A dallamokkal teletűzdelt extrém, nyughatatlan black metal feltétlen rajongójának kell lenni ahhoz, hogy az ember értékelje a lemezen hallottakat. A végigrikácsolt anyag számomra fárasztó, és a pernyeként ide-oda cirkáló dallamok számomra megfoghatatlanok. Ez nem az én világom.
Korrekt thrash-speed anyag pár évtizeddel ezelőtti megközelítéssel. Mind azon gondolkodtam, mit tudnék még hozzátenni... A riffek rendben vannak (mindet hallottuk már sokszor, szóval le vannak tesztelve), a vokálról nekem is az Anthrax jut eszembe. Pumacipő, lábra simuló farmernadrág, ilyesmi ugrik be róla, ami persze nem rossz dolog, de ez a lemez csupán hagyományőrzésre jó.
Háborús Hold Úr black metalja engem nem talált különösebben szíven, pedig egészen lelkesen és elkötelezetten játssza a fekete fémet. Azonban nem tudom, ez a lemez mit tesz hozzá ahhoz az amúgy is nagyon gazdag közkincshez... A törekvéseket érzékelni lehet, de mintha mindent hallottam volna már ezerszer, ami lehet, így is van.
Nekem kicsit még jobban is tetszik, mint az előző anyag. A rettentő profizmus mellé nagyon jó témákat sikerült írniuk, viszont fontos megemlíteni, hogy nem kívánja agyonnyomni az embert (már az ilyesmihez szokott fülekről beszélek), hanem ugyanannyira hangulatos is, mint technikás. Kimondottan tetszik!
Szimpatikus az a lelkesedés, ami a Possessed ennyi év után megjelenő albumán tetten érhető. Ez a lemez nem csinál semmi mást, mint hogy megidéz egy szellemet, amely mellett nem lehet közömbösen elsiklani. Nem biztos, hogy sokat fogom hallgatni a jövőben, de mintha a név magával rántaná a kívánt hangulatot is, vagy csak én akarom belehallani. Jó ezt tapasztalni, és a 8-as a szimpátiának is köszönhető.
Agyarával acsarkodik a bőgő rendesen, de semmit nem tudok visszaidézni ebből a modern death metal lemezből, több meghallgatás után sem. Olyan szinten csúszik ki a lemez a kezem közül, mint egy szappanos lavórba esett olajos hal.
Igyekeznek nem egysíkúnak lenni, és minden dalban van valamilyen kapaszkodó, amitől megállja a helyét a post HC/blackgaze (vagy hasonló) anyagok között, csupán az a gond, hogy úgy istenigazából nem tudok a lemezhez kapcsolódni, hacsak nem éppen nagyon erőltetem a dolgot. Szóval eléggé korrekt anyag, de nincs akkora átütő hangulata, mint a lemezen kivételnek számító Ancestor Descendentnek.
Felőlem gondoljon mindenki, amit akar John Arch hangjáról, szerintem egyszerűen zseniális, amit itt leművel. Érthető okokból LaBrie már régóta nincs ilyen formában, viszont ez az album számomra válasz az idei Dream lemezre. Petrucciék lemezének pontozásakor mindig van némi plusz jóindulat is bennem (mert annyira hozzám nőttek), de az Arch/Matheos azonnal megmutatta, hogy mit jelent idén a progresszív metal műfaj, és az állam mind egyre mélyebben és mélyebben gyökerezik bele a padlóba. Az első hallgatások kellemesek, de nehezek voltak, és Arch dallamai még 4-5 hallgatás után is csak épp hogy elkezdtek kibontakozni az agyamban, úgyhogy majd pár hónap múlva elárulom, hol tartok a lemezzel. Az énekkel együtt a zene is szárnyal, méghozzá a maga útján, természetesen, telis-tele pompásabbnál pompásabb progresszív metal ízekkel, ezeket felsorolni sem lehetne mind. Ennyire igényes, professzionális, mégis görcsmentes és ihlettel teli prog. lemezre már nagyon régóta fájt a fogam. Ha a Dreamre 8-ast adtam, itt akkor nem kérdés a 10 pont.
Izgalmas, változatos, erőteljes, és fogós! Hallatszik, hogy nem akárkikkel van dolgunk, szinte azonnal tiszteletet parancsoló anyag, és az ember meg is adja magát neki.
