Változatos, rétegzett, mégis emészthető.
Filmzene, Type O' Negative, Depeche Mode utánérzések, kevés industrial szósszal leöntve, igazán emlékezetes és egyéni momentumok nélkül...
Háttérnek jó, de minek.
Ez számomra csak egy átlagos doom anyag. Se több, se kevesebb.
Számomra ez tucatblekk kis izlandi folkkal nyakon öntve, ami viszont nálam kevés a boldogsághoz.
Nem vagyok post rock/metal rajongó, bár vannak bandák, akiket szívesen hallgatok. A bandcamp oldalukon található címkék közül (alternative, dreampop, grunge, post-punk, post-rock, shoegaze) sokat nem is értek hogyan merülhetett fel?!
Egyébként meg egy erősen felejthető, háttérzenének való anyag, de erre a célra személy szerint jobbakat is tudok találni...
Ez nagyon nyomasztó és kellemetlen élmény volt. Olyan nyomorúságos hangulatot teremt, hogy szinte fizikai fájdalmat okozott a hallgatása.
Ha ezt szándékosan csinálták, le a kalappal a banda előtt.
Hangulat: 9, tetszés: 3= 6
Hagyományőrző "bűrkabátos, pumacipős" heavy/speed metal. Ahgy farrrkas kolléga írta, mintha receptből dolgoznának...
Mindenki döntse el, hogy ez most jó-e vagy sem.
Szerintem nem annyira, hogy több pontot adjak.
Nem hallgattam korábban a bandát, de amit tudtam róluk, azt a lemez első fele le is rombolta. A második fele meg már nem tudott javítani, csak nem rontotta tovább. Ez a fajta kettősség, amit a lemez tartogat csak tovább csökkenti az amúgy sem túl magas tetszésindexet.
Az első félidő AOR/hair metalja már akkor is max. közepest ért volna, amikor ez - fogalmazzunk úgy - divatos volt. A lemez második fele meg egyrészt nem következik az elsőből (a kommenteket olvasva inkább az előéletükből) és ez sem elég izgalmas, érdekes, megjegyezhető, hogy bármilyen apró húrt megmozgasson bennem.
Változatos és vannak megjegyezhető emlékezetes pillanatok. Ráadásul az énektémák sem merülnek ki a szokásos doom "frázisokban".
Lásd: kritika
Zeneileg nagyon korrekt hazai anyag, de a Dream & Reality "éneke" után szünetet kellett tartanom és néhány könnycseppet is ejtettem... Egy-két hangszínben működik az énekes hangja, ez úgy a szöveg felére fogható rá jóindulattal, a többi borzalmas kínszenvedés a hallójárat számára.
Én az elején arra gondoltam, hogy már igazán jól esne egy remek gótikus, indusztriális cucc csemegének, de a végére megint csak az járt a fejemben, hogy miért is nem kapunk mi ezért fizetést...
Lásd: kritika
Nekem egyetlen bajom van már megint: ez a maratoni hosszúság nem indokolt. 40-45 percben ez egy nagyon erős lemez lehetett volna, de több mint egy órán át lebegni ugyanabban az egyébként jól eltalált hangulatban...ahhoz több kell.
Olyanok ezek a post maszatolások, mint az út szélén egykor teljes dicsőségében csillogó, mára százak által teljesen széttaposott turha. Akkora szükségem van rá, mint az ablakunk alatt bagzó macskapárra, ahol a szerelmi légyott záró akkordját a cipőm és a dögök hátsójának hangja adta... Van egyetlen, albumon átívelő kínkeserves hangulata, ami néhány percre, főleg a tisztább, lassabb pillanatokban működik (Collide, Tremble), a többi teljesen fantáziátlan ömlengés az álművészkedés oltára előtt...
Vannak itt egészen fantasztikus hangfoszlányok és ötletek, de ez nem csak, hogy absztrakt festmény, még apró részekre törték és más városba költöztették a darabjait...
Minden izgalmát néhány gitárszóló szolgáltatta számomra. Stílusában biztosan erős anyag, de ez nálam nem működőképes.
A heavy metal ezen vonala rendkívül sokat ártott a műfajnak a 80-as években. Szerencsére jött a thrash és a kevésbé petyhüdt tökűeket azonnal felrázta az álmodozásból. Kell is ezek után valami régi sulis aprítást hallgatnom, mert ugyan az Enforcer zeneileg képvisel egyfajta minőséget, számomra élvezetet annál kevésbé.
