Steffen (No Colours Records) mindig ellát hírlevelekkel arra vonatkozólag, hogy a kiadója mely bandák kiadványait fogja megjelentetni a közeljövőben, így én már tavaly nyáron informálódtam arról, hogy a szegedi Tymah újra nagylemezt szabadít a világra. Tulajdonképp a semmiből manifesztálódott 2002-ben ez a dél-magyarországi szentségtelen formáció, amely zenekar a kezdetek kezdetén, már a demókkal kivívta a legmélyebb és legsötétebb underground elismerését. Gondolom az Arch Enemy-s Angela színrelépése death metal körökben legalább olyan etalonnak számíthatott, mint a feketefém ösvényére tévedt női énekes, Dim-é. Az igazán jó témákhoz remekül harmonizál ez a fajta utánozhatatlanul meggyötört, soha nem hallott black metal énekhang.

A Megöltem Istent baljós északi riffekket sorakoztat fel, a különleges hangzás valamiért engem a Mayhem által is előnyben részesített keverésre emlékeztet, leginkább a Deathcrush/De Mysteriis Dom Sathanas lemezek hangzására asszociáltam a legelső pár hallgatás után. Shadow (Dusk, Diecold, 666) egyébiránt itt basszuson kíséri a halottas menetet. Feltételezem, hogy innen fúj a magyar szövegek szele, hiszen a legújabb Dusk lemez szövegei is a mi nyelvünkön íródtak. Maga a dal is meglehetősen egyedi oldalról közelít a sarkalatos és minden black lemezen elodázhatatlan teológiai témákhoz, hiszen arról van szó, hogyan lehet önmagunkban pszichésen leszámolni egy korcs egyházzal és Istennel. A Sátán útján szövegében már érzek némi giccset, de a muzikális oldal eléggé meggyőző. Az Oltár című dal karakteres Tymah-nóta, baljós témák sorjáznak több kiállással, az akusztikus lezárás pedig igazán magával ragadó. A Styx is elnyerte a tetszésem, itt erősödött meg bennem az a korábbi gondolatom - amit a Transilvanian Dreams-nél (2005) vettem észre - miszerint a Tymah legerősebb dalai egytől-egyig gyorsak, a felhasznált témák ezzel a vokállal csak tempósan ütnek, a melankolikus részek nekem erőltetettnek és elnyújtottnak tűnnek. Talán ezen ,,elmélet” fényében nem tetszett annyira a Kulcs című szerzemény. A Sátán című dal erősen Mayhem inspirációról árulkodik, ezen felül túl sematikusnak érzem a kínai cint, még a váltásoknál is kiszámítható, hogy hol fog felbukkanni. Ebben a formában, kilenc percig nyújtani ezt a számot végtelenül monoton, kár csigázni a hallgatót (pedig az első pár riff a helyén van).

Minden hibájával együtt erős és egyedi lemezzel mutatta meg újra erejét a szegedi Tymah. Ahogy Steffen-ék is hirdetik: Hate it or love it!