Hangulatilag kérem szépen itt nincs ok panaszra. Amikor szembe jön velem bármilyen "medieval" jelző, valami ilyesmit vizionálok magam elé, nem azt a skótdudás baromkodást, amit a németek művelnek "középkori metal/rock" címszó alatt. Mert miről is szólt a középkor, ha nem arról, hogyan tudod 20-30 évig kihúzni anélkül, hogy beledöglölnél a pestisbe, valamilyen háborúba vagy az éhínségbe vagy még ki tudja menniy lappangó veszélyforrásba? Hangultilag beugrott az Iskandr albuma, amit még boymester ajánlott be, de az talán kicsit morózusabb volt, ez viszont mételyekkel romlottabb és elkeserdetteb. Zenei oldalról pedig vannak azért itt érdekességek és olyan megoldásuk, amitől összefut a tífusz az ember hasában. Füleljétek csak a záró tétel utolsó pár percét! A borító csak hab a tortán, régóta nem tetszett meg ennyire cover.
Ahhoz tudnám hasonlítani ezt a lemezt, mint azok pontösszekötős, rajzolós ábrák a kisgyerekeknek. Amikor első blikkre egyértelmű, ha összekötöd azt a 10 pöttyöt, akkor egy dagadt macifej jön ki, még egyszerű kis gyerekfejjel is... szóval mi is benne a móka, hol a kihívás és a felfedezés? Itt minden egyes dallamot, minden egyes ütemet mérföldekre előre lehet látni, annyira faék egyszerűségű az album. Vannak jó riffek, kb. ennyi pozitívumot tudok kiemelni, de hát ettől hadd ne dobjam már hanyatt magam. Ráaádsul nem értem, miért nem lett volna elég 3 perces számokban gondolkodni. Az éneket sem igazán tudom hova tenni, néhol egész jól passzol ebbe a miliőbe, néha meg még azt a szintet sem üti meg, amit én szoktam hozni x sör+whiskey kombó után a céges karaoke bulikon... és higyjétek el, igazán minősíthetetlen, kritikán aluli, förmedvényes karaokékat tudhatok magam mögött. :D
Semmi extra black.
Tipikus IE, annak minden megszokott manírjával, technikásságával. A dalszövegek alapján újra az emberi lélek gyötrődése, a szerző gondolatai, filizófiai eszmefuttatásai a téma, elhagyva az előző album concept jellegét. Talán pont emiatt a személyes vonása miatt érzem ezt a lemezt pár fokkal agresszívebbnek és karcosabbnak, mint az előzőt; értsétek ez alatt, hogy több a horzsoló riff és a bológatós rész, mint az Underneath-ben. Ettől függetlenül persze ugyanúgy végeletekig összetett és technikás. Az Ocean kiemelkedően tetszett, több számban is elfért volna az itt felbukkanó nuygis, leülepedős rész. Aki szereti a bandát, az ezt a lemezt is bátran és büszkén odateheti a többi mellé a polcra.
Az első szám után majd' hanyattbasztam magam az örömtől, annyira zseniálisan csaptak a húrok közé a kanadaiak. Istenleneül király gitárnyúzások, szaggatott, arcbamászós riffek, jó kis ritmusváltások, veszett keverés és még sorolhatnám. Aztán sajnos lelohadt a lelkesedésem, a kreatív dalszerzés mintha csak az első és utolsó számra terjedt volna ki. Nem volt fél órás az anyag, de már a 10. percnél komolyan untam. Sebaj, a hangzás tényleg állat, a kezdő- és zárótétel meg önmagában megérné a 10 pontot.
A szokásos Archivist minőség, az elvárt zenei- és hangulati elemekkel. Lehet túl szigorú vagyok, de nem minden szám talált be igazán, nem volt mindenhol tökéletes az egyensúly. Vagy talán csak túl magasra rakták a lécet korábban? Majd érlelődik, s biztos belopja magát a szívembe idővel. A tiszta vokál nagyon tetszik, talán még több is lehetett volna. A borító viszont meh, főleg az előző után.
Nekem sincs bajom az énekkel, ennél mérföldekkel meredekebben tálalt vokálokkal is barátságot kötöttem már, ellenben a zene dinamikussága ellenére sem találtam túl izgalmasnak a dalokat. Egybefolyt az egész lemez, a végére már úgy kellett erőt vennem magamon, hogy ne kalandozzon el folyton-folyvást a figyelmem. A dagályossága és az emlékezetes momentumok hiánya miatt nem reménykedem a hosszú távú kapcsolatban.
McFrost és Eroen véleményét osztom, annyi módosítással, hogy nekem a kántálós, üvöltős vokálból néha sok volt, ugyanakkor máskor meg egyszerűen annyira jól ágyazták be a dalba, hogy akkor is hiányozna, ha sosem hallottam volna azzal együtt. Amúgy talán a legtöbb "meglepetés" szegemnst tartalmazó dal, az "Eremitt" lett a kedvencem a lemezről. Összességében nagyon erős anyag, de nálam a Mare egyelőre a nagy kedvenc, és azt ezzel a lemezzel sem sikerült letaszítaniuk a képzeletbeli trónról.