktummá, úgy veszem észre ahogy öregszem, úgy egyre kevésbé fognak meg a disszonáns témák. A Schone lei szerzemény tetszett leginkább. Azt tippeltem volna be, hogy franciák.
Önszántamból nem szoktam ilyen zenét hallgatni, mert általában túl lassú nekem, de méginkább irritál az ének. Szerencsére itt egyik eset sem áll fenn, inkább középtempóban mozognak, sőt, lendületesebb témák is vannak, és az ének is korrekt. Kőegyszerű, de akár fogósnak is mondható gitártémákkal operálnak, érdekes volt számomra a basszusgitár hangzása. Tulajdonképpen nincs vele semmi bajom, de azt sejtem, hogy nem egy világmegváltó produkció.
Ha súlyos zenéről van szó, akkor én valami ilyesmire gondolok, főleg koncerten, nagy hanggal lehet pusztító. Abszolút hangulatzene, nem való bármilyen élethelyzethez. Számomra a két 10 perc feletti dal tetszett leginkább, az Afraid & Suffering már-már dallamosnak mondható melankóliái nagyon jól működnek. Érdemes rájuk odafigyelni a jövőben.
Ha lenne MusicGPT, és feladatául kapná egy sablonos 80as éveket idéző retro heavy metal album elkészítését, az szerintem ilyen lenne. Semmi olyat nem tartalmaz, amitne hallhattunk volna már ezelőtt számtalanszor, külcsínben is full klisé, viszont ettől függetlenül nem tudok rá haragudni, sőt, guilty pleasure-ként még tetszik is. Rokkocsmába vagy fesztiválra sörözéshez passzolna.
Tempóilag, gitártémailag tetszik, a mondnivaló lényegével eléggé tudok azonosulni, és értem, hogy a témaválasztás megkövetel egyfajta arcbamászú vulgaritást, de valami cizelláltabb megfogalmazást így 40+ fejjel szívesebben hallgatok. Az énekhang nem tetszett, valami mélyebb és/vagy erőteljesebb orgánum sokat tudna dobni rajta, valamint nekem a dob is túl steril volt, egy ilyen Ekkaia-féle zajos crust hangzással állatabb lenne. De annak, aminek szánták szerintem helytálló anyag.
Jó érzékkel, giccsmentesen fordulnak a skót tematikához, jól működik a hangulatteremtés. Albumról-albumra hozzák/tartják a színvonalat. A Beyond the Wall volt számomra a legjobb dal ezen a lemezen. Hallgatás közben többször beugrott a Forefather neve, ha ez bejön, akkor velük is tegyél próbát. Szép a borító, és a Saor logó is fasza!

Ez a regi oldal. Itt ne pontozzatok, el fog veszni!

mind csak állandó hp tag csak olvasói
Hangpróbák: 1. ... 485. 486. 487. 488. 489. 490. 491. 492. ... 509. Full screen Vertikális nézet
2023. február 28.
69Nostromo79 banya07 BlackZone boymester dimmurtal farrrkas kopi makadamiadio mike666 oldboy srppk Szpeter ∑:
1. BlackZone
Ether Coven
The Relationship Between the H...
8 7 9 10 9 8 8.5 9 9 7 7 7.5 9.5 8.4
2. Szpeter
...and Oceans
As in Gardens, So in Tombs
7.5 7.5 7.5 8 8.5 9 8 8 7 9 8 7.5 8 8.1
3.
Saor
Origins
8 6.5 7 7.5 8 9 9 9 7 8 8 8 8 7.9
4.
Cloud Rat
Threshold
10 8 5 8.5 9 7 7 7.5 10 8 5 8.5 8 7.7
5. makadamiadio
Chat Pile
God's Country
10 9 8 7 10 7 4 7 10 7 7 6 5 7.5
6. ensomhet
Imperium Dekadenz
Into Sorrow Evermore
8.5 7 6 7 8 7.5 8 6 5 8 8 7 8 7.3
7.
Doldrum
The Knocking, Or The Story of ...
9 7 6 7 7.5 8.5 7 6 7.5 5 7 7.5 7.5 7
8. farrrkas
Lord Mountain
The Oath
7.5 7 5 6 7.5 5 8.5 7 6.5 7 8 6.5 7 6.9
9. Weide
Anachronism
Meanders
3 7 6 9 7 7 8 6.5 7 7 7 6 6.5 6.9
10. banya07
Meslamtaea
Weemoedsklanken
8 7.5 7.5 6.5 7.5 7 6 4.5 5 6 6 8 6 6.6
11. 69Nostromo79
Noisy Neighbors
Derailing the Hype Train
6 9 5 6 6 8 6.5 7.5 9.5 6 5 6 4 6.4
12.
Another Way
Csillagok Kutyaláncon
5.5 9.5 1 6.5 8 5.5 6 5 7.5 5 7 5 9 6
13.
Savage Master
Those Who Hunt at Night
5 7 5 5 7 6 7 6.5 4.5 5 7 5 6 5.8
∑:
6.9 7.6 6 7.2 7.9 7.3 7.2 6.9 7.3 6.8 6.9 6.8 7.1 7.1
Riverside - Wasteland (2018)
Kritika, oldboy @ 2018. november 24., szombat, 11:30
Clue - Triptychon 'EP (2018)
Kritika, Armand @ 2018. október 3., szerda, 18:25
X. Nightbreed - Ecsegfalva, 2016. 07. 09.
Koncertbeszámoló, 9000Sanyi @ 2016. augusztus 10., szerda, 10:56
Interjú Kiss Petivel
Interjú, 9000Sanyi @ 2016. július 5., kedd, 19:58
Clue - sunCult (2016)
Kritika, 9000Sanyi @ 2016. június 8., szerda, 10:44
Riverside - Love, Fear and the Time Machine (2015)
Kritika, oldboy @ 2015. szeptember 25., péntek, 20:20
© 2001-2024 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.017 seconds to render