Kb. ugyanazokat tudom leírni, mint az Obscuránál + még annyit, hogy az utolsó 3 szám hozott valami változatosságot a zenébe és a lemezre. Számomra egyértelműen a Devotion tetszett a legjobban, az utána következő Nowhere-ben pedig a basszus játék remek.
Meglepően tetszetős, kellemes női vokállal rendelkező hard rock/heavy metal lemez. Tetszettek a dalok, többet is ki tudok emelni: Demons, Manflake, Elude, a nagyon szép Long Way till Monday, Always There, Limits of Life, Back to Life.
Ez számomra borzasztó volt. Borzalmasan egysíkú, monoton, unalmas, a merengős részek lehozzák az embert az életről, a károgós részekkel meg egyáltalán nem illenek össze - utóbbiak elmentek.
Hihetetlen, hogy mennyi tehetséges japán bandát is lehet találni, ha kicsit keresgél az ember. Ez a stílusegyveleg - aminek az alapja a szimfonikus power/black/death metal - nekem nagyon tetszett, de rengeteg minden történik ezen az albumon, mind zeneileg, mind vokál tekintetében. Extravagáns, extrém, brutális zenei és énekesi teljesítmény, egyedül talán a hosszába tudnék belekötni, mert a több mint egy órás játékidő olykor valóban sok. A klipet is jó volt megnézni, látni a zenészeket, ám nagyon belemélyedni a japán zenevilágba nem áll szándékomban.
Már a klasszikus felállás utolsó 1-2 albumát sem hallgattam annyit, mint a korai lemezeiket, az utóbbi időben pedig egyre kevesebb újkori Rhapsody-t hallgattam. Érdekes, hogy nekem a Legendary Tales lemez is tetszett, amin az akkori új felállás vette újra a legnagyobb slágereket, szerintem teljesen jól teljesítve a feladatot. Az előző, The Eighth Mountain album eléggé elment mellettem, de ez után meg kell hallgatni azt is. Nem gondoltam volna, hogy ilyen jó lesz ez a lemez, nem egy dalban idézi meg a klasszikus érát, például a Chains of Destiny tiszta Dawn of Victory, zseniális szám. Vagy az olasz ballada, ami gyönyörű, de említhetném az Abyss of Pain Part II-t is a maga grandiózusságával és majdnem 11 percével. A zene, dalszövegek tipikus Rhapsody, aki szereti a korábbi lemezeket, annak ez sem fog egy pillanatig sem csalódást okozni. Többnyire úgy voltam/vagyok vele, hogy Giacomo Voli énekes jó, meg minden, de Fabio Lione-hez nem ér fel és az új Rhapsody-lemezek sem. Erre itt azért több dalban is rácáfolt Voli, nem egyszer mintha Lione-t hallanám, annyira hasonlóan énekel. Aztán hogy ezt tudja-e hozni élőben is, az érdekelne, mert ha igen, akkor nagyon jó választás volt Staropolitól.
Nem bírom az ilyen death/grind-ot, valószínűleg az utóbbi hatások miatt. A hörgés borzalmas, a hangzás egész jó, a dalok pedig szinte mind ugyanolyanok, a zenei rész meg a szokásos.
Nekem valahogy most ennek a hangulata bejött. Jobban tetszett, mint a két 5 pontosra értékelt lemez. Mind a tiszta, mind a károgós vokál rendben van, a hangzást én nem mondanám szarnak.
Számomra továbbra is felér egy örökkévalósággal ilyen lemezeket hallgatni. Kínzásnak nem mondanám, mert azért vannak benne értékelhető dolgok (a zenei részek tényleg sokszor nagyon szépek), de rettenetesen unalmasak az indokolatlanul hosszú számok. Nyilván, ez a stílusok miatt is van, aztán hogy ez tetszik-e valakinek, vagy sem, az már egyéni ízlés kérdése.
Maradok a semleges értékelésnél, mert nem tetszik ez a tompa hangzás (ettől nem lesz valami hangulatilag komolyabb, ijesztőbb hangulatot, atmoszférát árasztó). Illetve, most is el tudom mondani, hogy az eddig általam játszott, Lovecraft-ihletésű komolyabb társasjátékok (Mansions of Madness, Arkham Horror, Eldritch Horror) instrumentális zenéje keményebb hangulatot, atmoszférát varázsolt, mint bármelyik hasonló témával foglalkozó beajánlott lemez.
Teljesen jó, holland melodeath, görög mitológiai szöveg- és hangulatvilággal. Nincs túlnyújtva, a számok többsége pörgős, menetelős, tetszett.
Két kisebb-nagyobb bajom van a lemezzel; egyrészt a szövegek néhol sete-sutának tűnnek, reméltem valami emelkedett témájú, koncepcióra felhúzott albumot, másrészt -bár szerintem nagyon profi mind a tiszta-, mind a hörgő vokál- sokszor az ének túlságosan elnyomja a háttérben zajló virtuózkodást, ami amúgy számomra izgalmasabb lenne, mint a vokál maga. Az album második fele érezhetően erősebb, tömve van jobbnál jobb témákkal. Lanser játékát külön kiemelném, a dob valami elképesztően zseniális. Persze azt már megszokhattuk az Obscurában nyújtott teljesítménye alapján is. Összességében egy bitang erős és fogós lemez, apróbb hibákkal.
Ajj bazz, mennyire hiányzik a Luca Turillis Rhapsody-éra. Anno akkora fan voltam, hogy csináltam nekik külön weblapot, ahol a dalszövegeiket fordítgattam magyarra. Na de mindegy is, a lényeg, hogy a Rhapsody még mindig az egyik leghitelesebb (a maga cheesy módján) élharcosa a generikus fantasy power metalnak a Twilight Force mellett. Hiába nem nagyon hallgatom már őket, objektívan megítélve is; ez az album jó. De a Legendary Tales-Triumph of Agony korszakot szerintem sosem fogják tudni már felülmúlni a szememben. Az Abyss of Pain-nel amúgy sikerült meglepniük, azért kapnak még egy fél pontot.
Vindsval mester tovább masíroz a kaotikus, disszonáns fekete örvénybe, most éppen külső birodalmak Lovecraft által ihletett szegletébe. Ami nem baj, mert az atmoszférát páratlanul képes megragadni az albummal, viszont -ahogy a Lovecraftian Echoes sok dala esetében is- a legtöbb szám inkább a hangulat átadására fekszik rá, mintsem hogy önálló metal track-ként próbáljon érvényesülni. Inkább tudnám egy nagyon-nagyon beteg filmzenéhez hasonlítani a lemezt, mintsem egy teljes értékű metal albumhoz. Abszolút nem rossz, de nagyon rá kell hangolódni és megfelelő passzban hallgatni, mert nem mindig tud működni.
Patikamérlegen kreált, innováció- és kreativitásmentes zene. Nem akarom nagyon lepontozni, mert amúgy a maga műfajában profinak érződő cucc, de engem nem késztet további ismerkedésre és újrahallgatásra, az biztos.
