Nem gondoltam volna, hogy a Battle Beast ilyen erős anyagot fog letenni az asztalra, főleg nem az előző, eléggé közepes No More Hollywood Endings lemez után. A beajánlás óta nem is tudom, hányszor ment már le, ma is legalább már vagy 10x, a munkahelyre menet a kocsiban is ez szól. A bandát a kezdetek óta követem és szeretem, egyáltalán nem igaz rájuk, hogy "érvénytelen lenne, vagy hogy sosem volt szavatossági idejű a zenéjük" -- az elmúlt 10-11 év egyik leginkább előtérbe kerülő és érvényesülő bandájáról van szó, akik igaz, még nem tartanak ott, mint egy Lordi, Sabaton vagy éppen Powerwolf, de szépen haladnak. Mindezt úgy, hogy a banda alapítója, fő dalszerzője, mindenese, Anton Kabanen már a harmadik lemez utántól nincs velük (igaz, így szerencsére megkaptuk és hallgathatjuk a Beast in Black zenéjét is). Nitte Valo énekesnő karcosnak mondható hangja az első korongon nagyon jó volt, ám ezt a második, számomra mindmáig legjobban tetsző lemezükön (Battle Beast, 2013) meg is tudták fejelni, és nem csak Noora Louhimo csatlakozásával, akinek a hangja mára tökéletesen kiforrott, és még karcosabb, mint Nitte-nek volt. Utána jött két nem rossz lemez, amik már nem érték el a 2013-as szintjét (Unholy Savior-még Antonnal, Bringer of Pain), de több volt rajtuk a jó dal, mint a közepes. A 2019-es No More Hollywood Endings, ezt megelőző lemezükkel viszont elérték szerintem a mélypontot, megfordult az arány, néhány értékelhető dal mellé jutott kétharmad közepes, átlagos szerzemény. Ekkor rengetegen mondták, hogy nagyon hiányzik a bandából Kabanen és egy jó dalszerző. Hát, erre most ezzel a lemezzel keményen rácáfoltak. Mindig is jó dallamérzéke volt a tagoknak, de ez a lemez olyan gyorsan véget ér, hogy egyrészt fel sem tűnt a 41 perc, valamint nem igazán tudnék kiemelni rossz/átlagos/közepes dalt. Itt gyakorlatilag a dalok 90%-a zseniális, ideértve a két bónuszdalt is (The Lightbringer, Tempest of Blades), amik nyugodtan mehettek volna a lemez eredeti játékidejéhez, mert előbbi az egyik legjobb a 12-ből. Igen, néhány dalban itt-ott van kicsivel több Nightwish áthallás az előző lemezeikhez képest, de egyáltalán nem lett ez egy Nightwish-koppintás. A két klipes dal mellett a címadó, Russian Roulette, Freedom, Armageddon, The Road to Avalon, Place That We Call Home, The Lightbringer, Tempest of Blades...mind-mind bitang erős dalok. Noora hangja és teljesítménye (amit élőben is ugyanilyen szinten tud hozni!) előtt le a kalappal, mint ahogy a dalírás előtt is, valamint a lemez koncepciója is tetszik (sokkalta jobban, mint az előzőnek), a borító ennek megfelelően gyönyörű. Már fel is írtam az év végi listámba, annyira magával ragadott. Koncerten is láttam már őket többször is, találkoztam, beszélgettem is velük, még Nitte Valo-ékkal is, illetve Noora-ékkal is, élmény-élmény hátán. Csak azért nem adok rá 10 pontot, mert számomra a Battle Beast lemezük tetszik eddig a legjobban, ez egy nagyon pici hajszálnyival, ám nagyon szorosan ott van mögötte. Remélhetőleg a továbbiakban is maradnak ezen a vonalon.
Ez nekem sokkalta jobban bejött, mint az Antares. Vannak benne remek dalok, dallamok és az énektől nem lesz nyálas az arcom, amikor olykor kiereszti a hangját a fickó, azok bizony állat részek. Bizonyos számok (pl.: Rigged Game, AWOL, Nightmares vagy az első) kifejezetten tetszenek, többször is meghallgattam őket. Nekem tetszik ez az régisulis hangzás, játék, az előző körös Catalán zeneileg nem kicsit képzettebb volt, de ez nem is teljesen olyan.
