Nem teljesen voltam képben Susperia ügyben, mielőtt a lemezt megkaptam. Valahogy eddig egy gót bandaként éltek az emlékezetemben. Viszont ez az anyag inkább egy extrém metalt játszó zenekart mutat (a kiadó dallamos thrash metalként jelöli), ahol persze sok más stílus, így a gót rock/metal (a Paradise Lost hatását például nem is tagadhatnák le), thrash, (sőt egyes megoldásaiknál talán még a metalcore címkét is megkockáztatom), de a klasszikus metal (főként egyes szólóknál) is felismerhető.
Ahogy utána néztem ez a csapat negyedik nagylemeze, a második a TABU Records részére. Az első két lemezt még a Nuclear Blast jelentette meg.

A lemez a maga bő háromnegyed órájával bőven a hallgatható kategóriába tartozik. Igaz, egy-két fogósabb nótát még szívesen üdvözöltem volna. Nekem leginkább a megjegyezhető/énekelhető refrének hiányoztak először.

Talán elsőre a Distant Memory marad meg a hallgatókban a kellemes akusztikus gitáros bevezető miatt, ami aztán a dal folyamán vissza-visszatér. Na meg ez a lemez leghosszabb nótája is a maga majd' hét percével, mégsem fordul unalomba. Érdekes még a dal szólója is, a kissé elüt a nóta összképétől és valószínűleg ezért is tetszik. Szinte minden dalba csempésztek valami, a szerzemény alapstílusától (ha szabad ilyet mondani) eltérő részletet, ami viszont ahelyett, hogy zavaró lenne vagy gyengítené az összképet inkább erősíti azt.
Sok hallgatás után igencsak rá lehet kattanni a Cut From The Stone-ra, ahogy az nekem sikerült is. Sőt, kedvet csinált a korábbi anyagok megismeréséhez is.
Ahogy korábban írtam, keveslem a megjegyezhető refréneket, dallamokat. Nos, ezt az állítást talán felül kell vizsgálni és pontosítok, miután adtam időt a lemeznek előjöttek azok. Igaz nem feltétlen csak refrének formájában, hanem akár gitárharmónia vagy csak a nóta összképe alapján.
A lemez erősségei közé tartozik a Life Deprived a szállós refrénjével, a már említett Distant Memory főként az akusztikus gitárok miatt, de említhetem még a nyitó More-t vagy a Lackluster Day-t is. Az Under meg inkább egy keményebb dark rock csapatot mutat. A címadó kezdéséről meg a Dimmu is eszenbe jutott egy pillanatra (hasonló monumentális szinti van benne, csak kevésbé bombasztikus megszólalással).

A hangzásba nem tudok belekötni, nem egy fejleszakító anyagot kevert Daniel Bergstrand (In Flames, Meshuggah...stb), de amit kell azt lehet hallani, a dalokhoz meg illik is.

Ez olyan album, ami a kemény zenék híveinek széles rétegéhez szól, sokféle stílus kedvelői taláhatják szimpatikusnak, s talán szélesebb körben is megismerik a jövőre már tíz éves norvég csapatot.