Hadd mondjam el az egyértelműt újra: tényleg nem érdemes első hallásra ítélni. Az előző lemez benne volt a 2017-es TOP 20-amban, és instant megvettem CD-n is. Első két-három hallásra a Cosmicism-ben nem hallottam azt az egyértelmű fölényt, amelyet az előd nyújtott, de ez csalóka, főleg úgy, hogy a 2017-es lemez már rég a kiismertség komfortérzetén belül van. Aztán egyre többet hallgattam az újat, és egyre jobban tolakszik felém az ERŐ, és szép lassan beérik a lemez. Lesz-e belőle TOP 20 idén, még nem tudom, de hogy egy irdatlanul erős anyaggal rukkoltak elő a franciák, az biztos!
Nagyon kellemes hallgatnivaló számomra az Alcest. Korábban volt nekik olyan lemezük is, amelyikre egyértelműen 10 pontot adtam. Emlékszem olyan konkrét pillanatokra, amikor a kettővel ezelőtti Shelter lemezt a természet csendjében meghúzódva, éjszaka hallgattam, fülessel. A felerősödött hallószervek fantasztikus dolgokat voltak képesek felszínre hozni akkor. Ezt a lemezt, ahhoz mérten, kevesebbnek érzem. De kellemesnek kellemes. Biztosan előveszem még.
Egy 9 és fél perces lemezt kell értékelni, amelyből (összeszámoltam) 2 és fél perc duma. Tehát, van 7 percnyi kíméletlen grind zúzdánk, és ez a legtöbb, amit el tudok mondani (ők se mondanak többet).
Nem élünk ínséges időket, hogy egy bár igényesen összerakott, mégis többnyire ötlettelen sablon-black metaltól hátra vágjam magam. Aki nem keres különlegességet, vagy már fáj a feje a hagyományokat maga mögött hagyó mindenféle devianciáktól, annak itt egy újabb gyors black metal korong. Én már holnap nem fogok rá emlékezni.
Aki ebben a HP-ban nem talál magának kedvére valót, az igazán elgondolkodhatna azon, hogy bővítse a látókörét. Ennek a körnek az erős mivolta az In Mourning új lemezének is köszönhető. Ez a fajta igényesség és változatosság abszolút elismerésre ad okot. Lehet, hogy a végére már úgy érzi az ember, hogy az élmény tömény vagy kicsit sok volt, az egyértelmű kapaszkodó meg valamivel kevesebb, de annyi minden sorakozik itt, hogy a figyelmet képes végig fenntartani. Tetszik, hogy lassan megtalálták a saját hangjukat, az Opeth-hez már nem is érdemes hasonlítgatni őket.
Igényesen összerakott anyagokat szállít le a rajongóinak a finn melodikus death csapat. Engem különösebben nem szokott meghatni az ilyesmi, de ha valaki szeret az ilyesmibe belemélyedni, az hangulatosnak érzi majd.
A lemez első kb. 17 perce kimondottan szép, az énekdallamokban is van spiritusz. Aztán, ahogy a fickó kimondja, hogy ilyen napsütötte időben öli meg magát, megváltozik minden, és a hangulatos doomból fokozatosan átvált vernyákolós depresszív black metalba, amivel már nem volt mit kezdenem. Ahogy telt az idő, úgy tetszett egyre kevésbé az anyag. Az első bő negyedóra 8 pont, a többi 4-5 pont.
Szerintem fogósabb az előző lemeznél. Odatették magukat, rendesen összerakott brutális nóták sorakoznak itt, kellő változatosságot felmutatva a stílusra kiélezett fülek számára.