Eddig egyetlen lemezüket sem hallottam, a bandát sem ismertem. Így, első hallgatás után két dolgot tudok róla elmondani: valóban hosszú ez a 13 szám és majdnem egy óra, illetve, nekem sokkalta inkább a Varg-ot juttatta eszembe, mintsem az Amon Amarth-t. Valamint, hiányolom az igazán földbe döngölős, menetelős számokat.
Egész jó lemez, vannak itt black/death/thrash/heavy elemek is jócskán. A Fire in the Hills szám is elég jó, de nekem jobban tetszett a Sulphuric Glow vagy a Vanish Beneath, leginkább utóbbi (de nem csak az) többször is felidézte bennem a Legion of the Damned-et. Az említett bandának is vannak remek lemezei, amik nekem jobban tetszenek a Wode-től, de ez sem rossz egyáltalán.
Elég jó thrash lemez, ami megidézi mind az amerikai, mind pedig a német vonalat (azért felsejlik itt-ott az Overkill, Destruction, Exodus, stb.). A nyitó Indoctrinate vagy éppen a We Stand Alone bitang erős thrash aprítások, jó hallgatni. Az, hogy spanyol bandáról van szó, meg érdekessé teszi az egészet számomra.
Én továbbra sem látom sok értelmét ezeknek a rövid, egy-másfél perces számoknak, legyen ez az adott stílus alapja is akár. A zene elmegy, de azt meg már sokkal jobban megcsinálták mások, a hörgést például az Entombed, Morbid Angel vagy akár a Deicide. A borító meg simán lehetne egy zs kategóriás gagyi farkasemberes/szörnyes film plakátja is.
Az első három szám csak a szokásos, ez alapból számonként -2 pont. Aztán a negyedik szám második fele átvált egy egészen korrekt filmzenei részbe, amit folytat az utolsó, több mint 25 perces szám első 9 perce is. Utána viszont a maradék 16 perc szintén kuka, értékelhetetlen. Az első három szám még az életről is lehozza az embert, ami lehet, hogy a célja is, de nálam nem nyerő, akkor inkább megnézek vagy elolvasok egy jó drámát, ha erre vágyom (mert nagy ritkán azért ilyen hangulatban is szoktam lenni, nagy ritkán). A három hónap alatt kiadott 4 lemez meg inkább a no comment kategória.
Igen, a saját stílusában biztos fasza lemez, a zenén és végül is az éneken is hallatszik a képzettség. Utóbbi olykor borzalmasan nyálas (ha annak idején egy Falconer nyálas volt, akkor ez mi?), szinte élvezhetetlenül szirupos műanyag, gyakorlatilag vállalhatatlan. Igaz, olykor pedig teljesen okés. Az pedig, hogy ebből a nyáladzásból majdnem egy órát végig kell hallgatni (olykor szenvedni) sem a pozitívumokat erősíti. Vannak benne jazz-es, prog-os, még funky-s elemek is...hallgassa, aki szereti.
Kb. ugyanazokat tudom elmondani róla, mint az előző két lemezről, amit eddig "tőlük" hallottam. + még annyi, hogy e 3 lemez után valahogy a többihez már nem igazán van ingerenciám...
Utoljára hagytam, mert jó néhányszor meg kellett hallgatnom, számomra nem az a fajta zene, ami első hallásra is üssön akár. Természetesen, már az első hallgatáskor is hallottam, éreztem, hogy ez egy rendkívül profi lemez, de többszöri hallgatás után kezdett el csak igazán beérni. A zene és az ének is rendkívül változatos, profi, nem is csodálkozom azon, hogy dánok. Le a kalappal, egyáltalán nem zavart a viszonylag sok középtempós és/vagy lassú rész, a valamivel kevésbé alkalmazott gyors részekkel szemben, persze utóbbiak is brutálisan erősek. Még teljesen be kell érnie a lemeznek, de megelőlegezem a max. pontszámot, mert annak idején a Hell-el is hasonlóan voltam, legalább 10-15-20 hallgatás kellett ahhoz, hogy igazán tetsszen és azóta is az egyik legnagyobb kedvencem.