Lásd: kritika:)
Összetett, izgalmas de mégis teljesen fogyasztható kísérleti black metal. A minőségi lengyel alapokat, tökéletesen ötvözik az innovatív megoldásaikkal úgy, hogy sehol nem lóg ki a lóláb. Jelenleg Számomra az Entropia és ez a lengyel színtér csúcsa.
Zeneileg vannak benne jó témák. Azt is ki merem jelenteni, hogy az esetek többségében talán én vagyok a legelnézőbb az énekkel(főleg a sok szar hc lemezemnek hála :D ) de ez most nagyon gyenge szerintem. Egyértelmű, hogy mit is akartak elérni a srácok, a hajlítások megvannak a hangszín is stimmel de valahogy nem áll össze, egyszerűen rossz hallgatni.
Ez számomra egy langymeleg semmi volt.
Ha a Lord Vicar-ra hetet adtam, akkor ez egy közepes hatos. A fegyverkészlet szinte azonos, de ez egy picit unalmasabb.
Szokásos izlandi minőség. Utóbbi időben kevés hasonló hangulatú black metal kap el igazán, ennek nagyon sikerült. Mondjuk ha black metal-ban kórus van, nálam már eleve könnyebb dolga van, főleg akkor ha ilyen jó és arányos énekkel párosul mint itt.
Nem tudom ki honosította meg a Hp-n ezt a "poszt maszatolás" kifejezést, de ha egyszer találkozunk vendégem egy sörre, mert zseniális. Olyan ez a lemez mint egy hétköznap délutáni szunyókálás, rövid de kellemes álommal. Ezekkel csak annyi baj van, hogy nem igazán pihentető és 5 perc múlva már el is felejtettem mit álmodtam.
Amikor ki jött, az első szám felénél kapcsoltam ki. Aztán a a mazohizmus-omnak, vagy ki tudja minek köszönhetően, mégis csak mindig vissza-vissza tértem a lemezhez. Minden hallgatásnál egy tovább és tovább jutva ebben a a mocsokkal és szorongással teli útvesztőben. Az élmény egyáltalán nem jó, sőt kifejezetten rossz, de ez a beteg,groteszk hangulat világ ami uralja az egész lemezt, mindig vissza csábít, mostanában egyre többször. Sokszor Lars von Trier Antichrist című művét juttatta eszembe. Hogy miért jó ez, hát igazából nem jó, de nekem még is tetszik.
Sablon heavy metal, nyakon öntve a stílus iránt érzett indokolatlan ellenszenvemmel.
Nem vagyok se szeretője, se ismerője a stílusnak, így valószínűleg nem releváns a véleményem. De Heavy metal? A Breki óvodában, cigi rágóval a szájukban bandázó kis srácok keményebbet tolnak ki magukból, egy joghurt chilis bab kombó után, mint ez.
Szinte kiváló klasszikus doom, a stílus szerelmeseinek igazi csemege.
Elmegy.
Azért nem semmi teljesítmény az hogy egy vokál ilyen szinten lerontja a zenét, jár a két pont. :D Gyenge idegzetűeknek nem ajánlott!
Olyan semmilyen.
Sok már a doom...
Nem tetszett.
Nem találok szavakat...
Mostanában szívesen hallgatok ilyenféle zenét, bár kedvencem sosem lesz.
Elmegy.
Ez sem jó.
Király zene, de nem vagyok képes most ráhangalódni. Alapvetően egy álomszerű hangulatot lovagolnak meg. Néha egész kellemes dallamok váltják egymást.
Ez borzalmas volt. Úgy érzem, hogy egy büdös redneck neurotikus hisztijét kellett meghallgatnom. Néha-néha felrévednek a zenészek, és akkor nagyon tahó tempóba kapcsolnak, de valami akkor sem az igazi itt. A stonerkedést is eléggé mesterkélten tálalják, mintha a hardcore-ra jellemző elemeket vastagon behintették volna sivatagi porral. Félre értés ne essék, a zenészek jól tolják, csak én az egész album hangulatától viszktek...
Az album második fele sokkal izgalmasabb. Az első fele pedig inkább csak töltelék dalokkal van kitöltve. Első hallgatásra sokkal jobban tetszett, de most már nem érzem benne az exkluzivizást.
A Lord Vicar-nál unalmasabb. Szokásos minőségi doom.
