Elöljáróban be kell valljam, ezt nem tudom kellően objektíven pontozni. :-)
Nem könnyű anyag, de mindenképp ez Naga eddigi csúcsteljesítménye. Jók az arányok a lemezen és még akár az egyes dalokon belül is. Az Edmond a kedvencem és nem csak Betty éneke miatt.
Iparosmunka avagy tisztelgés egy korszak előtt. De minek...
Egész rendben van, kellően változatos és a hangulat is megfelelő. Ha az új Marduk is legalább ennyire OK, akkor teszek vele egy próbát.
A Naught But Death-ben a Rammstein párhuzam igazán jól esett.
A baljós hangulatú intro (Ahaman Inikad Mo) után valami jobbra/emlékezetesre számítottam. Sajnos - bár a zenében még vannak is értékelhető megoldások -, az énektémákat/vokált sok helyen esetlegesnek érzem, ami sokat levon az értékéből.
Sokszor beugrott Lemmy és a Motörhead neve.
De van még ez-az a tarsolyban. Kapnak itt a black, meg a heavy metal csapatok is, jó punkos hozzáállással, ami nem tudja elterelni a figyelmet arról, hogy tudnak zenélni és dalokat írni.
És persze napalmot a pózereknek.
Hangulatos, profin megírt, de a For All Days, And For None kivételével nem varázsol el. Kár!
Ez is olyan van, de minek lemez.
Ha ki kellene emelnem egy dalt, akkor a Bloom lenne az. Ebben nagyjából összeállt minden. Nem felejthetetlen, de mondjuk, hogy legalább okés. :-/
Zeneileg még hagyján, de az énekkel(?) hazavágják az anyagot.
Ezek a szlovének feladták a leckét.
Igazából azt érzem, hogy nem tudták eldönteni, melyik stílus is a sajátjuk. Nálam a doomos, post rockos részek működtek, de egyébként esetlegesnek - és így feleslegesnek is - érzem ezt a lemezt.
Jól indult, aztán a hosszú daloknak (is) köszönhetően unalomba fulladt. Ami a The Canyon Observer esetében kevésbé működött (értsd a stílusok, stílus elemek mixelése) itt igen. Kifejezetten jól működött a She Knows esetében a jazzes lazulás. Ennek ellenére időnként öncélúnak éreztem a dalokat, a kevesebb, néha több elvét ajánlanám a figyelmükbe. Nálam legalábbis a rövidebb számok működtek jobban.
Szumma. Itt mindent megtalálunk, amit eddig Naga így, vagy úgy, de összehozott. Patikamérlegen kapjuk meg az ambientet, a metált, a finom távolba révedéseket. Milyen az egyensúly? Tökéletes. Hangzásra "nagyfiús", de mégis tíz körömmel ragaszkodik az undergroundba. Őszinte, megalkuvásoktól továbbra is minden szempontból mentes, de tiszta és jól artikulált. Naga orgánumát én alapvetően nem annyira kedvelem, inkább mondanám egészen jól elviselhetőnek. Ez akkor világlik ki legjobban, amikor más énekel. Itt meg is jegyezném, hogy az Edmond az eddigi életmű koronája. Ezen az úton mennék tovább. Ám szerencsére hősünket pont nem érdekli, hogy merre is kéne menni. Ez előtt pedig csak főhajtással tudok adózni, mert vagy így kell zenélni, vagy... Sok ilyen lemezt kívánok még az alkotónak! A kedvencem továbbra is a Rabies Lyssa marad, ám bitang erős ez is.
Az első 10 másodpercben még 6 pontos volt, aztán eljutottam idáig. Lehet valamilyen korszak előtt tisztelegni, de szerintem azt úgy érdemes, hogy közben mégis friss maradsz. Nehéz a feladat és keveseknek megy? Nyilván nem véletlenül, mert ahhoz másoláson kívül kreativitás is kellene, meg némi nemű saját hang.
