In Requiem (2007)
Az utóbbi lemezekkel fokozatosan visszatértek ahhoz a zenei miliőhöz, amiből ők maguk, illetve maga a Gothic Metal ered. Nagyon helyes, gondolják sokan, és persze azt is, hogy kicsit későn. Nos, én is örülök, és soha sem késő, másrészt a kísérletezős lemezeik is mind különleges, tartalmas muzsikát rejtenek, melyek ha tetszik, ha nem, összetéveszthetetlenül Paradise Lost hangulatúak. De ami most a lényeg, hogy még gitárosabb, és komorabb lett az új lemez, az In Requiem… állítják sokan…

Sokan nagyra tartják az Icon, és Draconian Times lemezeket, természetesen nem alaptalanul, ám minduntalan azt várják, hogy megismételjék őket. Most már azonban tudhatja mindenki, ez nem fog megtörténni. Pusztán azért, mert ezek a zenészek sokkal kreatívabbak annál, mintsem lekoppintsák egykori önmaguk, illetve legsikeresebb korszakuk zenéjét. Bátor dolog… Becsüljük őket érte. A legutóbbi lemezük hosszú hónapokig tartott fogva, képtelen voltam mást hallgatni, így nagyon kíváncsi voltam, vajon merre veszik az irányt, mit nem mutattak még meg, vagy miképp tudják másképp felvillantani eddigi erényeiket. Nos, első körben rögtön a falhoz szegezett a lemez hihetetlen energikus, mély, dohos ám roppant organikus hangzása. Valahogy nem érzem művinek a felvételt, nem tűnik digitális masszának, mint sajnos oly sok más banda lemeze. Túlzás nélkül mondhatom, hogy ezen korong hangzása teljesen egyedi, akárcsak maguk a dalok. Nem is tudnék hangszert kiemelni, mind remekül szól, ám a dob… na ez aztán valódi dobhang, ütős, tiszta és hozza a megfelelő érzelmi töltést. Az arányok pedig tökéletesek, Nick Holmes pedig hatalmasakat énekel, s ha kell, a régi időket megidéző módon morcosan, fájdalmasan rekeszt, üvölt. Mondhatni ezt már mind hallhattuk, talán igaz, de nem ennyire érett formában. A bónusz dalok is fantasztikusak lettek, különösen a feldolgozás, amelyet az Everything but the Girl zenekartól vettek át. Az album hibátlan lehetne… Ha nem éreztem volna kétszer is a szólóknál, hogy ott bizony elfogyott a kreativitás, és erősen visszanyúlt az előző lemezes Over The Madness mestermű, káprázatos dallamaihoz. Engem személy szerint ez nagyon zavar, ezért azt a két dalt, már nem is hallgatom. Nem volt még példa ilyesmire, ezért nehezményezek egy kicsit. Azonban az Unreachable, Praise Lamented Shade, In Requiem, The Enemy és a Fallen Children dalok kárpótolnak mindenért. És itt vannak a számomra még nehezen megfejthető, ám imádott dalok, mint a Never for the Damned, mely morozus Katedrálisként vet árnyékot a lélekre, amikor Nick felszólal benne. A szólója pedig telitalálat, mindezek miatt nehéz hallgatni való, fájdalmas. A másik kakukktojás számomra az Ash and Debris, amely eleinte roppant ellenszenves volt, de amikor felcsendült az a bizonyos refrén… Azt sem tudtam sírjak, vagy sírt ássak.

Hihetetlen, és a dalban megbúvó kettősség miatt /mérhetetlenül dallamos refrén, és komor, szinte diszharmónikus hangulatú versszakok/ ez is egy nehezen befogadható dal, kegyetlen érzés hallgatni, ez kérem nem sláger, anti sláger. Olyan érzelmeket szabadít fel hallgatás közben, amelyektől mind meg akarunk szabadulni, félelmetes mennyire hatékony.

Nem hittem volna, hogy egyszer ezt mondom, de ezen a lemezen bizony van egy töltelék dal, mégpedig a záró Your own Reality. Szépen énekel benne Nick, de ennek a dalnak bizony nincs karaktere, nincs mondanivalója, és ott az a bizonyos szóló dallam is /nem zavaró egy gyors skála feltünése, na de ugyanaz a dallam, mint egy korábbi dalban, már igen/… ez bizony mellé ment, legalábbis nálam. Ellenben a bónusz dallal, ami nyugodtan mehetett volna helyette. Tökös, dögös kis rock nóta, pofátlan és őszinte.

Persze a többi nóta is rendben van. Feltűnik itt komoly zúzda, ikergitáros téma, punkos belendülés /ami meglepően jól áll a csapatnak/, klasszikus Icon korabeli dallamok, ezúttal zongorán /Beneath Black Skyes/. És itt meg is állnék egy pillanatra, ez a dal… hmmm. Nagyon jó gitártémái vannak, főleg amit a versszak alatt játszanak, az teljesen meglepett, ilyet sem hallhattunk máshol eddig.

Szóval, a lemez tele van meglepetésekkel, és helyenként előfordulnak üresjáratok is, ami tekintettel az elmúlt 18 évre annyira nem jelenthet problémát. Ez is egy korrektül megírt, ismét gitárközpontú, hatalmas és monumentális dallamokkal felvértezett Paradise Lost lemez lett. A Draconian fanoknak is be fog jönni, csak hagyják, hadd szóljon. Biztos vagyok benne, hogy sokat fogom még hallgatni, de számomra az előző lemezükkel mutatták meg, mennyire egyediek, az a lemez kötelező, és alapvetés, akárcsak a legendás Icon, Draconian Times páros. Ez az album pedig… Nagyszerű, de kicsit már fáradt, és hazudnék ha nem érezném őszintének. Szép a borító, remek a körítés, és kicsit furcsa az első video klip.

Remélem végre visszakerülnek a megérdemelt trónra, bár véleményem szerint ez nem is érdekli őket, helyesen.
Paradise_Lost_In_Requiem_2007
Stílus:
gothic metal
Értékelés:
 
Pont
: 8 / 10
 
Külalak
: Gyönyörű
 
Hangzás
: Kiváló
Dalok:
1.Never For The Damned
2.Ash & Debris
3.The Enemy
4.Praise Lamented Shade
5.Requiem
6.Unreachable
7.Prelude To Descent
8.Fallen Children
9.Beneath Black Skyes
10.Sedative God
11.Your Own Reality
12.Missing (cover - Everything but the Girl)
13.Godless(Bonus)
14.Silent in Heart(Bonus)
Írta:
Ezt a cikket Mazi (Gyöngyvér) néven írta valaki a régmúltban, ha tudod ki az, jelezd!
2007. június 26., kedd
Facebook:
renato 2009. szeptember 14., hétfő, 13:31
renato
Csatlakozott:
2008. december 4.
Hozzászólások: 125
remek kritika, objektív pontszám értékelés, korrekt lezárással. így kell vala. :-)
Amarant 2007. június 28., csütörtök, 21:15
Amarant
Csatlakozott:
2005. október 14.
Hozzászólások: 21
nekem pont ez az album tetszik jobban, nem az elõzõ, arról csak a Shine volt ütõs... ez simán mehet az Icon után második legjobbnak. amugy jó kritika, köszi.
Koncertek
© 2001-2024 Fémforgács - Impresszum - Az oldalról
Valid HTML 4.01 Transitional Valid CSS!
This page took 0.047 seconds to render