Hát van az úgy, hogy bejönnek az ember megérzései. Amikor elvállaltam a Pantheon I kritikáját, valami megmagyarázhatatlan „sötét” energia vonzott az albumhoz. Annyit tudtam csak, hogy black metal a játék neve, de hogy ki kutyája – macskája a brigád, arról bizony gőzöm sem volt. Ez alapján simán belenyúlhattam volna valami ultra ratyi 16 évesekből álló bohócblackbe is, de a fentebb említett megérzés bejött. De még hogy! Nem hogy jó, amit a The Wanderer And His Shadow-on hallani, de egyenesen kiváló! Nagyon régen nem hallottam ennyire egyedi, ötletekben bővelkedő feketefémet. Egészen pontosan a Keep Of Kalessin zseniális Armada albuma óta. A párhuzam talán nem véletlen, mivel a Pantheon I is hasonlóan harcos, lehengerlő erővel támad a gyanútlan hallgatóra, annyi különbséggel, hogy egy paraszthajszállal tradicionálisabbak, mint a Keep Of Kalessin. De zenei és hangulati párhuzamként említhetném az Enslavedet és odafigyelve, a hangzás mögé tekintve, a gitárjáték alapján még némi Thorns – Satyricon párhuzam is simán szóba jöhet, illetve az album bizonyos részeinél még bizony a Sear Bliss is beugrott. Ez mondjuk talán annak is köszönhető, hogy Kvebek orgánuma igen erősen hajaz a Sear Bliss-es András hangjára. De persze itt senki ne gondoljon konkrét hasonlóságra vagy nyúlásokra. Ami rokon a fentebb említett zenekarokkal, az csak a pillanatnyi hangulatban, érzésben, érhető tetten.

Aztán ahogy elkezdtem felfejteni a szálakat, nagy meglepetésemre rögtön ismerős arcokba bukkantam, mégpedig Kvebek énekes és Trs basszusgitáros személyében, akik oszlopos tagjai az ultra szélvész 1349-nek, sőt Trs a szintén kevésbé ismert de kiváló Koldbrann tagja is egyben. De nézzük magát a zenét! A nyitó Origins of Sin kezdő témája azonnal levett a lábamról. Pont az a jeges téma, ami egy Thorns számhoz is méltó lenne, majd rögtön egy Satyriconos tekerésbe csapnak át a srácok, hogy hirtelen egy basszuskiállásos elszállós résszel fejeljék meg a hangulatot. Már itt tudtam, hogy ez az album bizony kedvenc lesz! A Wanderer And His Shadow egy középtempósabb, lendületes darab elég tömény, többszöri meghallgatásra nyílik csak meg. A Cyanide Storm ismét egy szélvészgyors blast beattel indít és egy-két Enslaved-es hömpölygő középtempós részt leszámítva, marad is a szélvészgyors tekerés. A négyes Coming To An Endben kapja fel az ember fia először a fülét a hegedű hangjára, ami abszolút jót tesz a zenének és a későbbiekben is időről-időre visszatér. Ízlésesen, tényleg csak színesítésként jelenik meg, masszívan beépítve a hangzásba. Nem harsány, nem zavaró. (A csellós lány egyébként a Solefaldban is nyűvi a klasszikus hangszert) Aztán a szám közepén azt hittem, hogy albumot cseréltem és Solefald univerzumba csöppentem. Leplezetlenül az izlandi zenekart idézi a tiszta ének, ami aztán sehol máshol nem tér vissza. Szerencsére nem erőltették ezt az extrém vokál vs. tiszta refrén geil szarságot. A Shedim nekem egy kicsit jellegtelenebbnek tűnt társainál de persze csak Pantheon I mércével mérve. A Where Angels Burn szélvészgyors dobolása, ötletektől kicsattanó témái bennem ismét a Keep Of Kalessin párhuzamot erősítették. A My Curse simán az album legjobb száma egy olyan elszállós, lebegős basszuskiállásos betéttel, hogy majd fékcsíkos lett a kisgatyám. A záró Chaos Incarnate az utolsó „pofon” az albumon, ami után pár foggal kevesebbel és egy monoklival a szem alatt de széles vigyorral nyomja meg az egyszeri hallgató az újraindító gombot.

A Pantheon I legnagyobb erőssége, hogy a már magukban is bivalyerős témákat úgy tudták számokká gyúrni, hogy minden egyes tétel karakteres, egyedi, jól elkülönülnek egymástól, míg az album egységes egész marad. Minden egyes számnak megvannak a saját ismertető jegyei, és már egy-két hallgatás után tudja az ember, hogy hol jár, mit hallgat.

Összességében az a véleményem hogy ez bizony egy melegen ajánlott mű a fentebb említett bandák kedvelőinek! Simán elsőligás anyag. Ja és a 2006-os Atrocity Divine albumuk is kötelező! Megyek, és még egyszer lezúzatom az arcom!