Az izlandiak letrehoztak a sajat ertelemezeset a death-black metalank. Eredkes, hogy mindannyian szinte ugyanazt probaljak jatszani. Ez a csapat az erösebbik fatajabol valo. Jo anyag lett, lehet meg elökerul a jövöben.
Pont ilyen, amikor az angol királyi család egyik tagja elfingja magát egy teletömött liftben. A magasztos fing-morajlást mindeki a sajátjának érzi, nem akarja elengedni, nehogy végetérjen a csodálatos révület. Az effajta mámoros lebegés csak a beavatottak számára érthető. Sajnos én nem vagyok tagja egyik elit klubnak sem, így a könnyed, pillangó módjára szálló post-metálos elemeket már nagyon büdösnek érzem...sajnálom, de nekem ez akkor is csak fing, és örülnék, ha egy fuvallatt magával ragadná. A túltolt művészekedéstől csak ideges leszek... főleg, ha azt olcsó sablonokból akarják felépíteni, megteremteni a meghatódáshoz szükséges tökéletes környezetet. Egy frissen sült lekváros buktában több erő van, mint ebben az lepkefing albumban, túl latymatag, túl álnok.
Az album első fele felért a Hangpróbán hírhedt Child Abuse-hoz. Már készítettem is a 0.5 pontot, mert a foghúzáshoz hasonlatos élményeim voltak az első 4-5 számtól. A káosz és monotonitás csak öncélúan keringett a tudattérben. Szerencsére nem kapcsoltam le, mert az album másik felére már elkezdtek kikristályosodni a hangfoszlányok, már kevésbé voltak disszonánsak, sőt...itt már volt, amit élveztem is. Alapvetően az album első fele egy túlművészkedett mantrázás, azonban a második részben már egy improvizatív elemekkel telitűzdelt industrial metált kapunk. Ha csak a második fele lenne a lemeznek, akkor 7.5 pontot kapna, de így...
Ez nem az a heavy metál, amit...
Borotvált tökűek által játszott heavy metál. Egyedül akkor értékelhető, amikor keményebbre veszik a figurát (halld pl. a Thunder and Hell számot), de az esetek többségében csak egy Scorpions paródia az egész. Sőt...a Scorpionstól is már csak a nyálas 90-es évekbeli korszakukat vették alapul. Az izzadság szag akaratlanul is átüt a hangfalon. Csupán egy Dekoltázs Őrnagy hölgyemény vernyákolása hiányzott a felállásból, és akkor lett volna csak igazán kiteljesedett a kép.
Itt a világvége: nem emlékszem, hogy utoljára mikor adtam ilyen sok pontot egy tradicionális doom lemezre. Teljesen be votlam fosva, amikor megláttam a számok hosszát, főleg az elsőt. Aztán jött a ledöbbenés...ilyen hömpölygő, morózus riffekkel ritkán találkozni, egy percig nem untatott. Legjobban talán a korai My Dying Bride anyagra hasonlít (persze a death metálos elemek elhagyását követően), sőt néha a "bizarr reverendások" dallam villága is felmerült bennem. Az ének nagyon szoros szimbiózisban él a vaskos húrok keltette zöngéssel. Nem mondhatni, hogy a legjobb a vokál, de itt ez a tökéletes választás.
Nagy kedvencem lett az utóbbi időben a csapat, ezért nagyon vártam ezt az új albumot. Már a felvezető Die For The Devil miatt is elkezdtem aggódni, de végül több hallgatás után mégis megtetszett. Aztán amikor végül megjelent a teljes album, nem is tudtam mit kezdjek vele. Nem ezt szoktam meg tőlük, a sebességből nagyon visszavettek, eddig a számaik 80%-a speed metal volt. A Regrets pedig akkora nyáltenger, hogy már első hallgatásra is szenvedés volt, nem is fogom soha többé meghallgatni. Pár számban elég erős Manowar érzésem volt, ami nem jó (pl. Ode To Death), néhol meg glam, ami szintén nem jó, és valahogy a sebesség redukálása miatt kiveszett a számaikból az, ami miatt ennyire szerettem őket. Ettől függetlenül vannak erős pillanatai is a lemeznek számomra, mint pl a Zenith of the Black Sun vagy a One Thousand Years of Darkness, de összességében csalódás, nem ezt vártam. Egyben valószínűleg nem is fogom hallgatni, csak azt a pár számot, ami bejön. A régi albumokat amúgy ajánlom mindenkinek, aki nem ismeri őket, az egy egészen más Enforcer volt.
? 
