A mániákusan kísérletezős ficamoktól szenvedő black metal és a trap zene kötött házasságot ezen a lemezen. A Boris-szal és a Mora Prokaza-val kezdtem a HP-t, ami annyira leterhelt, hogy innen bármi megváltás lesz. Kell egyfajta hibbantság ahhoz, hogy valakinek az agyából ez jöjjön ki természetesen. Úgy érzem, a kísérletezésébe fullad bele és annak oltárán áldoztatik fel a zene, és vele együtt annak hallgatója is. Ehhez a műfajhoz (??) semmi közöm, és nem is szeretném, hogy legyen.
Akinek ez a steril hi-tech hangzás bejön, és aki eleve bemerészkedik abba a színes tech-death erdőbe, amely a virtuóz/jazzy irányba kacsingat, az sok ehető gombát szedhet a kosarába. Én azonban maradok a sokkal sötétebb tónusú technikás/brutális death metalnál, mint amilyen a Dying Fetus, az Origin, és a hozzájuk hasonlók.
Túl sok a Metallica ...And Justice For All albumára (meg minden egyébre) emlékeztető riffáradat. Lényegében újrahasznosítás zajlik teljesen feleslegesen. Thrash metal lemez tele olyan dolgokkal, amiket már kívülről fújunk.
A Mekong Delta az én szememben pusztán a zenéről és annak szeretetéről szól, semmi kényszerűség vagy népszerűséghajszolás nem érződik sem a zenéjükön, sem a hozzáállásukon. Az új anyag is roppant ötletes, változatos és igényes. Minden elismerésem.
A japán kísérletezős extrém metal címke már önmagában rémisztő lenne. A 30. (!) nagylemezénél tartó Boris ezen nem is igyekszik változtatni. Ha egy zene szélsőséges Japánban, akkor biztosak lehetünk benne, hogy tízszer szélsőségesebbnek fog tűnni európai füllel. Olyan ez az anyag, mintha a világ összes ki nem adott zenéjét magába szívta volna egy fekete lyuk, és random cafatokat hányna ki magából a képződmény. Nem nekem találták ki, még ha adott esetben értékelhető részekkel is találkozom (pl. Genesis vagy a Loveless második fele).
Zeneileg eléggé összeszedett anyag, már ami az ötleteket illeti. Van zenei tartalma a daloknak, érződik a törekvés a hangulat visszaadására. Hallatszik, hogy szívvel-lélekkel űzik, amit csinálnak. Nem emelkednek ki sehonnan, de a mezőnyben elférnek.
A banda tematikáját és zászlójukra tűzött színeket egyesek keblükre ölelik, mások szemet forgatva fordulnak majd el tőle, és megint csak másokat hidegen fog hagyni, de ez már csak ilyen dolog... A zenét illetően roppant barátságtalan, tüskés sludge-doomra kell felkészülni, amivel nincs is semmi gond, csupán úgy érzem, hogy igazán megkapó ötleteket nem rejt a lemez (bár a kellemes szigetként kiszakadó Glory! Glory! ad némi támaszt). Egy Yobhoz viszonyítva hatalmas lemaradást érzek dalszerzés szempontjából, és ez az, ami számít.
Már akkor kapták az ívet a srácok a YouTube-on, mikor a SoM kidobta az első videókat meg számokat a lemez megjelenése előtt. Nem kifejezetten értettem azt a mértékű utálatot, amivel akkor találkozni lehetett, de az biztos, hogy emiatt benne ragadtak a memóriámban, úgyhogy félig-meddig vártam a teljes albumot; kíváncsi voltam, milyen lesz egészében meghallgatva ez a black-trap szörnyszülött. És igazából még mindig nem tudom. Érdekes a maga módján, szerintem ezt a fajta stílusházasítást még sosem hallottam mástól, úgyhogy az egyediséget nem tagadhatjuk el, de olyan istenigazából nincs, amit kifejezetten kedvelnék. Van egy érdekes hangulata, vannak fura húzásai, vannak kellemesebb momentumai, még effektív jó számok is (pl. a Sorry Man kifejezetten tetszett), de összességében inkább szokatlan, mint jó. Az, hogy mennyire lesz emlékezetes cucc, majd az idő eldönti.
Tudom, tudom, jön majd, hogy ez is csak a szokásos tech-death wankery, de én nem tudok elmenni amellett, hogy megint a franciák boszorkánykonyhájából került ki valami ínyencség. Igen, az album jelentős része tipikus tech-death zúzda, na de amikor felüti a fejét valami izgalmas, érdekes színezet, azért érdemes jobban elmerülni (haha) ebben az örvényben. A Wall of Watert aláfestő szinti-függöny, a végén random felbukkanó jazzy trombita, a The Wreck váratlan húzásai, váltásai, dallamai, disznóvágásai, a Starvation Project zseniális kezdése... és még sorolhatnám. Sok elrejtett gyöngyszem a káosz örvényében.
Ha japán metalról van szó, titkon szerintem minden hallgató elvár valami random agyament furcsaságot, ami elengedhetetlen kelléke a szigetországban kreált zenéknek. Itt az volt a legmeghökkentőbb dolog, hogy az interlude a lemez végére került kb. Unalmas, langyos, mindent-bele olvasztótégely, ahol nem értem pontosan milyen aspektusából kellene dicsérni a végterméket. A Genesis és a Loveless úgy-ahogy tetszett, bár ez utóbbi instrumentális formában jobban adta volna.
Tematikailag nem igazán mozgatnak meg a militarista témájú zenék, úgyhogy ezt a részét el is engedtem a dolognak, viszont minden másban kifejezetten kellemes meglepetés volt az album. Egyrészt van egy kellemesen retro hangzásvilága (a dobhangzást imádtam!), ugyanakkor nem az a kifejezetten, öregesen begyöpösödött boomer black, amihez sok zenekar előszeretettel nyúl vissza és implementál több-kevesebb sikerrel. Zeneileg ez változatos, érzelmes, dallamos, hangulatosnak is mondható. Ami mellett viszont nem tudok elmenni, az a német kiejtés, ami még a károgás szűrőjén keresztül is átjön, hogy borzasztó. Németül nincs olyan, hogy "redzsiment" meg "tájloríl". A második tételt kiemelném így a végére, azt nagyon pöpec, kompakt módon rakták össze a srácok, ott minden a helyén volt.
A kettébontott címadó számo(ka)t még élveztem is, megvolt a katarzisra, a nagy kirobbanásra épített felvezetés, illetve az album végén terpeszkedő szörnyeteg is rendelkezett lendülettel, értékelhető megszólalással, szépen egymásba simuló éteri és aljasan dübörgő részekkel, igényesen egymásra rétegzett témákkal. Ami viszont előtte volt az botrányos. Rendre próbálom keresni a fogódzkodót az időnként előbukkanó sludge cuccokban, de alig-alig van, hogy találok valami számomra értékelhetőt. Kínzó, poshadt, gyötrelmes szenvedés volt az album első fele, a második meg talán csak ezért tetszett ennyire, mert végre engedett kicsit fellélegezni.