Igazán kedves kis dalcsokor, de azért ez nem egy Craft. Utóbbiakat ebben a közegben megugrani idén már nem hiszem, hogy lehet.
Komolytalan. Valami felnőttesebb, kevéssé hanyag anyagnak lennék lelkes hallgatója. Értem én, hogy művészi meg alkotói szabadság, de azért lehetne ezt ennél jobban is.
Köszönöm, de nem. Több sebből is vérzik a produkció az én értékítéletem alapján.
A borító és a csapatkép is tökéletesen visszaadja, hogy amúgy mire lehet számítani majd odabent. Ezzel csak az az egy komoly gond van, hogy bármilyen jól is adják ezt elő (gondolom), nekem ez fájdalmasan rossz, mert nem szeretem a stílust. Igazából semmit nem szeretek, ami epikus, mert a metált és a giccset nem érzem párosíthatónak. Elnézést minden rajongótól.
A középszerűség és a kummantás mellett vannak itt tök jó ötletek is. Csak ezek aránya nem megfelelő. Háromszor ment le és nem lett jobb, nem is hívogatott további fülelésre. Talán legközelebb...
Semmivel sem kevesebb, mint az előző. Szinte érezni, ahogy cuppan az ember körül az iszap és minden mozdulattal csak süllyedünk. Nem egy életigenlő alkotás, de éppen ez a lényege. A hangzást továbbra is plasztikusra, arányosra, basszust nem eldugva alkották meg.
Occult/doom fanok előre, mindenki más nyugodtan séta tovább.
Szokásos minőség: nagyszerű ötletek elszórva egy ezúttal végtelen hosszú úton, amit nincs kedvem összeszedegetni. Naga éneke elviselhető, de ne kelljen már elviselni, inkább élvezném. Hiányzik a magyar szöveg. A gyér nyelvtudás tudom, az én hiányosságom, de olyan kevés értelmes produkció születik meg itthon, felesleges megfosztani minket egy újabbtól. A magyar szöveg érdekességei mindig hozzátettek pár pontot a végeredményhez. Egyébként mindig, minden alkalommal izgatottan kezdek neki egy Naga lemeznek, mert tényleg sok érdekes, máshol nem hallható megoldással találkozhatunk benne, de nekem ezek sokadszorra sem állnak össze igazi dalokká, vagy csak ritkán. Inkább ötletgyűjtemények egy kottafüzetben. Betty hangja tényleg szép, a narráció hibátlan:)
Nekem ez túlzottan polírozott ahhoz, hogy valóban death metal legyen, ami a dicsőséges múltat idézi. A nemrég megjelent Eye Of Purgation, Those Who Bring The Torture, Drawn And Quartered, Tomb Mold lemezek padlót mosnak vele.
Lásd: kritika.
Érdekes, már-már élvezhetően egyedi megközelítés, amit tényleg nem lehet komolyan venni.
Jó kis szájba rúgás, az időnként felbukkanó, punknak nevezett borzalmak közül kiemelkedik rendesen. A hangzást viszont nem kultikusnak, vagy régi sulisnak nevezném, inkább tűrhetőnek. Keményebb megszólalással nem csak szájszaga, ereje is lenne a produkciónak.
Lásd: kritika.
Amikor az énekest kiküldik cigizni és csak úgy nyomják ezt a modern, post langyiskodó ömlengést, az tök hallgattatja magát. A többihez nem vagyok elég művészi beállítottságú.
Akad néhány jó, doomból eredő, lehangolt riff, ami továbblendít az unalmas részeken. Entities egész hangulatos, a többi meg olyan, mintha annak az időnkét értékelhetetlen zajba torkolló visszhangja.
Azért ez nem igazán az okkult/doom vonal fősodrása... A Belfry sokkal jobban tetszett. Az ilyen anyagok halála, amikor azt kezdik hinni, hogy az énekesnő körül forog minden, aztán meg nem tudnak neki elég muníciót adni...
