Valóban nehéz fenntartani a figyelmet az egész játékidő alatt, lehetnének izgalmasabbak, változatosabbak, fogósabbak az ötletek. Azonban a hangulatot sikerült előcsalogatniuk a palackból és az énekesnő hangja is kimondottan tetszik. Borongós, bús, lassú, sötét muzsika.
Megtehették volna, hogy a The Congregation sikere után csinálnak még pár olyan lemezt új dalokkal (biztos vagyok benne, hogy az is zseniális lett volna), de nem tették, ívelnek felfelé tovább, ahogy a Malinával, úgy a Pitfalls-zal is, új utakon, valóban fittyet hányva mindenki elvárásaira. Mindeközben olyan páratlan minőséget, csúcskategóriás dalszerzést, varázslatos dallamvezetést, agyból kitörölhetetlen refréneket, testet-lelket átjáró hangulatot mutatnak be, hogy a legkisebb problémám az, hogy a metalt maguk mögött hagyták. A progresszív jelző azonban fényesen tündököl, és aki mer lépni, aki képes elengedni a múltat és haladni velük előre, csodás élményt fog kapni ajándékba. Három 10-es lemez egyetlen HP-n nagyon ritka dolog számomra.
Ezt a kört (is) nagyon erősnek érzem, év végére szinte egymás sarkára taposnak a kiemelkedő korongok. A Schammasch-tól egyébként sem várnék mást. Nagyon nívós, iszonyúan eltalált hangulatú, baljós témák, egyedi dalszerkezetek, belső falakat kaparó harmóniák, meglepő húzások. Év végén nehéz dolgom lesz a 20-as listával... Á, nem tudok 10-nél kevesebbet adni, ez a lemez zseniális.
Idegesítően sznob zene, avantgárd köntösbe bújtatva, az ének pedig hol fárasztó acsarkodás, hol fájóan amatőr tiszta ének. Soha többé!
Boymester leírta a kritikában, amit a lemezről tudni kell. Az év egyik csúcsteljesítménye, egyik legjobb, legszebb lemeze az A Pyrrhic Existence! Ünnepi értékű!
Időnként meglepődtem a stílusváltásokon, mert van, hogy az egységet megbontja, de nem pozitív értelemben. Szóval, néhol kijózanít, máskor pedig eléggé korrekt módon hozza a szokásost, de semmi többet.
Számomra ez inkább hajlott a fárasztó, mint a komolyan vehető produktumok felé. Külső szemlélőként tudtam csak követni az itt hallottakat, attól nagyon távol állt, hogy átadjam magam neki. Nem zajongás hallható itt, becsületes törekvés folyik mindenféle zenei alap megteremtésére, ezt elismerem, de semmi olyat nem hallok, amitől el kellene ájulnom, sőt... A horror hangulatot pedig képtelenek közvetíteni, vagy az elképzeléseink eléggé különböznek ezzel kapcsolatban.
A Nile teljesen kiszámíthatóan játssza ugyanazt már jó ideje, viszont olyan magas fokon (nem csak tudás, hanem magukra a témákra is gondolok) űzik, hogy lehetetlen kikerülni őket. Elsőre elkönyveltem, hogy tipikus Nile, csak a szokásos, de aztán mégis csak megfogtak maguknak, főleg a lassúbb témákkal, éneklős részekkel, a súlyosabb riffekkel, az itt-ott előkerülő új színekkel. Részbeni kiszámíthatósága ellenére piszok erős dalokat írtak ismét, pedig nagyobb váltásra, kevésebb biztonsági játékra, több merészségre vágyom már tőlük. Mégis, nem tagadhatom, hogy hallgattatja magát a lemez, és érzem benne az erőt. Fáradságnak pedig nyomát sem hallom.
Részemről nagyon erős kilences ez. Én szeretem, ha a sok deviancia, extremitás, fúzió és miegyebek után érkezik egy letisztult, klasszikus értelemben vett zenei mű, tele olyan dalokkal, amelyek azonnal levesznek a lábamról. Mindehhez Ray Alder hangja a hab a tortán. Pár hallgatás kellett csak, hogy meggyőzve álljak a lemez előtt. A Fates Warning és az Engine hangulata egyaránt fülsimogatóan áramlik a What the Water Wants lemez dalaiból. Oldboy írása egyébként meghozhatja a kedvét azoknak, akik netán még nem ismerik a lemezt.
Az első és az utolsó dal egészen tetszetősre sikerült, úgy éreztem, van ennek egy sajátos bája, aztán ami a kettő között van, az egyre jobban lelohasztotta a lelkesedésemet. És az ilyen szövegek, hogy "add ide a kalapácsot, add ide a fűrészt", "bort akarok inni", "hideg a kávé" stb. nem segítenek, hogy ráhangolódjak. Azért a lepukkant, életunt, pesszimista, mizantróp, züllött alak határozottan kirajzolódik, és az abból fakadó hangulat átjön... úgyhogy, ha valakinek ez kell, tessék, itt van!
