A Bloodbath old-school svéd death metal csemege, azzal a különbséggel, hogy minden lemeznek megvan a saját "színe". Én a Nightmares lemezre esküszöm (az 10 pontos nálam), de ez is bőven több mint kellemes hallgatnivaló.
Az Amass tetszetős átvezetőjét követő Dissever a lemez csúcspontja (meg is lepett a vidám dallamával kb. 4 perc környékén), de vannak még kitüremkedő részek a lemezen (pl. a Forsake-ben), amelyek nyújtanak némi kapaszkodót. Nem lesz az év lemeze, de érdemes tenni velük egy próbát.
Elővettem az előző lemezt is, mert volt már egy ideje, hogy meghallgattam, de ahogy beraktam, azonnal felelevenedett az anyag. A lelkesedésem talán egy fél fokkal kisebb iránta, mint akkor (ezért is gondolom, hogy többnyire első benyomást pontozunk a HP-n), de ma is nagyon tetszik a Ghost Chants. Meghallgatva az új lemezt, nemigen marad el az elődtől. A pontszámom kicsivel óvatosabb, de számos részlet kiemelkedik az anyag hallgatása közben, ezért úgy érzem, erős anyagról van szó.
Ez a lemez képek és érzések sokaságával rohamoz meg, és ez itt a lényeg. Már az első fejhallgatós próbálkozáskor eldőlt, hogy ezzel az anyaggal nem kell megküzdenem. Mindenki azt lát benne, amit akar, és amit tud. Számomra ez az a világ, amelyet a magas hegyeket mászók tapasztalnak meg a hajnali órákban, ahogy beakasztják a hágóvasat a meredek, jeges sziklafalba, és elindulnak felfelé. A csendnek súlya, sűrűsége van, a táj gyönyörű, viszont benne van a mérhetetlen veszély, a jég ropog, miközben havas sziklagerincek veszik körül az embert minden oldalról. Itt kezdődik az utazás ezen a lemezen, amely embert formáló élmény. Majd az utolsó dalban fagy csípte arccal, átszellemülve lejövünk a magas hegyről, hegyi pásztorok lakta vidékre érünk, alpesi kecskék kolompolnak... és a kettő között ott az egész világ...
A Mgla legutóbbi anyaga abszolút csúcskategória volt a black metalban. Ezt azonban nem venném azzal egy kalap alá... mondom ezt úgy, hogy az itt hallható dalok is többet adnak, mint egy átlagprodukció. Tetszik, hogy nem tekernek, visszafogott tempóban építik fel a hangulatot.
Az Unleashed benne van abban a két-három tucat death metal bandából álló listában, amely számomra a műfaj megismerését jelentette, és az Across the Open Sea-t százszor meghallgattam anno, de mindezzel együtt sosem tartottam annyira kiemelkedőnek őket. Persze nagyon kedvelem egyik-másik lemezüket, és az új lemezen is tökös, jó riffeket hallani, de egy bizonyos szűk tartományon belül esik Johnny Hedlundék zenéje.
Nagyon szeretem a Riverside zenéjét, néhány lemezüket rongyosra hallgattam (Pl. Second Life Syndrome, Rapid Eye Movement), azonban az utóbbi lemezekről nekem hiányzik a karcosabb, metalosabb él. Úgy érzem, hogy az egyébként jó témáik akkor domborodnának ki igazán, ha egyensúlyba hoznák azokat egy metalosabb megközelítéssel, amivel valaha rendelkeztek. Progresszív rocknak azonban ez továbbra is minőség!
Még szerencse, hogy mostanában hosszú órákat ülök vonaton, hetente többször is, mert türelmesen végig tudom hallgatni a hosszabb, nehezebben kibontakozó lemezeket is. Ezt a bő 70 perces három eposzt a legjobbkor időzítettem be, és alkalomadtán elő fogom még venni hosszú utak alkalmával: hajnali órákban, dombok és síkságok között, ahol a köd és dér teremt hangulatot. Persze, van ennél jobb funeral doom lemez, de ezúttal inkább benne van a kívánt hangulat, mint legutóbb!
Az előző lemezük 8.1-es átlaggal az élen végzett. Jogosan, véleményem szerint. Mi történt a zenekarral? Ez tényleg nem működik úgy, mint ahogy az előző. Az én fülemnek (is) túl sok a színpadias drámázás. A zene egyébként izgalmas és változatos, szó se róla, de a lelkesen szenvedő narrátor kimondottan fárasztó és valamennyire tönkreteszi az anyagot, alig lehet lélegzethez jutni benne. Biztos meg lehet szokni, csak nem tudom, akarom-e...