Változatos, érdekes, sokszínű zene, utoljára a kettes Guilthee tetszett így!
A borító meg a zenekari logó szerfelett ügyes, de nagyjából ennyi... Én az ilyen albumokon mindig végigmegyek már csak becsületből is mert a stílus sokat jelent számomra, de ezt most eléggé untam.
Ez az az ős-pusztulat, ami már trógerebb annál, mint ami egészséges.
Az ének még ezt a középszerű zenét is haza tudja vágni, ami nagy szó azért...
Példaértékű post lemez...
"Kamufaktor" van ám itt is. :)
Hangulat az elsőosztályú.Nekem a sok ambient kicsit felhígította, az izgalmas koncepciót és az érdekes ötleteket, bár ez csak az én személyes ízlésem. Nem minden talált még a helyére de fogom még hallgatni.
Kellemes rozsdás hangzás, kripta és vizelet szag. Nyaktornásztató riffekkel tűzdelt, retro hangulat bomba. Számomra sajnos csak tizenkettő egy tucat de a halál metal hívők bátran próbálkozhatnak.
McFrost-tól kölcsön véve a hasonlatot, nagyon jók ezek a kísérteties témák. A bajom csak annyi volt, hogy sokszor már mikor kezdtem bele élni magam a hangulatba, szó szerint szét csép-hadarták az egészet. A hangzás is lehetett volna kicsit mocskosabb. Mindezek ellenére nagyon tetszik a lemez, valamivel jobban is mint a Marduk. Pont még mehet feljebb.
Teljes mértékben befogadható őrület, a megfelelő játékidővel. Kifejezetten tetszett a kettősség, ami a hangzás nyerseségének és az érdekesebbnél, érdekesebb témák ütközéséből jött létre. Az elme roggyant vokál nálam, pedig már alapból nyerő. Néha az újkori Darkthrone is beugrott, a hallgatása közben.
Mikröfönba ökádös, trve cült, öld schööl, pünkös, börzalöm.
Eleve nem a szívem csücske az epikus doom, voltak benne jó dallamok, viszont a ének a végére már idegesített. Inkább lepörgetem még egyszer, az új Conan dalt.
Post minden amit szeretek.Egy szinte tökéletes stílus lemez, benne mindennel ami egy jó post metal anyaghoz kell. Számomra kiemeli a tömegből az alstílusok tökéletes aránya.A nem szokványos hangszerek pedig, nem csak dísznek vannak, fontos részei a szerkezetnek.
Nagyon súlyos és nagyon nehéz hallgatni való. Ennek ellenére, engem teljesen magával ragadott.
Sétálok tovább.
Szerencsés vagyok, már sokszor megfüleltem. Minden egyes hallgatás után többet ad. Elsőre hiányzott a magyar nyelv, másodikra beszippantott az űr, harmadikra meglepett a női hang csengése, negyedikre a doromb.....
Mindenki kösse fel a gatyót, mert ezt nem lesz egyszerű feldolgozni, befogadni.
Kultikus svéd bandák nyomdokaiba lépő, pofátlanul fiatal srácokból álló, minden igényemet kielégítő debütáló lemeze. Ott figyel az év végi listámon! Ebben a régi sulis svéd death stílusban ez kiemelkedő alkotás, senki ne várjon tőle mást.
Nem érzem szerencsésnek a megjelenést, egy héten belül jelent meg a Marduk-al, pláne úgy, hogy a hasonlóság kézzel fogható, iker testvérek konkrétan. Ezen kívül nincs ellene semmilyen kifogásom, kísértetiesen halálos.
Sokszor beugrott a korai Satyricon neve a zene miatt, Satyr kerített egy elmebeteget a mikrofon elé. Fantázia van benne, csak a megoldásai néha átcsapnak vicces kategóriába. Érdekes, hogy Zolinak nem tetszik, pedig hasonlóan agyhalott, mint Kvarforth....
Älköhöl gőzben átpogőzött buliik lehellete!
