Hét év, egy demo és egy EP után elérkezett első nagylemezéhez a francia Alcest zenekar. Ez utóbbi megnevezés idővel pontatlanná vált, hiszen már csak az alapító tag Neige tevékenykedik, aki immáron a Souvenirs d'un autre monde teljes hangszeres anyagát egyedül játszotta fel. Az ő neve egyébként a francia underground black metal szcéna rajongói számára bizonyosan ismerősen cseng, pl. a Peste Noire vagy a Forgotten Woods zenekarok kapcsán.
Afféle művészlélek lehet ő, és az Alcest pedig az a személyes project számára, amiben minden kötöttség nélkül tud kibontakozni. Éppen ezért is, nem mernék rá fogadni, hogy a fent említett zenekarok rajongóinak a "Másik világ emlékei" feltétel nélkül megnyeri majd a tetszését, sőt, mind a hangpróba, illetve külső beszámolók olvasása alapján is ugyanez erősödik meg bennem. A lemez fogadtatása tehát, ellenben a 2005-ös EP-vel, nagyon vegyes, és teljes mértékben szélsőséges, vagy nagyon, vagy egyáltalán nem tetszik a hallgatónak. És ezzel, én úgy gondolom, a mára klisévé vált kompromisszummentes jelzőt az Alcest joggal tudhatja magáénak.
A zenét magát elég nehéz pontos stílusok közé szorítani: talán az atmoszférikus rock és a black metal igen jól eltalált keveréke jellemzi legjobban, melyből hol az egyik, hol a másik tör inkább előtérbe. A kb. 40 perces anyagból személyes kedvenc a "Les Iris" című dal, mely a 6 szerzemény legnyersebb, legerőteljesebb megnyilvánulása. A súlyos be- és felvezető gitárjáték után az idilli ének által keltett rezignáltság sugárzik át a dalból, melyet vad és gyors rész követ, miközben éteri női háttérének tartja továbbra is kétségben a hallgatót. Az egyik leghangulatosabb dal, amit ezen a vonalon mostanában hallottam... Fontosnak tartom még kiemelni ha még csak említés szintjén is, a másik gyöngyszemet a lemezen, a Sur L'autre Rive Je T'attendrai-t, mely szintén tökéletesen eltalált remekmű.
Lassú akusztikus részek, egyszerű témájú átvezető pengetések és a fent körülírt erősen black metalra építkező, de azon egyúttal túl is mutató témák alkotják tehát az Alcest zenéjét. Engem sokszor a norvég farkasok teliholdi dalára emlékeztet, persze nem olyan nyers és vad, sokkal inkább rémálom ez, képzelgés túlvilág gyötrelmekről, melyet ugyanakkor idilli, harmonikus részek törnek meg, hogy láttassák a sötét felhők között átszűrődő reményt.
A kultikus értelemben vett black metalon messze túlmutató, progresszív, művészzene az Alcest. A fekete fémzene azon rajongói, akik az előző mondatban leírtakon megrökönyödnek, megbotránkoznak, messziről kerüljék el a lemezt, akik viszont nyitottak valami újra, egy nagyon hangulatos élménnyel lesznek gazdagabbak.