Az előző, Deus Salutis Meae, maga volt a totális francia őrület, ám olyan összerakott lemez volt, hogy egyszerűen megbabonázott. Most is beraktam az új meghallgatása előtt, és azonnal vitt is magával. Zseniális! Ehhez képest, amikor feltettem a Hallucinogent, azt hittem, nem jól hallok. Meg nem mondtam volna, hogy ez Blut Aus Nord. Sokkal szellősebb, sokkal visszafogottabb, elsőre is sokkal befogadhatóbb... és ebben pedig pontosan EZ az, amit értékelek. Azt a káoszt nem volt hová fokozni, és értelme sem lett volna. Az új anyagban valamilyen csalogató hangulat uralkodik, a szerzemények pedig DALOK csupa nagybetűvel. A fémes riffelések és az emelkedett atmoszféra váltakozása, vegyítése telitalálat. Nem hallgattam még eleget, de minden hallgatással csak fokozódik a lelkesedésem. Mivel egyformán tetszik az új Mayhem, The Great Old Ones és a Blut Aus Nord, marad a 9-es.
Nagyon szimpatikus a Mayhemben az, hogy ezek a legendás alakok nem viccelnek a névvel, a kultusz iránti respekt valamilyen átszellemülést eredményez náluk rögtön, ahogy a Mayhemnek kezdenek dalokat írni. Az elemi erő egészen karakteres formában tőr elő a lemezből (most is), hinni tudok nekik még 2019-ben is. Féktelen, zabolátlan, de intelligens és igényes.
Gyönyörű, érzelmekkel teli album, ízlésesen prezentálva, egyedi stílusban. Nem igazán lehet mibe belekötni, max a műfaj azon sajátosságába, hogy néha hagyja túlságosan elkalandozni a hallgatót, miközben a saját búvalbaszásával van elfoglalva. Egy csipetnyi extroverzió nem ártana.
A La Grande Apostasie akkora királyság, hogy sorozatban nem is tudom hányadszor indítom újra. Szépen feltette azt a bizonyos pontot a lemez tekintetében, ami amúgy összességében is egy erős anyag lett szerintem. Sok meglepetés vagy újdonság ugyan nem várja a hallgatót, de a melodikus részek kifejezetten jól feküdtek, feleslegesen hosszú vagy túlkomplikált se volt az album, szóval mértékkel, érzéssel, hallható műfaji tapasztalattal kovácsolhatták össze, ami dicséretes. Az Exhortation átvezetőről nekem a Dimmu "Det nye riket"-je ugrott be rögtön, felszabadítva némi nosztálgiát, úgyhogy én azt is adtam.
Nem gondoltam volna, hogy a HoP fenegyerekeinek sikerül a Cast the First Stone felé helyezni a lécet. Bizonyos szögből ugyan megugrották azt a szintet, más szempontból viszont nem. A külcsín úgymond tökéletes, kezdve a hangzástól, a lemez hosszán át egészen a borítóig. A belbecsnél vannak kétségeim, mert ugyan elképesztően brutális és fejet-daráló lett a cucc, de mintha sok újrahasznosított témát hallanék az előző lemezekről, másrészt a CtFS annyira elvarázsolt két éve, hogy annak hangulata és rám kifejtett hatása itt most nem tud olyan erősen érvényesülni. Ha önmagában vizsgalnám, akkor viszont simán menne a 10/10-es értékelés.
Én annyira rápörögtem már az első meghallgatható dalnál, hogy rögtön elő is rendeltem az albumot. Aztán ugye úgy alakult, hogy ditiálisan jó egy hónappal(?) a megjelenés előtt már végig lehett fülelni a teljes lemezt. Azóta sokat ülepedett ez a fura utazás, sok helyen nagyon beleszerettem, sok helyen kissé biztonsági játéknak érzem a beharangozott "delíriumos, groteszk" triphez képest, szóval teljes szívvel-lélekkel nem tudok lelkesedni érte, de bőven megvan ez egy erős 8 pontos. Azt bírom a BAN-ban, hogy minden kiadványukat van miért szeretni, mindegyikben benne van az egyedi szikra, ami vagy képes belobbantani a hallgatót, vagy nem.