Husky azt írja, a vokál nem más, mint egy részeg üvöltözése. Nemcsak osztom a véleményét, hanem meggyőződésem, hogy a fickó, a hitelesség kedvéért, részegen óbégatta fel a lemezt. Biztos nem ő az egyetlen, nem is azzal van a baj, viszont ez nem is lett több, mint bánatba fulladt rekedt nyavalygás. A borító abszolút illik ehhez a zenéhez, ahogy a bandcampen is olvasható: alcoholic black metal. És tényleg! Viszont nem hozzám szól.
Jé, beszállt a craftos arc? Érezni is a hatást a zenéjükön, ettől eltekintve ez számomra még mindig túl death metal. Az anyabandákat jobban szeretem. A lemezcím nagyon ott van! :-)
Nem lehet szó nélkül hagyni a minőségét, de ezen kívül kb. úgy érzek az anyaggal kapcsolatban, mint Tompa. A ponttal kapcsolatban is. Hallgatni a későbbiekben nem fogom.
Ez is közel hangnemmentes zene, mint a Kriegsmaschine, és ezek nálam nagyon nehezen kezdenek működni. Annál mondjuk sokkal jobban tetszett.
Számomra ez nem lehet kérdés.
A 15-ik percnél már tényleg nagyon untam, hogy ugyanaz szól. Az az egyetlen egy hangulat - témaiság (van ilyen szó?), amit meg tudnak jeleníteni végülis izgalmas. De nálam nem buliznak ki ennyivel nagy pontszámot.
Nem szól valami világbajnok módra, viszont időnként jól variálnak a hangnemekkel. Viszont a felétől már túl tömény lett.
Kifinomult dolog ez, viszont a 10 perces progos betétet erőltetettnek éreztem.
Az első nótában 9:35-kor a tempóváltás nagyon ötetes. A dalbefejezés is. A blastelés meg teljességgel váratlan. Mernek sokmindent máshogy csinálni. Azt is figyelembe véve viszont, hogy mióta tolják, többet várnék.
A fickónak van egyfajta szófosása, ezt leszámítva elég jól össze van rakva, bár kicsit egysíkú ötletek terén. A hangzás eszményi.
A penetránsság erény a fekete fémben, és kimondottan tetszik pl. itt az ének, a többi megoldás viszont eléggé sablonos. A Korper, a Dodsengel vagy a Horna tud fantáziadúsan is ocsmánykodni, ez itt azokhoz képest kevés.
Elég nagy kedvvel és hévvel álltam a lemezhez, de a többedik hallgatás után erősen megkopott a lelkesedésem az irányába. Unalmasnak ugyan nem mondanám, de a kiszámítható panelekkel való építkezés és a teljes anyag egysíkú mivolta nem indokolja, hogy magasabb pontot adjak. A számcímeknél a generic-o-meter jelzője nálam az első átfutásnál kiakadt, amit a szövegek sem tudtak igazán ellensúlyozni. A borító a maga bizarr megvalósításában tetszik -függetlenül nascence valós megállapításától-, ahogyan Kantor legtöbb cover art-ja bejön, de itt szerintem nem igazán illik az albumhoz. Egy elborultabb, szétcseszettebb lemezhez jobban passzolt volna (mint pl a Sigh "In Somniphobia" albuma, amihez amúgy szintén jelen művészünk kreálta a borítót).
Sokszínű, változatos, kellően rétegzett muzsika, ami nagyon erősen egybevág az ízlésemmel. Minden bizonnyal sok-sok hallgatás kell még hozzá, hogy véglegesen beérjen és minden apró részletében kitárulkozzon előttem, ezért egyelőre nem merek max pontot adni, de nagy rá az esély, hogy ott figyeljen akár az év végi listámon is. A reszelős, döngölős riffekkel átszőtt részek és az ének változatossága mindenképpen külön kiemelendő. Ezek a franciák mindig képesek meglepni.
A tavaly novemberi, dürer kertes koncertjük alkalmával sikeresen felhívták magukra a figyelmem a lengyelek. Ott nagyon elkapott ez a fajta modernebb(?) megközelítésű, kissé vegyes black, amit játszanak; be is ruháztam az albumukra, amit azóta is elő-előveszek. Szerencsére a jelen anyagukkal is meg vagyok elégedve, a bizarr borító hűen tükrözi azt a fajta pusztulatot, amit közel fél órában adagolnak nekünk. A dob még mindig gyilkos, ahogy az előző lemezen is, imádom. Az összkép pedig kellően változatos és variált, hogy továbbra se feledjem nevüket.