Legtökéletesebben Nagát tudom idézni: "Ez a csapat pont azt adja, amit befáradt apatikus rockerek szivacsként szívnak magukba. Mindenféle maszlagtól, trendektől és cicomától mentes szájbarúgós punk metalt kultikus hangzással, bazi nagy lendülettel."
Epikus doom-os zenei része rendben lenne kevesebb lágyulással és több doom-al. Az énekestől kikészültem, nem szerettem, túl sokat vállalt. Ebben a műfajban sokkal jobban tetszik a Lake of Tears- Headstones, ott minden hang az elejétől a végéig szimbiózisban él egymással!
Hallgatható francia black metal, annak minden eszközével.
Túl sokszor gyűrt le a feldolgozhatatlan fehér zaj. Csak hívőknek.
Az előző lemezükre hetest adtam, volt benn kakaó még nekem is. Ez az új cucc ahhoz képest sokat szelídült, tinglitangli recsegőrockba csap át sok helyen, ami nem jön be, és hiába a kellemes női hang, nem tudja megmenteni.
Maga a zene nem teljes mértékben az esetem, az album alaposan kidolgozott koncepciója miatt adom a maximális pontot.
Jól kenik az Entombed féle HM2DM muzsikát, emlékezetes nótákra viszont nem emlékszem.
Busójárás tornádóval. Remek anyag!
A banda agyament témái nem mennek az élvezhetőség rovására; számomra érdekessé, egyedivé teszik a zenéjüket.
Meló után bemész a kocsmába és meglátod a Fényt. És azt iszol, mert olcsón adják, aztán már világos van, amikor magadhoz térsz...
Nálam működik, de a nemrég megjelent Old Season aktuális albuma után nem maximális a pontszám.
Kb. mint a sós kávé. Külön ok, na de ez a zene ezzel az énekkel???
Mondja hölgyem, önnek tetszik ez a zene? Vagy inkább nemzene?
Nagyon bejött az első lemezük és ezzel a másodikkal is lenyűgöztek és élőben is varázslatosak!
Akárki akármit próbáljon bemesélni nekem, de Gabi zenéjében még mindig érzek egyfajta Neurosis féle áthallást. No de mindegy is. Imádom amikor csak zenére koncentrál és nem csak szöszmötöl. Tudom, úgy kerek az egész, de valahogy mindig megtöri azt az ősi pulzálást, amitől az ember csak hagyja magát sodródni. (Persze a folyók is mindig tele vannak uszadékkal, tanulja meg kikerülni...) A hangzás kifejezetten arányos lett, igaz már az előző albumon sem volt rá panasz. - Igazából ez a produkció pont olyan lett, mint egy impresszionista festmény. Közelről csak az ecsetvonásokat, és a vásznat látjuk, s nem áll össze a kép, vagy csak nehezen. De távolról? Akkor látjuk igazán, hogy miként lett az egész megkomponálva ha hagyunk neki teret.
Pont amilyennek egy HM-2-es bandának lenni kell, de semmi több. Inkább a Left Hand Path napi 3* ... :) Ráadásul ilyen vérszegény szövegmondást sem hallottam már rég. (No de ebben a pontban minden jóindulatom benne van, pedig halálhívő vagyok.) Előnye, nem túl hosszú az album.
Hans Daniel Rostén egyszemélyes projektje elég Marduk szagú lett, kár is tagadni. Vagy fordítva? (Az összefüggést gondolom már úgy is kimatekozta mostanra mindenki.) Persze ez az egyéni fűszerezésű black metal tele van jobbnál jobb témákkal, de hosszú távon ez akkor is hat inkább egy Marduk 2.0-nak részemről - még azok ellenére is, hogy ismerem a Funeral Mist eddigi anyagait. Az is nagyon valószínű, hogy majd mindenki halálra zabálja ezt a profin kivitelezett fekete fém albumot, de engem nem győzött meg sokadjára sem. (Mindenesetre egy igazi BM nótának olyannak kell lennie számomra, mint a Hossana-nak és a Pallor Mortis-nak, utóbbitól meg is ijedtem.)