Nekem ez adja, sokadik hallgatás után is. Az elektronika kellemesen felkavarja a... na most ide nem tudok jó szót, mert ez az ambient se nem szelíd, se nem visszafogott... de értitek, szóval az ambient kis befelé forduló, magába-merengős soundscape-jét rendesen felrázza az aljas módon bekúszó drone massza; rideg, de mégsem kínzóan kellemetlen atmoszférát teremtve ezzel. Szerintem akkor jó ez a muzsika, ha nem hagy kétséget benned a hallgatás után, hogy pontosan mit is éltél át. Néhol én nem csak a jégcsapok lassú "épülését", a fűszálakat lassan befutó zúzmara csápjait, a sötét, hideg téli esték reményvesztettségét vizionáltam magam elé a hallgatás alatt, hanem sokkal távolibb, természettől elszakadó exo-feelinggel átitatott dolgokat, ami annyira nem vág egybe az album fő vonalával. Szóval nagyobb pontot emiatt én nem tudok most adni.
"Eljött a vég. ...dobok, dobok a mélyben... közelednek". Zseniális anyag, nem is akarom nagyon boncolgatni, szimplán az ízlésemnek jólesően lett belőve és tálalva.
Nagy meglepetések nem várják az embert, mondjuk én nem is szoktam keresni az efféle lemezekben az arconvágós, váratlan húzásokat és újdonságokat. Oldschool svéd death, amit amúgy sem vetek meg, szóval abszolút nyitottan és pozitívan álltam a lemezhez. Sokszor lement már és még fog is. Tegnap pl. erre faragtam a halloweeni tököt. Szóval még "munkához" is adja... :D
Nekem ez már túlzottan szirupos. Az album kesergős, borongós hangulati vonala mondjuk egyértelmű, precízen belőtték az irányt, melynek ívére szépen fel is fekszik a legtöbb szám. Bár a 9 perces instrumentális tételre nem tudom, mi szükség volt, nekem baromira nem illett bele az album összképébe, se hangulatilag, se szerkezetileg. A progresszív zenét amúgy szeretem, de ez most nekem nem igazán feküdt. Viszont Mariusz hangját ki kell emelnem, a vokál nagyon tetszett. Egy kis update, idővel jobban elkapott a lemez.
Idén nem voltunk annyira eleresztve jobbnál-jobb funeral doom lemezekkel, mint tavaly -én legalábbis így érzem-, úgyhogy űrkitöltőként kifejezetten jól esett az Ennui új albuma. Persze nagy eresztéseseket itt sem kapunk, de azért csak meg tudták cifrázni kicsit a dolgokat. Az első számban fellelhető ritmusváltás azért nem mindennapos ebben a műfajban, ráadásul jól is működött, nem tűnt erőltetettnek vagy idegennek. A hangulat és a háttérben hömpölygő atmoszféra-szőnyeg szerintem végig szálltja, amit kell, nem telepszik rá nagyon a lemezre, de nem is veszik el az éterben. Nagy ínség közepette érkezett meg az End of the Circle, és ha nem is korszakalkotó lemez, de bőven szállította azt, amit megkövetelek a műfajtól.
Hosszú távon ez a Sprechgesang egyszerűen kikészít. Annyira jól estek a vokál nélküli részek, hogy arra szavak nincsenek. Amúgy szerintem nagyon rossz arányokkal rendelkezik az album, de nem csak az "ének" terén. Kurva sűrű és túl tömény, de ennek ellenére sincs megtöltve annyi színnel, érzelemmel, izgalmas húzással, hogy el tudjon veszni benne az ember. Egy átlag számban volt 3-4 percnyi ötlet és kraft, ami 9-10 percben egyszerűen feleslegen túlnyújtottnak és unalmasnak hat. Persze, szerettem benne bizonyos részeket, szerettem a hozzáadott folk elemeket, szerettem némely szám felvezetését... de összességében egyszerűen unatkoztam, miközben agyonlapított a brutális tömöttségével a lemez. Néhol még idegesített is.
Ensomhet véleményét maximálisan osztom, bár az énekkel igazából nem volt bajom, szerintem teljesen szinkronban volt a lemez hangulatával, ellenben lelkesedni nem tudok annyira az anyagért. A borító WTF?