Ebben az albumban csak egy jó van, a hossza. Rövid, szerencsére. Ráadásul egy ilyen vérszegény hangzással albumot kihozni manapság öngyilkosság. (Junglerot 2018-as albuma után azért elég érezhető a váltás...) Szóval, ezek voltak a pozitívumok.
Szarok én mindenre, s mindenkire. Oszt'? Mit oszt'? Hét B+!
Epikus doom, azt hiszem nem kell magyarázni semmit. :) Jól összeszerkesztett albumról van itt szó, ami hozza a stílus által megkövetelt köh... kliséket. - Talán Paul Kearns felesleges Ó-zása nélkül messze magasabb pontot kapott volna ez a produkció. Mindezek ellenére a stílus rajongói és azzal most ismerkedők számára is kellemes perceket szerezhet az angol ötös.
Hirtelen Ihsahn neve ugrott be a produkció kapcsán, aztán ez a gondolat pillanatok alatt szerte foszlott. Minden esetre nem kicsit meglepődtem a kanadai srácok műfaji megfogalmazásán: post-everything. :D Igen. Az első impressziók után ez csak amolyan válasz minden stílusra... Vannak pillanatok amikor tényleg összeáll a kép, de van amikor nehezen áll fel a mondanivaló. Másrészt ez a post hc-s, kajabálós vokál - nem, véletlenül sem károgás - néhol inkább ront az összképen. Mondjuk a tisztákért felelős hang sem túl erőteljes. A dalok felépítésében pedig senki se keressen meglepetést, egy kaptafára készült mind, így nagy mértékben ki is matekozható. (Aki imádja a progresszív és a post-hc keveredését, annak csemege.) A hangzás viszont pöpecz.
Az ajánlónak üzenem: Feladtad a leckét. :) A doomos részek elég jól működtek, de ezzel a hangzással elég kemény volt kétszer is végighallgatni. (Tovább nem bírtam, belefáradtam a kapaszkodók keresésébe.) Nem tartom épp' a legelőnyösebbnek azt, amikor egy banda zenéjén sokat kell agyalni. Talán még az Abstract az ami direktebbnek hat, de ez a mocskosra kevert hangzás abból is eltünteti a jeles dolgokat. - Na mindegy, azért voltak már ennél extrémebb produkciók is... :D ÓÓÓÓóóóóóóóóóvatosan, ez bizony fülvérzést okozhat. :P
Scarlet Doom, most már tudom miért... :) - Kicsit viszolyogva nyúltam hozzá, főleg a drone-os jelző feltüntetése miatt, de azt hiszem nem bántam meg, hogy esélyt adtam ennek az albumnak. Ez akkora tízes, mint a ház... Belemászott a hallójárataimba, s egész nap ott vert tanyát. - Aki egy igazi, boszorkányüstben főtt zenei masszát képes magába fogadni, annak igazi csemege ez a muzsika. (Nem is tudtam, hogy az olaszok ilyet is tudnak.) - Ami pedig az énekesnőt illeti, nos igazi kis boszival van dolgunk. Engem megigézett, s nem csak a hangjával... - Énekórára, a modern kortárszenék bemutatására is kötelezővé tenném.
Á, ez nem az, aminek mutatja magát! Persze jobb hangzással ez könnyebben kiderülne. (Ne a bandcampen hallgassátok!) Első hallgatásra én beutaltam volna az énekest valami agyfürkészhez, de azok még bolondabbak. A disszonáns zene nagyon befogadható formában jut el a hallgatóhoz, és gyakran teljesen "hagyományos" témákkal keveredik. Persze aki az őszinteség útjára lép, annak szembe kell néznie, hogy "kiszolgáltatja magát". Ezzel az Urarv is így van. De megérte. Csak gazdagodunk általa.